Krr-krrr-krr.

A fenti hangeffekt előidézője egy 800ft-os gazdaságos > hulladék minőségű kávédaráló (tudjátok olyan igénytelen piros „antik” páccal), eszmei értéke egy normális malomhoz képest olyan, mint a fröccsöntött neonlila buddhaszobroké egy potama-palotában lévő eredetihez viszonyítva.

És mégis csodás hatása lehet az emberre.

Mondjuk úgy, ha kvázi imamalomként tekintünk rá, a delíriumos reggelek beindító gépezeteként.
Biztos vagyok benne, hogy legalább filmen találkozott azzal a mémmel, amikor a buddhista kolostorokban szorgosan pörgetik a szerzetesek azokat a zörgő hengereket és közben vadul mandaláznak – om mani padme hum. Ebben az egyszerű eszközben semmi ördöngősség nincs, csupán a monoton zörgés és a pörgetés egyszerű mozdulata segít a kungfú arcoknak a megfelelő meditációs szinten maradni.

Itt jön a képbe a már említett kókány kávédaráló, mely tapasztalatom szerint tökéletes arra a célra, hogy a reggeli nehéz reboot-ot felgyorsítsa.

A felismerés akkor tört rám, mikor egy álmos reggelen betöltöttem a néhány napja pörkölt kenyai kávészemeket a malomba, bevittem a nappaliba, levágódtam a kanapéra és elkezdtem kőrözni a karommal. Néhány pillanattal később arra lettem figyelmes, hogy valami elkezdett bizseregni az agyamban és gondolatcsírák pattantak fel, majd elkezdek cikázni. Gyorsan papírért és grafitért nyúltam, és elkezdtem vadul körmölni. Ahogy a daráló rézkörmei egyre több kávészemből szabadították fel az aromát, az illat egyre intenzívebb lett és a gondolatok is gyorsabban ömlöttek a papírra. Mindez úgy, hogy egy miligrammnyi koffein sem jutott be a szervezetembe – legalábbis orális úton. Váo, gondoltam.
Hogy megbizonyosodjak, ez nem csak egy egyedi eset volt, több próbát is tettem és a hatás nagyjából ugyanaz volt.

Bamm

Mi lehet a jelenség oka? Először is a monoton és végtelenül egyszerű körkörös mozgás, ami finoman stimulálja, felkelti az agy „mozgató” régióját, aztán a finoman recsegő hang, ami egyeseknek talán fülsértő lehet, de sokan egy Lamborghini 12 hengerének felbőgését is zajnak hallják, holott… Aztán ott van az a markáns illat, amit gyerekkoromban gyűlöltem, de mivel a kávéfogyasztásom egy kellemes állapotot kondicionált ehhez az aromához (helo Pavlov), maga is megszépült, így ma ezt az illatot megszimatolva a kreatív neuroncsoportjaim kezdenek vad partizásba, megelőlegezve a várható piaszállítmányt, amit jövendőbeli fekete koffeinfolyam fog reprezentálni. Bár tudományos kutatást nem végeztem ebben az irányba, gyanítom, hogy ahogyan egy gyümölcstál látványa azonnali nyálelválasztást gerjeszt, az agyban is olyan működést serkentő anyagok szabadulhatnak el, melyek legintenzívebben maga a kávé megivása után választódnak ki.
Mint amikor a dagadt kölyök látja, hogy jön a süti. Mondom, nem vagyok benne biztos, de sanszos.

Praktikussági szempontból végül mindegy is, hogy mi megy végbe ilyenkor az ember fejében, a lényeg az, hogy ilyenkor legyen valami jegyzetfüzet az ember mellett – nem, nem laptom, mert az tönkrevágja a miliőt -, mert egy gondolatvihar esélye számottevő.

A procedúra egy tré daráló esetén akár 15 percbe is beletelhet, de minőségi 15 percről van szó és amondó vagyok, hogy a jó dolgokat kiélvezni kell, nem átfutni rajtuk. (ezért vagyok híve a hagyományos borotválkozásnak – min 10 perc – az elektromos űrtechnika helyett – 1 perc)

Eddig tehát a darálásról volt szó, de ha már egyszer felszabadítottad ezt az aromakavalkádot, miért ne engednéd rá a finálét > betárazod a morzsalékot és lefőzöl egy tökéletes, jó erős mokkát. Lehörpinted.

Bamm.

A motor nitrót kap, BAMM, jöhet a felskiccelt ötletek megelevenítése!

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy ez az egész balhé nyilván csak akkor működik igazán, ha szereted a kávét.

Én kb. egy éve kezdtem el inni ezt a fekete színű italt, előtte sokáig kifejezetten viszolyogtam tőle, mert borzasztó ízűnek tartottam, szóval inkább a teás hippik táborát erősítettem, de aztán rájöttem, hogy a kávénak igen is meg van a helye. Vannak azok a helyzetek, amikor pont arra a gyors „beütési” hatásra van szükség, melyet a kávé tud és talán az energiaitalok. (de olvadt gumicukrot elvből nem iszunk – még?). Kiváló társ például, ha egy kimerítő mozgás után hazaérve használható embert kell magadból faragni egy kis időre vagy például ha mondjuk pont este jön meg valamihez az ihlet, de a bioritmusod már-már az ágyba döntene és te nem akarod megszakítani a flow-t.

Szóval elismerem a kávé jóságát,  de azt hiszem nemsokára visszaállok a napi kávézásról inkább a teázásra, mert ez a fekete lé eléggé megterheli a gyomromat és a hozzászokás miatt kezd halványulni a hatása adott dózisnál. Teszem majd mindezt akkor, miután feléltem az ipari mennyiségű karira kapott puccos kávészemet. Elég jó úton haladok, szorgosan emelgetem a mokkás csészét, úgyhogy az utolsó 100g-nál tartok (az 1100-ból), aztán jöhet megint a fenséges leveles stimuláló (aka camellia sinensis) kora.

Amennyiben tehát kávé az istened, mindenféleképpen szerezz be egy tekerős csotrogányt és adj egy próbát neki.

Hozzávalók: kávébab, manuális kávédaráló, jegyzetfecni, cerka, egy legalább csekélyke izomzattal ellátott jobb vagy bal kar. (bár a fene tudja, valaki lehet képes a fülével is tekerni…)

Inspirál, felpörget – krr-krr

…amikre egyszerűen nem érdemes időt pazarolni.

via cartoonbank

Nevetnem kell.

Információ. Diéta.

Hogy jön össze ez a kettő? Remekül. A kajának és az információnak is van mértéke, és mindkettőből megárt a sok. Az információt ugyanúgy lehet zabálni, mint a répatortát. Vagy a kólás gumicukrot, tökmindegy.
Egy fontos különbség azért van: az információzabálásra nem olyan könnyű ráeszmélni. Míg a bendőtömés fizikailag telít, addig az infóhabzsolás az agyadra megy és csak szép lassan kábít.
Nehéz észrevenni, mivel nincs annyira a köztudatban.

A mai technika lehetővé teszi, hogy néhány óra alatt könnyedén megszerezz annyi zenét, amit egy hónap alatt sem tudsz végighallgatni; egy kattintás alatt birtokba vegyél egy Szabó Ervin könyvtárnyi e-könyvet, és ez csak a jéghegy csúcsa. Az internet maga egy olyan hatalmas információhalom, aminek az ember nehezen tud ellenállni. Pont mint amikor a kisgyerek beszabadul egy gigantikus édességboltba.

Azzal, hogy egyre több igényes tartalom kerül fel világhálóra, a kísértés is egyre nagyobb, és az ember úgy működik, hogy ha egyszer valami jó dologra rátalál, azt nem akarja engedni.
A blog, a híroldal, a linkportál, a videómegosztó, stb. bekerül szépen a könyvjelzők közé, felkerül a feedre, és minden nap várja, hogy rákattintsanak a napi betevőre. Először csak egy kedvenc oldalunkat járatjuk, aztán hozzá jön még egy, aztán még kettő, és így tovább. Először csak egyszer nézzük naponta meg, hogy frissült e a drágasssszág, aztán naponta kétszer, aztán már reflexből írjuk az url-t a böngészőbe, amint lesz egy szabad percünk.

Függők leszünk, információ-junkie-k. Amikor beveszünk egy adag újdonságot, akkor egy picit jó, de tudjuk, hogy még ezer minden vár ránk, ezért meg se várjuk, amíg leér a falat, már jöhet a következő adag. Most nem fogom felsorolni a függőség tüneteit, de az biztos, hogy leamortizálja az embert. A függőség tárgya egyre nagyobb szeletet vesz el az élet többi dolgától és ami a legszomorúbb, hogy egy idő után nem fejleszti az embert, hanem épp csak annyit javít a kedélyállapoton, hogy ne jöjjenek elő az elvonási tünetek.
Az infózabálás könnyen egy pótcselekvéssé válhat, amivel a lusta énünk el akarja takarni a figyelmünket a megoldásra váró – néha kellemetlen- dolgokról.

Hogy miért írtam ezt a bejegyzést? Mert függő vagyok.

(halk moraj – a terápia résztvevői elismerően és bátorítóan bólintanak a sorstársuk felé)

De észrevettem és elhatároztam, hogy leszokok. Apránként, szép lassan csökkentve a dózist, de „lefogyok”!
Már ebben az egyszerű postban is túl sok link van, próbálok kevesebbet és jobbat adni.

(elszórt tapshullám a terápiások közt – a moderátor megköszöni az őszinte önvallomást és szólítja a következő kifacsart függőt)

És te? Megszokásból szörfölöd be a napi adagodat, vagy TÉNYLEG nagy szükséged van azokra az információkra az előtted álló feladat megoldásához?
HAZUDSZ!

– Dr Cseruns voltam…

Két kis adalék a témához:
Kukába a könnyen rágható listákkal
Hírtúladagolás

Arra összpontosíts, amire szükséged van az adott pillanatban – a többi csak fölösleges teher.

Adni jó, de még jobb kapni. Ööö, fordítva. De miért is? Miért jó NEKEM, ha adok valamit magamból – az időmből, a birtokomban lévő értékből, akármiből? Miért leszek én több, ha kevesebb leszek?

Kicsit utánanéztem ennek a dolognak.

Minden jel arra mutat, hogy önzőnek „teremtettek” minket, azonban ez nem elég az egyensúlyhoz. Túl hideg lenne a világ az emberi élethez, ha az önzőségnek csak a többeket semmibe vevő hatása működne. Szerencsére a teremtő (Isten, evolúció – hívd, ahogy akarod) belecsempészett az önzőségi „programunkba” egy olyan elemet is, ami kiegyensúlyozza a „csak én vagyok fontos” hatását. Ahhoz, hogy nekem nagyon jó legyen, bizony másnak is jónak kell lennie. Ahhoz, hogy túléljünk, szövetséget kell kötnünk, össze kell játszanunk a többiekkel: a többi emberrel, a többi állattal, a többi növénnyel, a Földdel – és ki tudja hol a határ.

A szeretet önzőség – a jobbik fajtából. Egy illúzióval kevesebb? „Fúú, hogy mondhatsz ilyet?” – kérdezné tőlem Jézus. Nos, Jézus, a helyzet a következő:

Az élőlények legfontosabb tulajdonsága a túlélés szempontjából az önzőség, és ebben az ember sem fukarkodik. Hogy lehet mégis, hogy az is jól jár, aki kap és az is aki ad?
Nos úgy, hogy aki ad, az kap valamit cserébe: jó érzést. Elindul a dopamintermelődés.

Több okból is elfoghat ez a jó érzés:

• Mert okosak vagyunk és előre tervezünk: tudjuk, hogy a jövőnket biztosítjuk be, hiszen jó esély van rá, hogy a jóságot később visszakapjuk. (Ez a spekuláció persze leginkább tudat alatt folyik.)
• Erősíti a jó hírnevünket (tiszteletet kapunk)
• Érzelmi-energiát ad (jóságosnak érezzük magunkat, mert „jót” csináltunk)
• Csökkenti a korábbi rossz cselekedetek miatti lelkiismertet-furdalásunkat (ad egy marék jó karmát)
• Tudat alatt tudjuk, hogy ha a másik segítséget kap, akkor jobb lesz az élete, és mivel ő is a környezetünk része, így a mi életünk is jobb lesz.
• Segítheted a hozzád hasonló génkészlettel (és mémkészlettel!) rendelkező társaid túlélését. (Ezért van az, hogy minél „közelebbállónak” érzed a másikat, annál szívesebben segítesz neki.)
• Szerinted?

A legkeményebb, még hátra van. A láncreakció. Amikor valakinek jót teszel, akkor nem csak neki teszel jót, hanem rajta keresztül talán ezer másik embernek. Ilyenkor ugyanis a pillangó csap egyet a szárnyával, és a megajándékozott örömét könnyen átadhatja a környezetének – lehet, hogy neki is megjön a kedve adni, és neki is, és neki is… Néha csak egyetlen mosoly kell, hogy elinduljon a jóságvírus. (lásd ötödik pont)

A legjobb, hogy ez mind nem áll ellentétben a minket mozgató egyik legbefolyásosabb ösztönnel az önzőséggel. Nem bizony. Úgy is hűek lehetünk önzőségünkhöz, hogy közben mással is jó dolgot csinálunk.

De ha ilyen remek dolog ez, akkor miért nem gyakorolja mindenki naponta? Jó kérdés. Azt hiszem irigyek vagyunk. Túlságosan ragaszkodunk a tulajdonunkhoz még akkor is, amikor már nincs is rá szükségünk. Nem tudjuk, nem vesszük észre, nem tudjuk felfogni, hogy amikor ha valamit odaadunk a másiknak, akkor nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. (ha az életünk függ a falattól, akkor ez nyilván nem érvényes, de minden másra igen). Az átlagjános azt hiszi, hogy a gazdagság a tárgyakból ered, mert ezzel tömik a fejét naponta. Az átlagjános nem tud róla, hogy már réges-régen bebizonyították, hogy a tárgyaknak igen kevés közük van a gazdagsághoz. A gazdagság egy érzés, nem egy Aston Martin.

Ez tehát a jótétemény paradoxona. Meg vagyok róla győződve, hogy ha az emberek belátnák ennek a hatásnak az érvényességét, az teljesen megváltoztathatná a civilizációnkat.

Talán ezt is meg kéne tanítani az iskolában…

Ez mind talán úgy hangzik, mint biblikus szentbeszéd, de ehhez semmi köze Jézusnak. Nem azért érdemes adni, mert az a jóisten kedvére van, hanem azért, mert ténylegesen hozzátesz a saját boldogság-mutatónkhoz.

Mert önzőek vagyunk…

Ajánlott szakirodalom: Cool to be kind

Hogy miért nincs mostanában bejegyzés? Nem, nem az a gond, hogy nincs miről írnom, hiszen több száz cím sorakozik a “írandó” listámon. Az akadály egy másik lista, amiről épp ez a bejegyzés szól néhány pixellel lejjebb.

Ugye van az úgynevezett teendő lista, amire azokat a dolgokat firkantod fel,amiket be szeretnél végezni a nap folyamán. Ez tiszta sor, mindenki hallott róla, de az univerzumban mindennek meg van az ellenpárja. Yoda-Dártvéder, fehér-fekete, Barca-Reál, jing-jang, pacal-lekvár, rendőrök-huligánok, Apple-Microsoft, anyag-antianyag, estébé.
Nos, a teendő listának is van egy inverze, de valamiért ez nem olyan erős mém, mint a tesója. A sötét oldalt úgy hívják, hogy elkerülendő lista.

Ezen a listán azok a dolgok, cselekvések sorakoznak, melyek a teendők elvégzését GÁTOLJÁK, nevezhetjük őket anti-teendőknek is. Biztos tudod, hogy miről beszélek (írok): cél nélküli “surfing a neten”, rájárás a spejzban lévő gumicukoros zacskóra, körömvágás, bámulás kifele az ablakon, rendrakás, “na ezt a sorozatot még megnézem” és hasonló társai.

Azt szokták mondani, hogy akkor tudod legyőzni az ellenségedet, ha tudod egyáltalán, hogy kik azok. Ideje megnevezni azokat az ellenfeleket, amik szinte minden nap ellehetetlenítik azt nap végi jóleső érzést, hogy “ahhh, mindent megcsináltam!”.

Szóval? Neked milyen kerülendő dolgok vannak a listádon? Milyen apró dolgokat vennél el a napodból, amik semmit nem tesznek hozzá a hatékonysághoz? Fogj egy papírt, cerkát és kezd őket egyenként kivégezni.

“Gentleman, we are in war.”

Ha te azon emberek közé tartozol, aki gyakran mondogatja, hogy “semmi időm sincs”, akkora most következő fekete pixelhalom neked szól.

Az embernek (Homo Sapiens) van egy olyan rigolyája, amit enyhe rendmániának lehetne nevezni. Ez annyit tesz, hogy rossz érzés keríti hatalmába, amikor valamit félbe kell hagynia, még rosszabb ha valami olyat kell félbehagynia, amit a saját önös érdekéből csinál. Ennek a bolondériának meg van az előnye (pl. egy fontos dolog befejezéséhez motivációt ad), de ugyanakkor az árnyoldala is, ami egy olyan mértékű idő és energiapazarlás, amit ha egy emberöltőnyi mértékben összeadnánk, akkor egész arcpirító adatot kapnánk. Bizony, akkor is ragaszkodunk a befejezéshez, ha pontosan tudjuk, hogy a dolognak már semmi értelme.

A szerencsénk az, hogy okos (sapiens) emberek vagyunk, akik képesek arra, hogy a tudatuk segítségével ezeket a természetes ösztönöket irányítsák. Igen, meg lehet tanulni félbehagyni valamit, még akkor is, ha nagyon nem fűlik hozzá a fogunk. És igen, ez az apró(ságnak tűnő) képesség órákat nyerhet, nemcsak a magát-nagyon-elfoglaltnak-nevező egyedeknek, hanem mindenkinek.

Egy szokást kell kialakítanod, ami néhány hét után megszilárdul és többé nem igényel tudatos odafigyelést.

• Ha már csak egyetlen csirkecomb maradt a tálon, de már jól laktál, nem muszáj megenni.
• Ha egy érdekesnek tűnő könyvet elkezdtél olvasni, de közel sem olyan érdekes, akkor nem muszáj végigolvasni.
• Ha elkezdesz beszélgetni valakivel, de az dögunalommá alakul át, akkor nem muszáj tovább folytatni udvariasságból.
• Ha belekezdesz egy agyatlan-lövöldözős játékba, nem kell „még ezt az utolsó” pályát végivinned.
• Ha beleharaptál tábla csokiba és az rossz, mint a bűn, akkor nem kell visszatenni a hűtőbe, hogy „jó lesz az még később”.
• Ha beültél a moziba és csapnivaló a film, akkor nem kötelező „lenézni” a jegy árát.
• Ha megveszed a síbérletet nem kell pályazárásig síelni, amikor már majdnem összeesel.
• Ha hülyeségeket írok az ekén, akkor nem kell végigolvasni az egész írást.

(najó, ez utóbbi rossz példa, mert az ekés bejegyzéseket mindig érdemes az első betűtől az utolsóig elolvasni (-hangos kacaj-), de biztos érted mire céloztam…)

Amennyiben ügyesen csinálod ezt a selejtezés dolgot, annyi szabadidőd lesz, hogy erősen gondolkodnod kell majd azon, hogyan töltsd el.

Tanulj meg szabadon kilépni.

Szóval a napi sürgésben-forgásban bizony könnyű elindulni egy olyan irányba, ami még köszönő viszonyban sincs azzal, amit határozott célként tűztél ki magadnak korábban. Bármikor beránthat egy olyan eseménysorozat az életben, ami csak hetek múltán dob ki valahol, és ott állsz majd fogalom nélkül. Valami dereng a régi célokból, de annyira halvány, hogy nem foglalkozol vele és belekezdesz egy új fonálba, ami vagy jó, vagy nem. Hogy ez ne történhessen meg, bizonyos időközönként érdemes rendet rakni. Az angol úgy mondja, hogy egy “reality check”-et tartani.

Ezt a “visszatalálást” évezredek óta ismerik, és úgy hívják, hogy meditáció. A szerzetesek naponta csinálják, hogy rajta maradjanak az úton, de az is meditációnak számít, ha elmész pár napra valami istenháta mögötti helyre és kitisztítod a fejedet. Az életed egyik legjobb befektetése, ha ezt szokássá teszed. Nem kell lótuszülésbe vágnod magad, és a szerető jóistenre gondolnod, a célnak ugyanúgy megfelel például egy megfelelően hosszú és monoton testmozgás (futás, úszás, bicó, etc) ahhoz, hogy az agyad kitisztuljon és megtaláld az elgurult pöttyöst.
Engem sokszor még egy éjszakai álom is teljesen el tud téríteni az előző napi utamtól, és másnap azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Gondolkodom rajta, hogy minden napomat egy ilyen mozgós “meditációval” kezdem, ami nem csak felfrissít, de az aznapi dolgaimat is meg tudom tervezni közben, tiszta fejjel. 6-os kelés, és 7 órakor már olyan tiszta, rendezett gondolatokkal kezdhetem a napomat, mintha egy felvilágosult szufi lennék. Ami biz’ igencsak baráti a szokásos reggeli rutinhoz képest, ahol felkelés után kb 2-3 óra kell, amíg elkezdenek az agytekervényeim elektromos jeleket produkálni.

Néha tehát le kell állni és visszanézni, hogy jó-e még az irány. Ommmmmmmmmmmmmmmmm.

Az ünnepek közt egy kicsit pihentem, de mától újra szánt az eke. Hallelujah!
Most egy roppant időszerű dologról lesz szó, méghozzá az újév első napjának elsőszámú kliséjéről.

Ő az újévi fogadalom. Igen, ő biz’.

Jaja, tudom, hogy közhelyes, és csak a sablonos emberek fogadkoznak újévkor, hisz te erős, ügyes és elképesztően jóképű vagy, te bármikor változtathatsz, amin akarsz, nem kell ahhoz újév. De valóban élsz a változtatás lehetőségével?
Nem szeretem a szilveszteri felhajtást, de mindenben van valami jó – a pokolban pl jó meleg van. Jóság a szilveszterben, hogy ez egy fordulópont, ürügy arra, hogy tiszta lappal kezdjünk. Emlékeztet rá, hogy számot kell vetni, meg kell nézni hol tartasz, és igen, ezt bizony (bár VALÓBAN bármikor megtehetnéd) elfelejted a mindennapok forgatagában. Ilyenkor általában rájön az ember, hogy valami hiányzik és akkor jönnek a fogadalmak.

Az újévi fogadalmak ismertetője, hogy általában nem valósulnak meg. De miért is? És hogy jön ez az egész cucc a tanuláshoz?

A fogadalom általában egy új szokás bevezetésére irányul. És mi a szokás? A szokás nem más, mint egy jól berögzült tudás, ami önállósította magát. A fogadalmak megvalósításához korábban már adtam néhány ötletet, de jöjjön még egy kis adalék:

A fogadalom sikerességének garanciái:

Reális célt tűzzél ki magadnak: egy év alatt senkiből sem lesz pápa (ha csak nem tud vízen járni).
Precíz és mérhető legyen a cél: ahogy korábban írtam – határozd meg hány kilót akarsz fogyni, hány órát akarsz naponta horgolni, milyen napokon mész le szkvassolni etc.
Ne legyen túl sok fogadalom: ne oszd meg túlságosan az erődet.
Eszelősen akarnod kell a célt: Sorold fel, mit nyersz azzal, ha betartod a fogadalmadat – és azt is, hogy mit vesztesz, ha nem sikerülne a projekt.
Vizualizáld az eredményt: pontosan képzeld el a célt – ez a kép fog lebegni a lelki szemeid előtt
Tervezd meg a célhoz vezető lépéseket: ne út közben kelljen kitalálni merre tovább (nagyban csökkenti az inkább-otthagyom-az-egészet-a-francba lehetőség kockázatát ).
Hirdesd ki: ha más is tud róla, akkor extra motivációt nyújt a becsületed megóvása (ja, megint az ego-faktor).
Az első 4 alkalom: csináld őket végig, ha törik ha szakad – ez a kritikus időszak.

Ha ezeket betartod a fogadalom teljesítési esélye meglehetősen magas lesz.

Kívánom, hogy sikerüljön jobbá válnod az úr 2008. évében!