Itt van ez a csóka. Ez a Yoshiro Nakamats.

Rémlik? Nem? Nem véletlen. A csóka legalább annyira ismeretlen és annyira kiemelkedő, mint az Ekén már bemutatott íkúbajnok kidobóember Chris Langan csak ő épp feltaláló. Nem különben zseni. Én is tökéletesen véletlenül futottam bele egy valószínűtlen oldalon, de annyira megfogott, hogy a következő 2 órát Nakamats (született Yoshiro Nakamatsu) úr interjúival, találmányainak tanulmányozásaival töltöttem.

A köznép úgy tudja, hogy Edison a feltalálók Michael Jordanje, pedig Nakamatshoz képest csak egy csutka. Nem viccelek. A japán úr ezidáig több, mint 3000 szabadalomnál tart Edison 1500-ához képest és úgy tervezi, hogy élete végéig még megduplázza ezt a teljesítményt. (halkan teszem hozzá, hogy ő 140 éves korára tervezi elhagyni a fizikai világot, ami kicsit necces, bár ha Aubrey DeGreynek és Kurzweilnek bejönnek a számításai, akkor teljesen reális – a szingularítás közel van…).

Néhány találmányával már te is találkoztál. Mondjuk a floppival. Mindkettővel. A naggyal is meg a kicsivel is, illetve ha van nálatok otthon olyan pumpálós mézkinyomó, akkor szintén Dr. Nakamats agyszüleményét használod a mézesvajasod elkészítéséhez. Bumm. Karaokiztál már? Volt digitális órád? Fizettél már taxióra után? Váltottál már mágneses vonatjegyet? Hallottál már az aluljáróba rokkant szintist? Mind az ő fejéből pattant ki. (mármint utóbbinál nem a rokkant szintis, hanem maga a szintetizátor)

A tag nem százas, ez egyből lejön. De úristen, hogy lenne már százas valaki, aki átlagban 150 szabadalommal áll elő (a csecsemőkorát is beleszámítva) évente?! Az azért elég meredek.

A környezetét bemutató képeket elnézve van nekem egy enyhe stadlerjóskás utánérzésem Nakamats úr ízlésvilágát illetően. Talán nem véletlenül. Kinek van ideje ízlésre? Talán ez a fajta túlburjánzó kreativitás ki is zárja a túl cizellált ízlést, hisz egyértelmű, hogy ebben az esetben a mennyiség dominál a minőség felett – legalábbis az esztétikai minőség felett.
Nemrég meg is kapta az ig nóbel díjat, amit mindig vmi debil ötlet miatt ítélnek oda. Nakamats azért érdemelte ki, mert 34 éve minden nap feljegyzi, mit evett, hogy fel tudja térképezni a különböző kaják „kreatív” értékét.

Nakamats szerencsére nem titkolja a módszereit, ezért a vele készített interjúkban mesél azokról a módszerekről, ami ezt a kiemelkedően termékeny életéletművet produkálta.
Pontosan tisztában van vele, hogy a fizikai körülmények milyen hatalmas hatással vannak az agyműködésre (helo szürke osztályterem), ezért külön szobája van az elméje lenyugtatására, külön a felpörgetésre és külön az inspirálódásra. Két kedvenc és legtermékenyebb feltalálói „eszköze”: Beethoven ötödik szimfóniája és a víz alatti oxigénelvonás. Vicces figura.

Ja és mellesleg van egy aranyozott vécéje (how cool!), amit szintén inspirálódásra használ > mindig is tudtam, hogy a budinak mágikus hatása van!

Az Amerikai Tudományos Akadémiai Szövetség beválasztotta a világ 5 legnagyobb tudósa – Faraday, Archimédesz, Marie Curie, Tesla – közé. A sztori tanulsága? Attól, hogy még te vagy a legjobb, nem biztos, hogy az emberek téged fognak tartani a legjobbnak. Go Nakamats!

p.s.: egy dán filmes banda forgatott róla egy filmet, amit nemsokára bemutatnak, én tuti lecsapok rá, ha lesz rá módom.

Nem azért, hogy fitnesz legyél, nem azért, mert menő ciklámen susogós jogingban róni a köröket a nyúlszigeten.

Inkább azért, mert amikor kimész mozogni, a legnagyobb értékteremtő állapotba helyezed magad.
Nekem beletelt egy időbe, míg végre beleneveltem magamba, hogy bármikor érdemes nekilódulni egy kiadós futásnak, úszásnak, bringázásnak, falmászásnak, mert a lelkiismeret kisördöge nagyon sokáig ott osztotta az észt a vállamon, hogy “most nincs idő kikapcsolódni”. De nem volt igaza, viszont ezt mindig csak azután tapasztaltam meg és értettem meg, miután már mozogtam. A mozgás nem kikapcsol, hanem bekapcsol. Felpezsdíti a testedet, az agyadat, az érzékeidet, elgondolkodtat és tüzet ad a továbbiakra – kiragad az ingerszegény cubicle-környezetből, stimulál, visszairányít az egész-séghez, megtisztít, életet önt beléd. Egész egyszerűen olyanná csiszolt minket az evolúció, hogy mozgás közben működjünk a legjobban.

Szóval menj. Minden nap. Megéri. És igen, jobban megéri, mint bármi az aktuális todo listádon.

A mozgás egy értékteremtő kreatív eszköz. Az is.

pic via howies.tumblr.com

Start blogging.

It’s, not, how you start, it’s how you finish,
And it’s, not, where you’re from, it’s where you’re at,

Everybody gets knocked down,
How quick are you gonna’ get up?
Everybody gets knocked down,
Just how are you gonna’ get up?

Like Ali in the jungle,
Like Nelson in jail,
Like Simpson on the mountain,
With odds like that, they were bound to fail
Like Keller in the darkness,
Like Adam’s in the dock,
Like Ludwig Van, how I loved that man, well the guy went deaf and didn’t give a fuck, no…

No, no, no

It’s, not, where you are, It’s where you’re going,
Where are you going?
And it’s, not, about the things you’ve done, it’s what you’re doing, now,
What are you doing, now?

The Hours – Ali in the jungle > A  lánc

“Továbbra is játszani fogok a fizikával, amikor csak kedvem van hozzá, anélkül, hogy különösebb fontosságot vagy hasonlót tulajdonítsak neki.”

- Richard Feynman

Ne hagyd abba a játékot.

Krr-krrr-krr.

A fenti hangeffekt előidézője egy 800ft-os gazdaságos > hulladék minőségű kávédaráló (tudjátok olyan igénytelen piros „antik” páccal), eszmei értéke egy normális malomhoz képest olyan, mint a fröccsöntött neonlila buddhaszobroké egy potama-palotában lévő eredetihez viszonyítva.

És mégis csodás hatása lehet az emberre.

Mondjuk úgy, ha kvázi imamalomként tekintünk rá, a delíriumos reggelek beindító gépezeteként.
Biztos vagyok benne, hogy legalább filmen találkozott azzal a mémmel, amikor a buddhista kolostorokban szorgosan pörgetik a szerzetesek azokat a zörgő hengereket és közben vadul mandaláznak – om mani padme hum. Ebben az egyszerű eszközben semmi ördöngősség nincs, csupán a monoton zörgés és a pörgetés egyszerű mozdulata segít a kungfú arcoknak a megfelelő meditációs szinten maradni.

Itt jön a képbe a már említett kókány kávédaráló, mely tapasztalatom szerint tökéletes arra a célra, hogy a reggeli nehéz reboot-ot felgyorsítsa.

A felismerés akkor tört rám, mikor egy álmos reggelen betöltöttem a néhány napja pörkölt kenyai kávészemeket a malomba, bevittem a nappaliba, levágódtam a kanapéra és elkezdtem kőrözni a karommal. Néhány pillanattal később arra lettem figyelmes, hogy valami elkezdett bizseregni az agyamban és gondolatcsírák pattantak fel, majd elkezdek cikázni. Gyorsan papírért és grafitért nyúltam, és elkezdtem vadul körmölni. Ahogy a daráló rézkörmei egyre több kávészemből szabadították fel az aromát, az illat egyre intenzívebb lett és a gondolatok is gyorsabban ömlöttek a papírra. Mindez úgy, hogy egy miligrammnyi koffein sem jutott be a szervezetembe – legalábbis orális úton. Váo, gondoltam.
Hogy megbizonyosodjak, ez nem csak egy egyedi eset volt, több próbát is tettem és a hatás nagyjából ugyanaz volt.

Bamm

Mi lehet a jelenség oka? Először is a monoton és végtelenül egyszerű körkörös mozgás, ami finoman stimulálja, felkelti az agy „mozgató” régióját, aztán a finoman recsegő hang, ami egyeseknek talán fülsértő lehet, de sokan egy Lamborghini 12 hengerének felbőgését is zajnak hallják, holott… Aztán ott van az a markáns illat, amit gyerekkoromban gyűlöltem, de mivel a kávéfogyasztásom egy kellemes állapotot kondicionált ehhez az aromához (helo Pavlov), maga is megszépült, így ma ezt az illatot megszimatolva a kreatív neuroncsoportjaim kezdenek vad partizásba, megelőlegezve a várható piaszállítmányt, amit jövendőbeli fekete koffeinfolyam fog reprezentálni. Bár tudományos kutatást nem végeztem ebben az irányba, gyanítom, hogy ahogyan egy gyümölcstál látványa azonnali nyálelválasztást gerjeszt, az agyban is olyan működést serkentő anyagok szabadulhatnak el, melyek legintenzívebben maga a kávé megivása után választódnak ki.
Mint amikor a dagadt kölyök látja, hogy jön a süti. Mondom, nem vagyok benne biztos, de sanszos.

Praktikussági szempontból végül mindegy is, hogy mi megy végbe ilyenkor az ember fejében, a lényeg az, hogy ilyenkor legyen valami jegyzetfüzet az ember mellett – nem, nem laptom, mert az tönkrevágja a miliőt -, mert egy gondolatvihar esélye számottevő.

A procedúra egy tré daráló esetén akár 15 percbe is beletelhet, de minőségi 15 percről van szó és amondó vagyok, hogy a jó dolgokat kiélvezni kell, nem átfutni rajtuk. (ezért vagyok híve a hagyományos borotválkozásnak – min 10 perc – az elektromos űrtechnika helyett – 1 perc)

Eddig tehát a darálásról volt szó, de ha már egyszer felszabadítottad ezt az aromakavalkádot, miért ne engednéd rá a finálét > betárazod a morzsalékot és lefőzöl egy tökéletes, jó erős mokkát. Lehörpinted.

Bamm.

A motor nitrót kap, BAMM, jöhet a felskiccelt ötletek megelevenítése!

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy ez az egész balhé nyilván csak akkor működik igazán, ha szereted a kávét.

Én kb. egy éve kezdtem el inni ezt a fekete színű italt, előtte sokáig kifejezetten viszolyogtam tőle, mert borzasztó ízűnek tartottam, szóval inkább a teás hippik táborát erősítettem, de aztán rájöttem, hogy a kávénak igen is meg van a helye. Vannak azok a helyzetek, amikor pont arra a gyors „beütési” hatásra van szükség, melyet a kávé tud és talán az energiaitalok. (de olvadt gumicukrot elvből nem iszunk – még?). Kiváló társ például, ha egy kimerítő mozgás után hazaérve használható embert kell magadból faragni egy kis időre vagy például ha mondjuk pont este jön meg valamihez az ihlet, de a bioritmusod már-már az ágyba döntene és te nem akarod megszakítani a flow-t.

Szóval elismerem a kávé jóságát,  de azt hiszem nemsokára visszaállok a napi kávézásról inkább a teázásra, mert ez a fekete lé eléggé megterheli a gyomromat és a hozzászokás miatt kezd halványulni a hatása adott dózisnál. Teszem majd mindezt akkor, miután feléltem az ipari mennyiségű karira kapott puccos kávészemet. Elég jó úton haladok, szorgosan emelgetem a mokkás csészét, úgyhogy az utolsó 100g-nál tartok (az 1100-ból), aztán jöhet megint a fenséges leveles stimuláló (aka camellia sinensis) kora.

Amennyiben tehát kávé az istened, mindenféleképpen szerezz be egy tekerős csotrogányt és adj egy próbát neki.

Hozzávalók: kávébab, manuális kávédaráló, jegyzetfecni, cerka, egy legalább csekélyke izomzattal ellátott jobb vagy bal kar. (bár a fene tudja, valaki lehet képes a fülével is tekerni…)

Inspirál, felpörget – krr-krr

Ha van egy problémád, menj el futni. Ha az első kör után még nincs rá megoldás – fuss tovább. Lesz megoldás.

Egy ideje nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy mekkora pazarlás az a hatalmas mozgási energia, amit a modern ember gyúrásba, fitneszelésbe rak – amit a súlyoknak, futószalagnak, názateknólógiás haskockásítóknak és a többi cuccnak átad. Miért nem használja fel a civilizált ember ezt “zöld” energiát?
Dinamókat lehetne hajtani vele, de a legtisztább eset ugye az, ha közvetlenül egy olyan helyzetben fejtjük ki az erőt, ahol pont arra a mozgásra van szükség. A konditermet felváltanák az építkezések, szántóföldek vagy, hogy aktuális legyek, az ember pecója előtti behavazott járda.

De ez a klipp nem csak ezt a tanulságot rejti, hanem arra ösztönöz, hogy ha valamit meg kell csinálnunk (pláne, hogy tudjuk, hogy életünk során bőven lesz még rá példa), akkor miért ne tanuljuk meg a lehető legjobban csinálni?

Na, most irány lapátolni, nehogy egy cvekkeres öregnéne bepöröljön, mert fenékre esett a portád előtt!

A mindennapok művészete sorozatunk következő epizódjában pedig lefőzzük a tökéletes mokka kávét (és azt is megtudhatod, hogy jön ehhez az egészhez a buddhista imamalom intézménye).

“Légy olyan, mint a buborékok egy pohár pezsgőben – lebegj felfele kiszámíthatatlanul, folyékony eleganciával.”  – Jean-Pierre Elissalde, francia rögbiedző

Ezt a hasonlatot akkor kezdte használni, amikor felkérték a Japán válogatott „kiképzésére” és azt látta, hogy bár a japók technikailag nagyon jól képzettek, túlságosan kiszámíthatóak. Túl percízek voltak. Hiányzott belőlük az a véletlenszerű ösztönökből jövő csel, ami a technikai zsenialitás mellett a sikerhez kell.

Az új, váratlan dolgok, minden területen meg tudják lepni az ellenfeleket, de ehhez be kell kockáztatni, hogy nem úgy sül el a csel, ahogy akarjuk. Dupla vagy semmi. A legtöbben őrzik a status quo-t.

Kb. ez a probléma a mai focistákkal is. Ha megnézel egy átlagos (világszínvonalú) labdarúgó mérkőzést – kiváló technikai képességekkel bíró játékosok rugdossák a labdát, de sajnos még egy laikus néző számára is feltűnik a kiszámíthatóság. Ezért ritka a cselezés, ezért buknak bele a közepes csatárok, ha mégis előhúznak egy kommersz trükköt. Aztán van néhány játékos – a kivételesek: Messi, Cronaldo etc. –, akik szintén közel tökéletes technikával rendelkeznek, de plusszban ott van bennük a meglepetés. Leo Messi következő mozdulatát nem fogod tudni megjósolni, mert egy szempillantás alatt kettő olyan fizikai törvényeket meghazudtoló testcselt csinál, hogy csak annyit tudsz kinyögni, wtf. Aztán bumm, gól. Nyilván.

Meg kell tanulnunk újítani, mert különben lecseleznek és falakba fogunk ütközni. Meg kell tanulnunk hekkerként gondolkozni, úgy összeállítani a rendelkezésre álló mozaikokat, mint ahogy azt még senki sem próbálta. (vagy nagyon régen próbálták és már elfelejtették)

Meg kell tanulnunk használni az intuíciónkat az eszünk mellett. Szép dolog, ha valamit „könyv szerint” tudunk, de az kevés.

Haladás elegánsan, de kiszámíthatatlanul – mint a bubik a pezsgőben.

Helyettesítsd be a saját cumódat és a metszet kiböfögi mi a szitu és látni fogod merre tovább. Szerintem zseniális.

via.