Egyre több „befutott” ember életrajzában olvasom, hogy a főiskola/egyetem (továbbiakban főegy) vége előtt gondoltak egy nagyot, bevágták a suli kapuját és többet nem is igen nyitották ki. Dobbantottak és (konkrétan) nekik bejött. Valami történik a főegy utolsó néhány évében. Nálam is kattant valami egyet, de azért biztosítékként bevégeztem a papírt, arra az esetre, ha egyszer csak azon kapom magam, hogy bilibe lóg a kezem. Bár az utolsó évem már nem volt túl lelkes.

Milyen vudu kezd ilyenkor működni? Rádöbbenünk, hogy közeleg a gondtalanság vége? Arra, hogy képesek vagyunk bármire? A rendszer elleni lázadás, hogy a saját álmunkat éljük, ne másokét?
Az elméletem a következő: azért megyünk főegyre, mert akkor és ott „ez tűnik a legjobb megoldásnak” – az 5×8 órás taposómalomhoz nem fűlik a fogunk és sokaknál a szülői elvárás is erősen ott van fű alatt. A főegyenek négy kimenetele van.

a. az arc csak úgy tessék-lássék elvégzi a papí® miatt, utána otthagyja a szakmát, mert rájött, hogy ez BIZTOS nem az, amit csinálni akar, és elkezd valami teljesen mást

b. az arc elvégzi a sulit, lediplomázik, szintén nem tudja mit akar, így jobb híján elhelyezkedik a szakmájában

c. az arc elvégzi a sulit, lediplomázik, tetszik neki a móka, belevág a karrierépítésbe – és még élvezi is (boldogan él, amíg nem)

d. az arcot főegy alatt megszállja az ihlet, akármennyit tett már bele a suliba, kilép és elkezdi megvalósítani az ötletét

A legutolsó esetben történő mádzsiknek az lehet a magyarázata, hogy a (nem túl kemény!) főegy olyan közeget biztosít, ami ideális a nagy ötletek kipattanásához: egy addig ismeretlen szabadságérzés szakad rád és ebben a korban kezdesz ráébredni a benned rejlő képességekre.

Megjegyzem, hogy már a középsuliban sem ártana egy hasonlóan szabad légkör, ehelyett viszont ma egy sablont próbálnak ráhúzni a gyerekre, attól függően, hogy milyen középiskolát választ a csemete. A skandináv országokban (és dajcslandban) rájöttek, hogy ez így nem jó és létrehoztak egy speciális intézményt, a kansanopist-t (finnül így hívják pl.).

Az ekén már szerepelt Brad „el pollo loco” Pitt is d. variáns volt.
2 (kettő) kreditre volt még szüksége a diplomához, de ő úgy döntött, hogy az idő pénz; beült a verdájába és 300 dollárral a zsebében elhúzott Kaliforniába („ahol a helikoptereknek kamerájuk van – snoop kutty) szerencsét próbálni. Így emlékszik vissza: „A fejemben már leszámoltam az iskolával, ideje volt belevágni a következő dologba” A továbbiak ismertek: óriáscsirkejelmez > limuzinsofőr >hűtőszekrényfuvarozás > szappanopera szerepek > Dallas > Fight Club > a világ egyik legfelkapottabb színésze.

Aztán ugye ott vannak a szilíciumvölgyi betyárok, akik szintén dobták a sulit (vagy őket dobták ki) és erről később meg is emlékeztek. Steve Jobs (Epöl) egy Stanfordi diplomaosztón hintette el az „otthagyás” tanulságait, illetve egykor keringett az Interneten Larry Ellison (Oracle) Yale egyetemen elhangzott beszéde, ami valójában csak egy városi legenda, de attól még nagyon tanulságos.

Holnap jön egy kis ihlettipp.

Kiegészítés: most jut eszembe, hogy Jobs pontösszekötős története remekül kiegészíti, amit a tudáscsomagról írtam anno.

Egy kis nyomaték a példaképekhez.

Akkor amit korábban megígértem, jöjjön az idolok igazi tanulsága. Mátrixosan szólva meglessük, hogy milyen mély a nyúl ürege.

Hajlamosak vagyunk egyértelműnek venni egy-egy kiemelkedő ember eredményét. Látjuk a sikerét, de azt nem, hogy hogyan jutott el oda. A legegyszerűbb azt HINNI, hogy ő mindig is ilyen volt, így született. Pedig nem. Nagyon nem.
Az elmének van egy olyan tulajdonsága, hogy megpróbálja kiegészíteni a hiányzó információkat – esetünkben a siker okát – és kellő információ híján a legegyszerűbb forgatókönyvet hiteti el velünk. Viszont az élet nem az egyszerű forgatókönyvekről híres, az emberek 99,9%-a mögött ott lapulnak a drámák.

„A csata kimenetele a nézőktől messze dől el – a frontvonal mögött, az edzőteremben, az utakon; jóval az előtt, hogy a ringben táncolni kezdek.” – Muhammad Ali

Amit nem látsz egyből egy sikeres emberen, az a siker mögött álló seregnyi áldozat. Szinte bármelyik csúcson lévő ember életútjába belenézve, azt fogod látni, hogy eleinte jó párszor „csattantak a porban” – ööö, tanultak -, mielőtt övék lett volna a lecsósbödön. A legtöbb biográfia sommázata a következő: „egyszerű emberek voltak, hibáztak, pofára estek, újra próbálkoztak, hibáztak, küzdöttek, nyertek. A siker, amit mi a pórnép látunk, csupán a jéghegy csúcsa.

Köztudomású, hogy Dzsasztin „sexyback” Timberlék a Mikiegér show-ban debütált a showbizniszben. A brazil futballsztárok zöme a nyomornegyedekben kezdte fejleszteni a labdazsonglőri képességét, a Red Hot Chili frontembere életének 95%-át drogok hatása alatt tengette. De mondok jobbat.
Tudtad, hogy Brad Pitt többek közt sztriptíz-táncosok limuzinos fuvarozásával, hűtők szállításával kereste kenyerét és óriás csirkének öltözve reklámozta az El Pollo Loco étteremláncot? Hihetetlen, de maga a Benedek pápa sem alanyi jogon lett a keresztények CEO-ja.

Nyugodtan csapd fel bárki életrajzát Wikipédián, és mindenkinél látni fogod az amatőr próbálkozásokat.

Mit a tanulság? Először is az, hogy mindennek ára van. Másodszorra pedig az, hogy az esély ott van mindenki előtt.

Hajlamosak vagyunk az aktuális eredménye alapján félistennek tekinteni, de valójában ő is olyan úton jutott fel az „Olimposzra”, amin bármely halandó is képes átmenni. Rengeteg lesz a hiba, ez biztos – náluk is rengeteg volt a hiba.

Ezt néha talán tudat alatt is félünk bevallani, mert akkor egyszer csak eltűnne egy remek kifogás arra, hogy miért nem merünk belefogni valami nagyba. Egyből bekapcsol az a legtöbb emberbe belesulykolt hozzáállás, hogy vannak határok, amiket egy átlagember nem képes áttörni. Szó szerint talán nem is mondják ki, hogy nem vagyunk képesek világraszóló dolgokra, de a miliő ezt sugározza. Ahogy körülnézek az ismerőseim közt, úgy érzem, hogy azok akik régebben szentül hitték, hogy valami nagyon nagy dolgot fognak véghezvinni, valamiért kiábrándultak (vagy talán kiábrándították őket?) ebből az álomból. A példaképek tanulmányozása szerintem képes visszaadni ezt a hitet, akár csak pár pillanatra. De lehet, hogy pont ennyi kell…

Ez kicsit így erős volt? Főúr, még egy duplát lesszíves.

A példa adott, lehet követni.

Az idoljaink meglepő mértékben befolyásolják, hogy mi magunk milyenné válunk. Ezért nagyon nem mindegy, hogy kit választasz mentornak; azt akit a média az arcodba nyom, vagy akire te találsz rá eská.

Gyerekként mindenki gátlás nélkül utánozza a kedvenc rajzfilmében szereplő mutáns harciteknőst, a denevérjelmezbe bújt tudathasadásost, az aktuális gólkirály futballistát, vagy éppen a genetikai kódjában megírt „alapértelmezett” idolokat: a szüleit. Kezdetben a rajongás feltétlen, később viszont jó esetbe benő a fejünk lágya, megtanuljuk meglátni a kedvencek hiányosságait is, és a félistenekből egy csapásra emberszerű lények vállnak, akiket tisztelünk, de semmiképpen nem istenítünk.

Mindenkinek vannak, voltak és lesznek példaképei, akiket fiatalon tudatosan, később inkább tudat alatt utánozunk.

Amíg nem találod meg a saját magad útját, addig a példakép mutat egy irányt, amiről úgy gondolod, hogy jó irány – hiszen te választottad őt. És ez jó. Legalábbis, ha jó példaképet választottál magadnak.
Idolok kellenek. Szigorúan többesszám, mert szvsz minél többen vannak, annál jobb. Annál nagyobb a választék. De ebből a több példaképből is csak az ember legjavát kell elfogadni és azokat magadba építeni. Nem jó, ha az egész embert egy-az-egyben leutánzod, mert akkor csak egy klón leszel semmi más, ellenben ha mindenkiből csak azt teszed sajátoddá, ami őt igazán naggyá teszi, akkor egy olyan „példagyűjteményt” építesz magadba, ami egyedivé fog tenni.
Ráadásul még a legsikeresebb homo sapiensek is tele vannak hibákkal, azokat teljesen agybeteg dolog átvenni. Meg kell tanulni kritikusan nézni ezeket a nemes embereket, ami nem könnyű, hisz a sikerük könnyen elpalástolhatja előled a gyengeségüket.

Én egyfajta kritikus nyitottsággal próbálok tanulni mindenből. Nem zárkózom el semmi elől, de semmit nem fogadok feltétel nélkül. A jó dolgokat beépítem magamba, a rosszakat kukázom, és pont ugyanígy járok el a példaképeimmel is. Számos ember van, akit nagyra tartok, de senkit nem gondolok tökéletesnek. Nem, még Batman-t sem. Nagyra tartom pl. Steve Jobs-t a munkafilozófiájáért, ugyanakkor az öltözködésén csak mosolyogni tudok.

A példaképeket azért tiszteljük, rajongjuk, mert valamit elértek. De ha benézel a felszín alá, akkor talán egy nagyobb tanulsággal is szolgálnak. Gyakran többet tudsz tanulni abból AHOGY elérték, mint abból AMIT elértek. De ez legyen inkább a következő bejegyzés veleje…

Az eke legelső könyvajánlóját olvashatod néhány sorral lejjebb, de előtte leírom, hogy mit gondolok a szerzőről, aki nem más, mint Csernus Imre, a.k.a. Dr. Cse. Vannak akik gyűlölik, és vannak, akik rajongásig imádják – az biztos, hogy nem egy átlagos ember.

Én úgy gondolom, hogy az „utálótáborát” azok alkotják, akik nem látják az ordibálás, a „csúnyánnézés” és a trágár kitörések mögötti célt. Mert célja van. Ha a könyvet a bevezető nélkül olvasod el, akkor jogosan gondolhatod, hogy ez az ember csupán tuskó módon oszt, és a kultúremberségtől fényévek választják el. Csak a felszínt látod, ezt az arogánsnak tűnő stílust.

Én két okból tisztelem Imrét: az őszinteséget egy egészen radikális szinten gyakorolja, másrészt pedig nem fél a saját forradalmi módszerét alkalmazni a munkájában.
Egyenes ember.

A könyvről.

Címe: A nő. Én ugyan pont nem vagyok az, de Cse filozófiája miatt egyből ráraboltam, mikor kijött.

A stílusa sokkoló, dúskál a különböző pornográf kifejezésekben, de a könyv célja nem a gyönyörködtetés, hanem az elkurvult lelkek átvitt értelembeni pofánvágása. Nekem úgy tűnt, hogy abban a formában került a nyomdákba a szöveg, ahogy Cse-ből először kizuhant – semmi átszerkesztés, miegymás. Talán így is éri el a legjobb hatást, talán ha túlságosan átjavította volna a nyers szöveget, akkor a lendület megtörik. Olyan érzése van az embernek olvasáskor, mintha élőszót hallana a maga őszinteségével (és néha értethetetlenségével).
A könyv egy mondatban összesürítve arról szól, hogy mitől lesz az ember (a nő) hiteles. Slussz.

A könyvet tehát – mily meglepő – inkább a szélesebb medencecsontú nemnek ajánlom melegen, de bármelyik önbecsapó ember könnyen megtérhet tőle, ha képes elvonatkoztatni a könyv fő alanyától. Igen fontos dolgot lehet ebből a könyvből tanulni.

Egyébiránt, ha valaki Dr. Cse filozófiájának hátterére kíváncsi, az olvassa el a Bevállalom c. tükörborítós önéletrajz-féleséget. Minimum elgondolkodtató lesz…

Közben a fejemben egy olyan gondolat fogant meg, hogy ha én lennék a világ teljhatalmú ura,akkor kifejlesztenék egy miniatűr zsebcsernust, és mindenkit köteleznék a használatára. Amikor az érzékelője önbecsapást detektál, előpattanna és egy emberes pofon után addig ordibálna, mint a fábaszorult féreg, amíg be nem ismered, hogy HAZUDTÁL magadnak.

(blogja a fej mögött)