Adni jó, de még jobb kapni. Ööö, fordítva. De miért is? Miért jó NEKEM, ha adok valamit magamból – az időmből, a birtokomban lévő értékből, akármiből? Miért leszek én több, ha kevesebb leszek?

Kicsit utánanéztem ennek a dolognak.

Minden jel arra mutat, hogy önzőnek „teremtettek” minket, azonban ez nem elég az egyensúlyhoz. Túl hideg lenne a világ az emberi élethez, ha az önzőségnek csak a többeket semmibe vevő hatása működne. Szerencsére a teremtő (Isten, evolúció – hívd, ahogy akarod) belecsempészett az önzőségi „programunkba” egy olyan elemet is, ami kiegyensúlyozza a „csak én vagyok fontos” hatását. Ahhoz, hogy nekem nagyon jó legyen, bizony másnak is jónak kell lennie. Ahhoz, hogy túléljünk, szövetséget kell kötnünk, össze kell játszanunk a többiekkel: a többi emberrel, a többi állattal, a többi növénnyel, a Földdel – és ki tudja hol a határ.

A szeretet önzőség – a jobbik fajtából. Egy illúzióval kevesebb? „Fúú, hogy mondhatsz ilyet?” – kérdezné tőlem Jézus. Nos, Jézus, a helyzet a következő:

Az élőlények legfontosabb tulajdonsága a túlélés szempontjából az önzőség, és ebben az ember sem fukarkodik. Hogy lehet mégis, hogy az is jól jár, aki kap és az is aki ad?
Nos úgy, hogy aki ad, az kap valamit cserébe: jó érzést. Elindul a dopamintermelődés.

Több okból is elfoghat ez a jó érzés:

• Mert okosak vagyunk és előre tervezünk: tudjuk, hogy a jövőnket biztosítjuk be, hiszen jó esély van rá, hogy a jóságot később visszakapjuk. (Ez a spekuláció persze leginkább tudat alatt folyik.)
• Erősíti a jó hírnevünket (tiszteletet kapunk)
• Érzelmi-energiát ad (jóságosnak érezzük magunkat, mert „jót” csináltunk)
• Csökkenti a korábbi rossz cselekedetek miatti lelkiismertet-furdalásunkat (ad egy marék jó karmát)
• Tudat alatt tudjuk, hogy ha a másik segítséget kap, akkor jobb lesz az élete, és mivel ő is a környezetünk része, így a mi életünk is jobb lesz.
• Segítheted a hozzád hasonló génkészlettel (és mémkészlettel!) rendelkező társaid túlélését. (Ezért van az, hogy minél „közelebbállónak” érzed a másikat, annál szívesebben segítesz neki.)
• Szerinted?

A legkeményebb, még hátra van. A láncreakció. Amikor valakinek jót teszel, akkor nem csak neki teszel jót, hanem rajta keresztül talán ezer másik embernek. Ilyenkor ugyanis a pillangó csap egyet a szárnyával, és a megajándékozott örömét könnyen átadhatja a környezetének – lehet, hogy neki is megjön a kedve adni, és neki is, és neki is… Néha csak egyetlen mosoly kell, hogy elinduljon a jóságvírus. (lásd ötödik pont)

A legjobb, hogy ez mind nem áll ellentétben a minket mozgató egyik legbefolyásosabb ösztönnel az önzőséggel. Nem bizony. Úgy is hűek lehetünk önzőségünkhöz, hogy közben mással is jó dolgot csinálunk.

De ha ilyen remek dolog ez, akkor miért nem gyakorolja mindenki naponta? Jó kérdés. Azt hiszem irigyek vagyunk. Túlságosan ragaszkodunk a tulajdonunkhoz még akkor is, amikor már nincs is rá szükségünk. Nem tudjuk, nem vesszük észre, nem tudjuk felfogni, hogy amikor ha valamit odaadunk a másiknak, akkor nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. (ha az életünk függ a falattól, akkor ez nyilván nem érvényes, de minden másra igen). Az átlagjános azt hiszi, hogy a gazdagság a tárgyakból ered, mert ezzel tömik a fejét naponta. Az átlagjános nem tud róla, hogy már réges-régen bebizonyították, hogy a tárgyaknak igen kevés közük van a gazdagsághoz. A gazdagság egy érzés, nem egy Aston Martin.

Ez tehát a jótétemény paradoxona. Meg vagyok róla győződve, hogy ha az emberek belátnák ennek a hatásnak az érvényességét, az teljesen megváltoztathatná a civilizációnkat.

Talán ezt is meg kéne tanítani az iskolában…

Ez mind talán úgy hangzik, mint biblikus szentbeszéd, de ehhez semmi köze Jézusnak. Nem azért érdemes adni, mert az a jóisten kedvére van, hanem azért, mert ténylegesen hozzátesz a saját boldogság-mutatónkhoz.

Mert önzőek vagyunk…

Ajánlott szakirodalom: Cool to be kind

Amikor padlón vagy, azért tűnik kilátástalannak a helyzet, mert nem látod a lehetőségeket. Egy szűk csőbe bámulsz.

És itt jön képbe a hit.

Ha elkezdesz (akár vakon is) hinni abban, hogy jó lesz, és elindulsz – megnyílnak a kapuk. A tudatalattid újból elkezdi látni azokat a lehetőségeket, amik mindig is ott voltak, mindig is ott vannak.

Gödörben a hit a létra.

Jó, akkor most Dave Matthews elénekli, elgitározza neked, hogy miért moccanj:

To change the world,
Start with one step.
However small,
The first step is hardest of all.

Once you get your gate,
You will walk in tall.
You said you never did,
Cause you might die trying,
Cause you might die trying.
Cause you—

If you close your eyes,
Cause the house is on fire.
And think you couldn’t move,
Until the fire dies.
The things you never did,
Oh, cause you might die trying,
Cause you might die trying.
You’d be as good as dead,
Cause you might die trying,
Cause you might die trying.

If you give, you, you begin to live.
If you give, you begin to live.
You begin, you get the world.
If you give, you begin to give
You get the world, you get the world.
If you give, you begin to live.

…amit gyakran elfelejtünk feltenni.

Mit akarok pontosan megtanulni?

Miért akarom igazából megtanulni?

Mi kell ahhoz, hogy megtanuljam?

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki miután megnézte a Batman-t anno, egyből szuperhős akart lenni, és a következő farsangkor varratott egy denevérjelmezt az anyukájával, esetleg az Amerikai Nindzsa hatására belekezdett az autodidakta ninnyaképzésbe és vadul nyomta a fekvőtámaszokat. A gyerekeken látszik legjobban, hogy milyen hatalmas motiváló ereje van a filmeknek, de valójában bármely életszakaszban elképesztő változást idézhet elő egy-egy jól komponált 1-2 órás mozgókép.

Vajon az oktatásban miért nem használják fel ezt az egyenként több millió dollár értékű, de fillérekért felhasználható sűrített motivációt?
Ha egy átlagos hollywood-i, 60 millió dolláros költségvetésű film dvd-jére/mozijegyére összedobja a 20 fős osztály a pénzt, akkor az fejenként kb. 400 Forintos kiadást jelent per fő. Az egy Big Mac ára.

A film célja az, hogy az elejétől kezdve felkeltse a néző fantáziáját, és bent tartsa két-három óráig a moziban. Pontosan erre a mézesmadzagra van szükség ahhoz, hogy beinduljon az öngerjesztő tanulás.
Az igazán smucig oktatók számára ráadásul ott vannak azok a néhány perces bemutatók, melyek a film esszenciáját tartalmazzák, és köztudottan a hatásvadászat Csimborazói. Egyetlen céljuk van: gyorsan (hatékonyan) felkelteni az ember érdeklődését a téma iránt. Mindezt pontosan 0 (nulla) pénzért.

Ma már szinte minden „kommersz” tantárgynak megvan a maga propagandafilmje. Elég lenne az első órán levetíteni az adott filmet, és utána a nebulók jó eséllyel égnének a vágytól, hogy minél többet megtudjanak az adott területről. Mindezt teljesen önszántukból és nem azért, mert KELL. A tanárnak gyakorlatilag csak a lovat kéne alájuk adni – kínálnia és nem tömnie kéne a tudást.

A film egy aranyrög a tanítók – és tanulók -  lába előtt, amit nem vesznek észre.

Tanulás előtt mozizz egyet!

Tegnap gyakorlatilag úgy teljesítettem egy klasszikus triatlonhoz hasonló távot, hogy észre sem vettem. Másfél km úszás, 15km bicaj, és bő 2 óra foci (ami az én „örökmozgó” stílusomból eredően kb. 10km futásnak felel meg). Nem csak, hogy nem vettem észre, hogy mennyit mozogtam, de a végén még nem is voltam igazán kimerülve, sőt az igazat megvallva tele voltam energiával.

Hogy történhetett ez?

Úgy, hogy nem triatlonnak fogtam fel. Magában a cselekvésben találtam meg a mókát: a hajnali fényekben a víz alatti úszás egyre hosszabb elnyújtását, a bicajozásban a városi közlekedés nem kis kihívását, a szabad gurulás örömét, a fociban pedig a szín tiszta örömjátékot. Minden más mellékes volt. Nem az volt a célom, hogy teljesítsem a kilométereket, nem akartam semmilyen célszalagot átszakítani, nem akartam egy statisztikai adat lenni valamelyik eredménylistán. Nem másokat akartam legyőzni, hanem leginkább magamat. Senkit nem akartam legyőzni. És iszonyatosan élveztem mindezt.

Ezernyi példa van arra, hogy milyen - látszólag – megmagyarázhatatlan teljesítményekre képes az ember, ha megtalálja a cselekvésben az örömöt – legyen az a kívülálló számára bármilyen borzasztóan nehéz. A lelkesedés egy olyan beépített modulátor az agyunkban, ami a nehezet könnyűvé és a fárasztót feltöltővé alakítja.

Móka = kemény munka azoknak, akik nem élvezik

Egy embernek körülbelül 18000 napja van arra, hogy elérje élete célját.

[360 x (70-20)]

Múltkor megígértem, hogy elmesélem hogyan tudod a cukorbevonós módszert alkalmazni, ha valamihez nem fűlik annyira a fogad.

Adott X, amit meg kéne csinálnod és/vagy meg kéne tanulnod…

Mindössze annyit kell tenned, hogy a jóságokat felnagyítod – a túlzott, barokkos megfogalmazás kifejezetten kívánatos ebben az esetben! – , a hátulütőket meg… Hát szóval, azokra nem lesz szükséged. Próbáld meg úgy megfogalmazni a dolgokat, mintha reklámot kéne neki csinálnod 9999999999999,9 dollárért.

Először is mi lesz jó magában a cselekvésben?

a.

b.

c.

…

Másodszor, mit nyersz, miután megcsináltad?

a.

b.

c.

…

Amikor ránézel egy teendőre, akkor nem veszed sorba az összes előnyt/hátrányt, hanem egy gyors benyomást szerzel róla, és általában az alapján döntesz, hogy belevágsz-e vagy sem. Ezzel az első megérzéssel az a baj, hogy gyakran erősen megszabotálja a lustaság, ami azt súgja neked, hogy inkább egyél csipszet helyette. Ellenben, ha ott sorakozik a szebbnél-szebb érvek hada, akkor nincs olyan szabotőr, ami meg tudna akadályozni, hogy eszeveszett módon belevesd magad a dologba. Ennyi.

Habot rá. Sokat!

A reklámszakemberek évtizedek óta tudják, hogy megfelelő „csomagolásban” mindent (mindent) el lehet adni. Lásd kokakóla. Rossz is, káros is, barna is estébé. Ennek két fő oka van:

1. amivel sokszor találkozol, azt előbb utóbb megszereted,

2. az érzelmek nem racionálisak. Az érzelemnek színek, hangok, formák, hozzá kapcsolt életérzés kell. A nejlonzacskó nem tetszik neki, a „luivutó” táska igen (persze, ízlések és pofonok).

Az ebben a jó, hogy ezek a pszichológiai törvényszerűségek nem csak a reklámbiznicben működnek, hanem bármely területen. Igen, a tanulásban is.

Ugye megint a mintázatok. Szerintem már majd’ mindannyiunk szájából elhangzott a már a „mindent el lehet adni” mantra, de vajon látjuk benne a mintázatot? Ha felismernénk a dolog magját, a fő mondanivalóját, akkor nem lenne számunkra „rossz” munka, amit el kell végeznünk.

A rossz ugyanis egy relatív dolog. Semmi sem abszolút rossz és semmi sem abszolút jó – tudod a jingjang maszlag. A megfelelő csomagolás annyit tesz, hogy elhiteti az érzelmeiddel, hogy több a jó egy dologban, mint a rossz (holott racionálisan érvek alapján talán nem is). Az érzelmek azonnal döntenek, és mi alapján dönthetnek azonnal? Naná, hogy a külső alapján. A külső számít! Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik – vagy egy gép.

A hatékony tanulásban giga szerepe van az érzelmeknek, ezt mindenki tudja. Az érzelmeknél nincsen erősebb motiváció. Ezzel az egésszel arra akarok kilyukadni, hogy ha valamit meg akarsz tanulni, azt szépen kell tálalnod. EL KELL ADNOD magadnak.

És hogy hogyan működik ez gyakorlatban? Erről majd legközelebb…

De addig is, hogy meggyőzzelek arról, hogy egy jó tálalás mennyire meggyőző lehet, íme egy katonai toborzóreklám, ami még a legvérmesebb háborúellenes embereket is elbizonytalaníthatja.

Egyre több „befutott” ember életrajzában olvasom, hogy a főiskola/egyetem (továbbiakban főegy) vége előtt gondoltak egy nagyot, bevágták a suli kapuját és többet nem is igen nyitották ki. Dobbantottak és (konkrétan) nekik bejött. Valami történik a főegy utolsó néhány évében. Nálam is kattant valami egyet, de azért biztosítékként bevégeztem a papírt, arra az esetre, ha egyszer csak azon kapom magam, hogy bilibe lóg a kezem. Bár az utolsó évem már nem volt túl lelkes.

Milyen vudu kezd ilyenkor működni? Rádöbbenünk, hogy közeleg a gondtalanság vége? Arra, hogy képesek vagyunk bármire? A rendszer elleni lázadás, hogy a saját álmunkat éljük, ne másokét?
Az elméletem a következő: azért megyünk főegyre, mert akkor és ott „ez tűnik a legjobb megoldásnak” – az 5×8 órás taposómalomhoz nem fűlik a fogunk és sokaknál a szülői elvárás is erősen ott van fű alatt. A főegyenek négy kimenetele van.

a. az arc csak úgy tessék-lássék elvégzi a papí® miatt, utána otthagyja a szakmát, mert rájött, hogy ez BIZTOS nem az, amit csinálni akar, és elkezd valami teljesen mást

b. az arc elvégzi a sulit, lediplomázik, szintén nem tudja mit akar, így jobb híján elhelyezkedik a szakmájában

c. az arc elvégzi a sulit, lediplomázik, tetszik neki a móka, belevág a karrierépítésbe – és még élvezi is (boldogan él, amíg nem)

d. az arcot főegy alatt megszállja az ihlet, akármennyit tett már bele a suliba, kilép és elkezdi megvalósítani az ötletét

A legutolsó esetben történő mádzsiknek az lehet a magyarázata, hogy a (nem túl kemény!) főegy olyan közeget biztosít, ami ideális a nagy ötletek kipattanásához: egy addig ismeretlen szabadságérzés szakad rád és ebben a korban kezdesz ráébredni a benned rejlő képességekre.

Megjegyzem, hogy már a középsuliban sem ártana egy hasonlóan szabad légkör, ehelyett viszont ma egy sablont próbálnak ráhúzni a gyerekre, attól függően, hogy milyen középiskolát választ a csemete. A skandináv országokban (és dajcslandban) rájöttek, hogy ez így nem jó és létrehoztak egy speciális intézményt, a kansanopist-t (finnül így hívják pl.).

Az ekén már szerepelt Brad „el pollo loco” Pitt is d. variáns volt.
2 (kettő) kreditre volt még szüksége a diplomához, de ő úgy döntött, hogy az idő pénz; beült a verdájába és 300 dollárral a zsebében elhúzott Kaliforniába („ahol a helikoptereknek kamerájuk van – snoop kutty) szerencsét próbálni. Így emlékszik vissza: „A fejemben már leszámoltam az iskolával, ideje volt belevágni a következő dologba” A továbbiak ismertek: óriáscsirkejelmez > limuzinsofőr >hűtőszekrényfuvarozás > szappanopera szerepek > Dallas > Fight Club > a világ egyik legfelkapottabb színésze.

Aztán ugye ott vannak a szilíciumvölgyi betyárok, akik szintén dobták a sulit (vagy őket dobták ki) és erről később meg is emlékeztek. Steve Jobs (Epöl) egy Stanfordi diplomaosztón hintette el az „otthagyás” tanulságait, illetve egykor keringett az Interneten Larry Ellison (Oracle) Yale egyetemen elhangzott beszéde, ami valójában csak egy városi legenda, de attól még nagyon tanulságos.

Holnap jön egy kis ihlettipp.

Kiegészítés: most jut eszembe, hogy Jobs pontösszekötős története remekül kiegészíti, amit a tudáscsomagról írtam anno.