“Tanításunkból hiányzik a konfúciánusok legfontosabb eleme, az emberismeret. – anon”

valami olyasmi tudás, amit a pszichológushallgatók tanulnak, csak használhatóbb. többek közt ez is hiányzik.

Egy hatéves fiú először megy iskolába. Kíváncsian lép be a kapun, érzi, hogy fontos lépést tesz a felnőttség felé. Figyelte, ahogy a nagyfiúk és a nagylányok minden reggel iskolába mennek, és csak délután jönnek haza. Egy kicsit fél is. Minden idegen. Az új helyzetben félelmetes veszélyek és izgalmas lehetőségek rejlenek. Hallott iskolai történeteket büntetésről és érdekes időtöltésről, barátságos és barátságtalan tanárokról.

Eligazítják az osztályterem felé. A tanár hivatalos. Az osztályteremben három oszlopban állnak az asztalok, minden asztal mögött két szék. Megmutatják, hol a helye. Könyveket és ceruzákat kap. A tanár mosolyogva üdvözli a gyerekeket, de a mosoly valahogy nem tűnik természetesnek. Elmondja a szabályokat: senki sem hagyhatja el a székét – még wc-re sem, – addig, amíg nem jelentkezik, és nem kap erre engedélyt; nem szabad suttogni a szomszéddal; csak akkor szabad beszélni, ha kérdezik; nem szabad zajongani. Visszagondol arra, hogy tegnap még egész nap mozoghatott, annyit zajonghatott, amennyit csak akart, és ha mérges volt, rákiabálhatott a barátjára. Az iskola tényleg egészen más.

Elkezdődik az óra. Kinyitják a könyvet, betűk kerülnek a táblára. A tanár beszél. Felszólítja az egyik gyereket, majd megdicséri, hogy jól válaszolt. Most őt szólítja fel. Valamit nem jól mond. “Rossz! Ki tudná megmondani Joe-nak a helyes választ?” Néhány kéz a magasba lendül, és az egyik gyerek kijavítja, amit mondott. Butának érzi magát. Odahajol a szomszéd gyerekhez, hogy elmondja neki, miért gondolta azt, amit mondott. A tanár rászól, hogy ne beszéljen. Odamegy mellé, és ott is marad mellette, hogy érezze, figyelik, hogy ne tudja megszegni a szabályokat.

A szünetet élvezi: lehet kiabálni, szaladgálni, még játszani is. De a szünet túl rövid. Újra kezdődik egy óra. A teste zsibbad, gondolatai másfelé vándorolnak. Végre eljön az ebéd ideje. Kettesével sorban állnak, és amikor sikerül egyenes sort alakítaniuk, csöndben bemehetnek az ebédlőbe.

A gyerek iskolai karrierje elkezdődött. Már az első nap sok mindent megtanult, ha nem is tudja mindezt szavakba önteni. Megtanulta, hogy

• az osztályban nincs helye a fizikai energiának,
• vagy alkalmazkodik, vagy viseli a kellemetlen következményeket,
• fontos, hogy alávesse magát a szabályoknak,
• hibázni nem szabad
• a hibázásért megszégyenítés jár,
• a spontán érdeklődésnek nincs helye az iskolában,
• a tanár szerepe a fegyelmezés,
• az iskola összességében kellemetlen

Ahogy telnek a napok, hónapok, az évek, még mást is megtanul:

• a legtöbb tankönyv unalmas,
• nem jó dolog ellentmondani a tanárnak,
• sokféleképpen meg lehet úszni, hogy az ember  tanuljon,
• lehet csalni, csak ne kapjanak rajta,
• álmodozással gyorsabban telik a nap,
• ha keményen tanulsz és jó jegyeket kapsz, kigúnyolnak érte a többiek,
• a fontos dolgokat az ember az iskolán kívül tanulja meg,
• a kreatív ötleteknek nincs helye az iskolában,
• az iskolai oktatás legfontosabb eleme a feleltetés és az osztályzat,
• a tanárok egy része mintha nem is élő ember lenne.

A tanuló várja az időt, amikor végre befejezi az iskolát, és kiengedik ebből az unalmas, elnyomó intézményből.
A saját tapasztalataim és a kutatási eredmények is azt mutatják, hogy sok millió fiatalnak ilyesfajta tapasztalatai vannak az iskolával kapcsolatban. Aki azt hiszi, hogy túl sötétre festettem a képet, beszéljen fiatalokkal.

Azért ez így összeszedve elég kemény, nem? Döbbenet, amikor az ember belegondol, hogy ő is pont ezt élte át. A másik döbbenet, hogy ezt Rogers 40 (negyven!) évvel ezelőtt írta és ugyanebben a könyvben fel is vázolt egy kipróbált és működő alternatívát, ennek ellenére mind a mai napig a fent említett mémcsorkor hatja át az iskola intézményét.

Az emberi emlékezet végtelen.
Kb. 100 milliárd idegsejtünk van van, és igaz, hogy köztük elméletben végtelen számú kapcsolat lehet, ami gyakorlatilag az tudás megtestesülése. De. Ezt a hálót valahogy fel kell építeni, arra viszont nincs végtelen időnk.

Az emlék soha nem tűnik el teljesen.
Igaz, hogy egy emléknyom nem „esik ki” csak úgy az emlékezetből, viszont, ha nem volt elég erős, vagy nincs megerősítve, akkor szépen felülírja egy új emlék, és a régi emlék szerkezete olyannyira átalakul, hogy nem lehet többé visszahívni. Tehát elméletben valóban ott lesz mindörökké (legalábbis egy apró része), gyakorlatilag viszont eltűntnek lesz nyilvánítva, hiszen nem lehet elérni.

A jobb-bal agyfélteke tök más feladatot lát el
Nem igaz. Van néhány olyan funkció, mely inkább a jobb vagy inkább a bal féltekére jellemző (ami nem azt jelenti, hogy a másik féltekére az adott feladat elvégzéséhez ne lenne szükség), de azért annyira nem különbözik a két félteke, mint azt sokan állítják. Anatómialiag pl. közel szimmetrikus az egyes részeket illetően a két “térfél”.

Az agyunk mindössze 10%-át használjuk.
Ha igaz lenne, az agy 90%-a elsorvadna. Az valóban igaz, hogy egyszerre soha sem használjuk az agyunk 100%-át, de a mindennapi életben azért az agy minden részét átmozgatjuk többé-kevésbé.
Az állítás úgy lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy az agyban rejlő potenciális lehetőségek 10, de inkább 1%-át használjuk csak ki. Egy Ferrárival lehet hússzal is menni, az autó minden alkatrésze mozog, de azért akad még ott tartalék…

Tanulni mindenki tud, nem kell azt külön tanítani
A tanulás programja valóban minden ember genetikai kódjában ott figyel, de fontos tudni, hogy ez csak az alapprogram, ami x éve, amikor még az ember barlangban lakott, untig elég volt a túléléshez. Azonban ennek a programnak az a sajátsága, hogy képes önmagát fejleszteni, de ez nem feltétlenül fog magától megtörténni, főleg egy olyan absztrakcióktól hemzsegő világban, mint a mai. A tanulás program önálló felfejlődése a legritkább esetben fordul elő, szükség van tehát külső rásegítésre.

Az időseknél törvényszerű a butulás
Ez egyszerűen nem igaz. Idős korra valóban csökken az agy plaszticitása (alkalmazkodó képessége), és valamivel gyorsabb az agysejtek „végelgyengülése” (nő az Alzheimer-kór esélye stb), mint fiatal korban, de egyáltalán nem törvényszerű, hogy öreg korára elbutuljon az ember. Valójában az idősödő agy sokkal csekélyebb mértékben használódik el, mint a szív, az izületek vagy a többi szerv.
A kulcs a használatban van. Azért hisszük azt, hogy az öregek elbutulnak, mert ezt látjuk magunk körül, de ez nem a természet, hanem a kultúránk következménye. Ma a nyugdíjazás = passzívításba süllyedés: Máúnika só, fotelben ülés és társai. Igazság szerint az öregek életük során felhalmozott tudása bőven ellensúlyozza a fiatalok remek alkalmazkodóképességét, feltéve, ha azt aktívan használják és nem hagyják elsorvadni.

Bizonyítéknak elég, ha csak megnézzük, hogy az elnöki, főnöki székekben milyen az idősek és fiatalok aránya. A Vének Tanácsának intézménye sem azért működött anno a görögöknél, mert vicces volt a bolond öregek dumáját hallgatni.

20 éves kor után már nem képződnek új idegsejtek.
De képződnek. Nem sok ugyan, de folyamatosan újratermelődnek – igaz elsősorban a régi elhalt idegsejteket pótolandó. Valójában már születésünk pillanatában a fejünkben körülbelül az összes idegsejt, amire az élethez szükségünk van, tehát onnantól kezdve már csak a regenerációs folyamat részeként születnek új sejtek. De tudni illik, hogy nem az idegsejtek számától leszünk okosabbak, hanem a köztük lévő kapcsolatok minőségétől és mennyiségétől – és ez a „hálófonás” bizony az ember élte végéig folytatódik, attól függően, hogy mire használja az agyát.

A lányok agya teljesen más, mint a fiúké.
Nem állítható, hogy teljesen ugyanolyan a férfiak és a nők agya anatómiailag, de egy laikus nem tudná megkülönböztetni, ha kitennének elé két ilyen agyat. A legnagyobb különbség annyi, hogy a két féltekét összekötő „híd” a nőknél vastagabb, azaz egy kicsivel jobb a két fél közti kommunikáció.

A lányok több dologra is tudnak egyszerre figyelni.
Ez nem igaz. Mindenki csak egy új dologra tud igazán koncentrálni. Az más kérdés, hogy ha valamit rutinból csinálunk (azaz nem új számunkra), akkor amellett simán képesek vagyunk valami más dologgal is foglalkozni.

Vizsga előtt közvetlenül nem szabad tanulni.
Szabad, illetve attól függ, hogy mit értünk tanulás alatt. Új anyagot nem érdemes már tanulni, mert az új emlék felülírja a régit és összegabalyodik minden. Ha viszont tanulás alatt gyakorlást, azaz ismétlést értünk, akkor arra csak hajrát lehet mondani.

Alvás közben is lehet tanulni.
Az alvás közben felbukkanó belső emlékeket – pl. álom- ugyan kismértékben elraktározza az agy, azonban a külső ingereket egyáltalán nem. Néhány évtizede kísérleteztek az úgynevezett hipnopédiával, ami annyit jelentett, hogy alvás közben lejátszották a tananyagot a tanulónak, de a kísérlet csúfos kudarcot vallott. Nemhogy emlékezett volna a nebuló a magnós anyagra, még az előző napi dolgok is homályosak voltak számára. Ennek oka, hogy alvás közben rendezi el az agy az előző napi emlékeket és olyankor bizony nem árt, ha nyugi van körülötte. Na, el lehet képzelni, hogy egy ilyen állandó rizsanyomatást milyen hatással van a természetes „emléküllepítésre”.
Szóval alvás = nyugi és csend, mert különben úgy járhatunk, mint Dexter abban az ominózus „omletdüfromázsos” részben.

A „lemegyek alfába”-állapot a legoptimálisabb tanuláshoz.
Az igaz, hogy a nyugalom alapvető a tanuláshoz, de itt a nyugalom azt jelenti, hogy stresszmentes, figyelemelterelő körülmények nélküli, kipihent állapot. A komoly kutatók szerint az emberekben egyből fel kéne villannia a pirosan villogó „bullshit” lámpának, amikor valaki az alfa hullámok és a hatékony tanulás közt párhuzamot von, ugyanis az alfa hullámok akkor jelentkeznek, mielőtt épp bealudna az ember. Az alvás ugyan elengedhetetlen az új emlékek helyrerakásához, de az új ismeretek befogadásához éber figyelem ajánlott.

Ismételj többször aznap, mikor először találkoztál az új anyaggal.
Nem éri meg. Az a leghatékonyabb, ha azt az x ismétlést, amit egyetlen nap alatt ejtenél meg, szépen elosztod, méghozzá úgy, hogy egyre nagyobb szüneteket hagysz köztük.

Tehetség kell ahhoz, hogy valamiben kiemelkedően jó legyél.
Nem, a tehetség nem feltétel. A tehetséggel csupán könnyebben érheted el az adott szintet, mint anélkül. Azonban a tehetség kevés ahhoz, hogy az ember valamiben kiemelkedő legyen. Millióan milliószor elmondták már, hogy a kiváló teljesítmény fő oka a rengeteg belefektetett munka.

Röviden összefoglalva: az Edupunk egy új tanulási szemléletmód, ami a tanulást (végre) kiszabadítja az iskola intézményéből, így az ember azt tanulja, amiért lelkesedik, akkor, amikor akarja és bármilyen eszközzel, ami a rendelkezésére áll. A jelszó: csináld magad! Egy belső indíttatású, tanulóra szabott megközelítésről van tehát szó – és mint ilyen, az eke rajongását is egyből kivívta magának.

Bakó Zsolti hívta rá fel a figyelmemet a nemrég, és pöröly módjára egyből ráraboltam a témára, hisz tulajdonképpen az eddigi “vallásomnak” adott valaki nevet. Kicsit furcsálltam, hogy csak most találkoztam ezzel a mémmel, de gyorsan kiderült, hogy elég friss dologról van szó…

A kifejezést először Jim Groom blogger használta ebben a bejegyzésében 2008 májusában és azóta futótűzként terjed az Internetsen.

Az edupunk rühelli, ha meg akarják neki mondani, hogy mit kell megtanulnia és azt is, ha tucatemberként kezelik. Nem az elavult tananyagokat akarja használni, hanem a legújabb, cutting edge módszereket és forrásokat.  Az edupunk saját maga állítja össze a neki legmegfelelőbb tudáskoktélt.

Éljen és viruljon az edupunk!

Akadnak még néhányan, akik osztják a nézetemet (vagy inkább én az övéket…), össze is szedtem a gondolataikból egy kazallal:

„A világon minden megváltozott – kivéve a gondolkodásunkat”
- Albert Einstein

„Az egyház kivételével kevés intézmény változott olyan keveset, mint az eljövendő generációk oktatásáért felelős oktatási rendszer”
- Howard Gardner, intelligenciakutató

„Ha valaki ma tüzet akar gyújtani, akkor fel sem merül benne, hogy két fadarabot dörgöljön egymáshoz. Ellenben ha az oktatási szemléletet nézzük, az sajnos hasonlóan elavult elveken alapul.”
- Gordon Dryden, tanuláskutató

„Az iskolák nem a haladás és fejlődést kultiválják, hanem a hagyományok megőrzését és a változatlan gondolkodásmódot.”
- Ludwig von Mises, osztrák közgazdász, filozófus

“Kész csoda, hogy a kíváncsiság néha túléli a közoktatást”
- Albert Einstein

“Soha sem hagytam, hogy az iskoláim megzavarják a tanulmányaimat.”
- Mark Twain

“A tanulmányaimat csak az iskoláztatásom szakította meg egy időre.”
- Albert Einstein

“Az oktatásnak igazából csak azokra az emberekre kellene irányulnia, akik valóban ragaszkodnak a tudáshoz, mert ma, a többieket nézve az iskola egyszerű birkaterelgetés.”
- Ezra Pound, amerikai költő

„Ha a tanulásból kivonod a szabad akaratot, akkor megkapod az iskolát.”
- John Taylor Gatto, amerikai tanár

„Csodálkozom, hogy a tanítás modern módszerei még nem oltották ki teljesen a megismerésre irányuló szent kíváncsiságot; ennek a kis érzékeny növénynek – a megfelelő ingerek mellett – elsősorban szabadságra van szüksége; e nélkül kiszárad és elpusztul. Végzetes hiba azt hinni, hogy a kutatás és a megismerés örömét ki lehet fejleszteni a kényszer és a kötelességérzet segítségével.”
- Albert Einstein

„Az oktatás sokkal hatásosabb lenne, ha célja az lenne, hogy miután a tanulók elhagyják az iskolát mindenki tisztában legyen, mi mindent nem tud még, és azzal az olthatatlan vággyal élje az életét, hogy a még ismeretlent megismerje.”
- Sir William Haley, brit újságszerkesztő

„Az oktatás igazi célja, hogy felkészítse az ifjú embereket arra, hogy egész életük során műveljék elméjüket.”
- Robert Hutchins, filozófus

Végül azért egy ceruzás kisötöst (zölddel) az „old-school” is kap, mert mindennek van valami jutalma:

„Bármiféle oktatásnak talán az a legértékesebb haszna, hogy kifejleszti benned azt a fegyelmet, ami ahhoz kell, hogy akkor is elvégezd a szükséges feladatodat, amikor az nincs igazán ínyedre.”
- Thomas Henry Huxley, angol biológus

Update:
Ebbe épp most futottam bele egy dán nyelvű i-learning oldalon

“Imádunk tanulni.
Utáljuk az iskolát.
És ami a legrosszabb, hogy legtöbbünk azért utálja az iskolát, mert imád tanulni.”
- Michael Wesch, amerikai antropológus

Nem is értem. Ez nem rakétatudomány, és már 120 éve felfedezték – miért nem használják az iskolákban?

íme egy terjedelmesebb kifejtés a Wired-ben. A cikkben a Supermemo programot ajánlják, de nemrég belefutottam egy sokkal esztétékusabb (és ingyenes) változatba, amit most telepítek éppen.

Vajon az oktatásban miért nem használják fel ezt az egyenként több millió dollár értékű, de fillérekért felhasználható sűrített motivációt?
Ha egy átlagos hollywood-i, 60 millió dolláros költségvetésű film dvd-jére/mozijegyére összedobja a 20 fős osztály a pénzt, akkor az fejenként kb. 400 Forintos kiadást jelent per fő. Az egy Big Mac ára.

A film célja az, hogy az elejétől kezdve felkeltse a néző fantáziáját, és bent tartsa két-három óráig a moziban. Pontosan erre a mézesmadzagra van szükség ahhoz, hogy beinduljon az öngerjesztő tanulás.
Az igazán smucig oktatók számára ráadásul ott vannak azok a néhány perces bemutatók, melyek a film esszenciáját tartalmazzák, és köztudottan a hatásvadászat Csimborazói. Egyetlen céljuk van: gyorsan (hatékonyan) felkelteni az ember érdeklődését a téma iránt. Mindezt pontosan 0 (nulla) pénzért.

Ma már szinte minden „kommersz” tantárgynak megvan a maga propagandafilmje. Elég lenne az első órán levetíteni az adott filmet, és utána a nebulók jó eséllyel égnének a vágytól, hogy minél többet megtudjanak az adott területről. Mindezt teljesen önszántukból és nem azért, mert KELL. A tanárnak gyakorlatilag csak a lovat kéne alájuk adni – kínálnia és nem tömnie kéne a tudást.

A film egy aranyrög a tanítók – és tanulók -  lába előtt, amit nem vesznek észre.

Tanulás előtt mozizz egyet!

Általánosban egyértelműen a barát/barinő faktor volt a legfontosabb, no meg az aktuális “szerelmed” közelsége, akinek mindig odaadtad a kakaóscsigád közepét. Itt azért volt egy kis diktatúra, hiszen a tanárnéni elég rendesen bekorlátozta a lehetőségeidet.

Középsuliban cizellálódtak a dolgok, egyre jobban kifinomodott például az a tudatlatti képesség, mellyel meg tudtad határozni a terem azon szektorait, ahonnan a legkevesebb valószínűséggel hívtak ki felelni (felelés-valószínűségi-rátió). Ez az az időszak, amikor kitermelődnek az igazi stréberek és örökbérletesek lesznek az első sorban.

A főiskolán aztán a rádszakadt szabadság egy olyan új körülmény, ami új priorításokat hoz a játékba. A hajnalig tartó duhajkodások miatt a tanterem szunyókálásra legalkalmasabb része (nyálelvezető csatornák stb.) kiemelt fontosságúvá válik, és azok a helyek is egyre kapósabbak lesznek, ahonnan az ótvarunalmas előadásokról könnyen kiosonhat az, aki félti a még élve maradt agysejtjeit.

Félelmetes amúgy, hogy valóban milyen nagy jelentősége van ennek ki nem mondott iskolai skill-nek. Jegyek, felelések, szimpátiák és nem utolsó sorban az anyag gyors megértése dőlhet el azon a látszólagos apróságon, hogy hova tesszük le a gluteus maximusainkat.

Az én naiv kis lelkemben az a gondolat formálódott meg előtte, hogy ennek biztos valami nagy durranásnak kell lennie, ami azt jelzi, hogy birtokában vagyok azoknak a praktikus képességeknek, amit nem árt tudni, ha boldogulni akarok az életben. Mert hát mi mást is gondolhattam volna ilyen név alapján?
Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a gyökvonás, a verselemzés, a francia forradalom pontos időpontjainak és szereplőinek ismerete olyan tudás, mely elengedhetetlen útravaló a hamuban sült pogácsa és a fillér mellé. Ezek valójában néhány népszerű tudományból kiragadott adatok. Régen lehet, hogy ez elég volt, bár erősen kétlem.

Az érettségit gondolom a felnőttkor belépőjének szánták a kiagyalói, ami egy olyan határvonalat jelent, amin túl a problémáidat már saját magadnak kell megoldanod. Ezt szem előtt tartva az érettségihez talán elég lenne egyetlen képesség, ami szavatolja, hogy bármilyen akadállyal találkozol a hátralévő életed során, azt gyorsan meg tudd oldani. Ez a képesség az alkalmazkodás, azaz a hatékony tanulás képessége.

Bumm egy strigula.