Korábban már írtam arról a csodálatos állapotról, amikor egy olyan ihletett érzés kerít hatalmába a monoton aerob mozgás (aka „laza pöri”) közben, amiben valahogy jobban forognak a fogaskerekek a koponyában. Nos, egy kicsit utánamentem a dolognak és egész érdekes dolgokra találtam.

Kiemelném, hogy a most következő jelenség a lusta, nem túl kitartó emberek számára elérhetetlen gyümölcs, hiszen minimum 1 óra küzdelem után bújik csak elő.

Magam is átéltem már – leginkább a hegyek közt bringázva – azt az érzést, amit a futószakik csak úgy hívnak, hogy runners high, azaz a futók eufóriája. Ez a terepfutó úriember egy olyan szupcsimupcsi cikket írt erről, amiben a részletekre is kitér. Ő ezt az állapotot ahhoz hasonlítja, mintha bedobott volna volna két Redbull-vodkát, három ibuprofent és egy nyerő lottószelvénnyel a zsebében futna. A test beáll egy nagyon természetes és egyenletes ritmusra, és úgy érzi az ember, hogy minden egy ritmusra mozdul.
Az okosok szerint ezt az állapotot elsősorban az endorfin nevű természetes kábszer termelődése okozza elsősorban, ami a testet érő traumák esetén  szokott aktiválódni (1 óra futás ugye elég nagy trauma a legtöbb embernek…). Ezen kívül azonban egy anandamid nevű kemikália is működésbe lép, aminek az agyra gyakorolt hatása megegyezik a marijuanájéval – nyilván egy kicsit szelídebb változatban.
Van azonban egy apró bibi. A mariskához hasonlóan az anaizé is korlátozza egy időre a rövidtávu memóriát, így az a rengeteg jó ötlet, ami a „beállás” közben ér, rendkívül illékony. Valamit valamiért srácok…

Szóval ez az elmélet, de ezek csak szavak, át kell élni, úgyhogy irány a cipősszekrény, dorkókat fel és lehet csapatni!

(A következő bejegyzés is „futós” lesz, azonban az már erősen fog kötődni a tanuláshoz. Keep tuned!)

A nehézség relatív. Az ember általában úgy határozza meg a lehetetlent, hogy „az, amit még senki nem tudott megcsinálni.”

Egy remek trükk, hogy túllépj a kifogásokon. Kérdezd meg magadtól: Más véghezvitte-e már azt, amit te “lehetetlennek” tartasz?
A válasz az lesz, hogy persze. És vajon ő mitől volt különb, mint te?

Két lehetőség van:

A. vagy csak vállalósabb volt, mint te (azaz a képessége nem volt sokkal jobb a tiednél) – ebben az esetben, meríts erőt az ő sikerétől és röhögd ki a félelmeidet. Használd fel azt a dühöt, amit a „de hát én sem vagyok semmivel rosszabb!”- érzés generál és ess neki a feladatnak, mint egy eszelős.

B. Vagy tudott valamit, amit te nem.

Ő is ugyanabból az anyagból van. Ő mit tudott – mit tanult meg korábban -, ami miatt sikerült neki?

Ha ő király lett, te is király lehetsz.

Follow your guts, azaz kövesd a megérzésed. (tükörfordításban: kövesd a bélhúrodat)

Ez nem csak egyes esetekre vonatkozik, hanem az élet bármelyik mozzanatára. Bár számtalanszor bebizonyosodott, hogy érdemes követni, a biztonságérzet leszabályoz.

Ha este fél 10-kor már lőnék a pizsit, de te úgy ÉRZED, hogy el kell menned futni egyet az év leghidegebb estéjén, akkor kerekedj fel. Ha már szinte jéggé fagyott a férfiasságod, mert nem húztál a tapinaci fölé egy lobogós susit, de valami azt súgja, hogy el kell futnod a lánchídig, ha a sziget feljárójánál egy belső hang azt mondja, hogy jobbra indulj el (mert mint kiderül néhány pillanat múlva, a másik oldalon egy hármas karambol történik, méghozzá úgy, hogy az egyik autó fara felfut a járdára), ha úgy érzed amikor visszajöttél, hogy éjjel 11-kor debrecenit kell enned egy nagy szelet fehérkenyérrel és egy félökölnyi mustárral, akkor egyél, ha éjfélkor forró fürdőt kell venned, akkor vegyél, ha közben be kell falnod egy csomag babapiskótát, akkor falj, ha a fogmosás közben a gőzben úgy érzed, hogy ki kell nyitnod az ajtót úgy, hogy te ott siklálod a fogad egy szál micsodában, és bárki kijöhet egy éjféli nassolásra, akkor nyisd ki az ajtót.
Kockáztass! Jobban mondva hallgass a megérzéseidre…

Bizonyított, hogy a félelmeink 90%-a alaptalan (a szervezetet túl van biztosítva – túlélés helo). Megéri. Megéri, mert ezen a konkrét láncreaktív estén olyan hihetetlen gondolatok jöttek és olyan szerencsés dolgok történtek, amiket csak úgy lehet hívni, hogy csoda.
A csoda többek közt azért jön , mert a bátorság magabiztosságot ad neked.

Mit suttog most a belső hang?

Ki az a Sam Hill? Ha most vakarod a fejed, nem csoda, ugyanis csak pár millió ember ismeri ezt a srácot, és még kevesebben vannak, akik tudják, hogy miért különleges. Szerencsére ahhoz, hogy megértsd a lényeget, nem kell ismerned a jelenlegi profi hegyibringás mezőnyt, pláne nem az erőviszonyokat, sőt még biciklizned sem feltétlenül kell tudnod.

Vannak emberek, akik más csapásokon mennek, mint a többiek, ha úgy tetszik a nyáj.  Nos, Hill barátunk is egy ilyen lény, de ő nem csak átvitt értelemben választja az ismeretlen ösvényeket, ugyanis downhill versenyző a hivatása – magyarul “lejtőzik”.
Méghozzá hegyikerékpárral.

Minden területen, minden szakmában fel-felbukkan néha egy olyan egyed, aki az addig megszokottól eltérően közelíti meg a hivatását. Ezek az emberek a pionírok, azok a felfedezők, akik meglátnak valamit, ami ott van mindenki orra előtt, azonban “mi” nem tudunk vele mit kezdeni. Ők tudnak.
Ezek a “kiválasztottak” általában csendes emberek, minden figyelmüket a mesterségükre összpontosítják, és megszállott módon csiszolják a tudásukat. Minden létezőt megtanulnak a területükön, és annyira belemerülnek, hogy kezdik átlátni a mintázatot.
Pontosan tudja, hogy mi mitől működik, és arra is rájön, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségek vannak elrejtve itt-ott-amott. Látják, hogy nem csak az létezik, amit eddig is mindenki tudott és elfogadott: kilépnek a fősodorból, és elkezdik megkérdőjelezni a meglévő dogmákat.

Lásd  Dick Fosbury.
Lásd még Johnny Weissmüller.

És Sam Hill, aki e csendes zseni-típus tökéletes megtestesítője. Egy olyan szubkultúrában, amit leginkább az “extrém”, a “kúl” és a “rakendroll” jeligék lengik körül, Hill egy fekete bárány. A pályán és azon kívül sem azt az utat követi, mint a többi versenyző.  “Hill teljesen máshogy látja a terepet” (Steve Jones) Nem duhajkodik esténként a többiekkel, nem cseveg fogalom nélkül bárkivel, nem mutogatja állandóan az ördögvillát, és nem úgy biciklizik, mint a többiek. Nemes egyszerűséggel csak “mystic”-nek, a titokzatosnak becézik.

“Az csinálja, amiről mindenki tudja, hogy lehetséges, de rajta kívül senki sem tudja, hogyan.” – Mick Hannah

Ma szinte mindenki szerint ő a leggyorsabb versenyző a mezőnyben. A fura az egészben, hogy két olyan versenytől vált legendává, amit meg sem nyert. Sőt még csak második sem lett. Mindkét esetben csak a harmadik helyet érte el, azonban ezeket egy olyan versenyben, amiben – átvitt értelemben – ő egy lábbal futott, míg a többiek mindkét lábukat használhatták.

így ír róla Steve Jones, aki egy film forgatásán megpróbálta kamerával követni:

“…A látómezőmben van. Pislantok egyet. Hill balra veszi az irányt, nem sokkal, talán fél méterrel a főcsapástól, egy járatlan és láthatatlan részére. Oda, ahol a bogarak matatnak. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy biztosan hibázott egy nagyot, azért ment arra. Aztán egyszercsak, mintha puskából lötték volna ki, az előttem lévő ember egy ragadozóvá változott. A következő kanyarban Hill vagy tíz méterre elhúzott tőlem. Nagy bajban voltam.”

Sam, elmondása szerint úgy nyeri a versenyeit, hogy még csak nem is határon megy – annyival jobb a többieknél. Az idei világkupa utolsó futamán viszont kénytelen volt, és végre láthatta mindenki, amikor Samuel Hill tényleg feszegeti a saját határait. A kommentátor nemes egyszerűséggel az élete legészveszejtőbb futamának titulálta. Én majdnem sírtam. Nézd meg te is Hillt nyélen.

Szóval ő Sam Hill, a dowhnill csodabogara. Lehet tőle tanulni.

Semmi sem tökéletes. Nem fedeztek fel még mindent, mindig lesz valahol egy járatlan csodaösvény. és néhányan ezt látni is fogják, és lesz merszük rá is lépni.

A kreatív Jedi nem csak megold problémákat, hanem vadonat újakat talál ki. Ehhez viszont az kell, hogy túl tudjon lépni a fejében évek alatt felhalmozódott kliséáradaton. Át kell tudnia kapcsolni “fogalom nélküli” üzemmódba, meg kell tanulnia úgy nézni a dolgokra, mint egy csillogó szemű 2 éves lurkó.

Úgy látni a dolgokat, ahogy azok valójában vannak és nem úgy, ahogy azt megtanították.

A héten olvastam valahol egy mondást, ami a hétköznapi, már-már népmesei jellege ellenére is nagyon megragadt bennem.

“Láncba verve nem lehet táncot járni.”

Magyarázatra nem szorul, teljesen igaz, de mint ahogy semelyik egymondatos (sőt sokmondatos) bölcselet sem foglalja magában a teljes igazságot, így ezt sem feltétlenül igaz.

Igen, a szabadság szárnyakat ad(hat), de valójában meg lehet tanulni láncba verve is táncot járni. A lánc egy korlátozó körülmény, ami azért nyújt egy kevés mozgásteret – sőt, a szabadsághoz képest új lehetőségeket. Amúgy meg nem olyan rossz dolog az, ha nem kell a bőség zavarával megkűzdened. Néha könnyebb összerakni valami jót 10 darab Lego™ kockából, mintha egy egész zsáknyi építőkocka állna rendelkezésedre.

Rabság és szabadság: mindkettő termékeny talaj a kreativitás számára.

Ahogy Roger von Oech mondja: “A szükség lehet az újítás szülője, de a játék biztosan az édesapja”

“Az emberiség legnagyobb vívmányai a kreatív folyamatoknak köszönhetik létüket, de irónikus módon a legtöbb embert nem tanítják meg kreálni.” – robert frotz

“A kreatív ember olyan, akinek sikerül bepillantást nyernie, aki olyan dolgokat lát, amelyeket előtte még senki, olyan dolgokat hall, amelyeket előtte még senki – ez a kreativitás.” – Acharya Rajneesh

Következzen egy újabb “ötletontó” csalafintaság az álomkoboldos történet után:

“Oxigen gets you high” – Tyler Durden, Fight Club

Valóban, a nagy mennyiségű oxigén egy igen kellemes állapotba hoz, hisz ez a molekula olyan az agynak, mint nekem a bundáskenyér. yumm
Az agyba tóduló friss vér intenzívebb agyműködést és friss gondolatokat eredményez, és ez a hatás a mostani módszer lényege.

Szóval egy jó nagy adag oxigéndózisra van szükség. De hogyan vedd magadhoz? Elcsórhatod a nagymutti oxigénmaszkját, vagy beülhetsz egy méregdrága oxigénbárba, de van egy ócsóbb és praktikusabb megoldás is, ez pedig a mozgás. De nem akármilyen! Olyan mozgás biztosítja az oxigénmámort, ami:

• Nem túl megerőltető (ún. aerob)
• Folyamatos, viszonylag lassú ritmusa van
• Nem igazán kell koncentrálni akadályokra

Lehet ez bicaj egy nyugis egyenes úton, futás (kocogás), úszás, stb. Bár nem vagyok túl nagy híve a termi mókuskerekeknek (szobabicó, taposógép), de elméletileg az is megfelel a kritériumoknak.

Annyi kakaóval érdemes tekerni/futni/úszni, aminél még nem kapkodod a levegőt, mert ha igen, akkor az pont azt jelenti , hogy oxigénhiányos állapotban vagy. Ezt nem akarjuk. Azt akarjuk, hogy oxigéngazdag állapotba kerülj. A titok a levegő „felszivatásában” rejlik, ha ugyanis hagyományosan (értsd: satnya városi légzéssel) lélegzel, akkor már azelőtt kifújod a levegőt, mielőtt a hörgőcskéid ki tudnák szedni a zoxigént a levegőbül. Egyszóval benn kell tartani egy kis ideig. Ezt az időt gyakorlással egészen ki lehet tolni, de nem árt először kicsiben kezdeni. A benntartott időt érdemes a lépés ütemhez/úszástempóhoz/pedálcsapáshoz mérni, és kezdeni mondjuk 1-2 ütemnyi levegő visszatartással.

Miért kell ehhez mozogni? A finom „bubis” vért szerinted a Jézus fogja az agyadba szállítani? Nem, egy kicsit fel kell pörgetni a rendszert! Plussz, fizikai terhelés alatt endorfin és adrenalin is termelődik, amik tulajdonképpen természetes “felspannoló” drogok.

A keletiek úgy tartják, hogy a levegő maga az energia (aka csí/kí/prána ), magyarán ezáltal nem csak jó ötleteket, hanem egy raklapnyi energiát is kapsz, ami meglepően sokáig kitart napközben.

Az “agyalás” mozgatója tehát adott: egy rendkívül jól pörgő agy – de hogy tudod kihasználni ezt a célod érdekében? Én gyakran szoktam csak úgy cél nélkül oxigénkúrázni, és mindig számtalan remek gondolat pattan ki a fejemből, de akár egy pontos célra is rá lehet állítani a szürke kocsonyát.
Mielőtt belekezdenél a mozgásba, találd ki, hogy mire szeretnél választ kapni. Nagyon pontosan határozd meg a célodat, majd kezdd el feltölteni a rendszert fincsi levegővel! Hagyd egy kicsit, hogy a gondolataid elkezdjenek maguktól cikázni, aztán kezdd a gondolataidat a megoldandó problémára irányítani. Innentől már csak addig kell futkároznod/úszkálnod stb., amíg ki nem pattan a megfelelő megoldás. És valószínűleg ki fog, legalábbis nálam nagyon jó aránnyal működött a dolog.

Érdemes amúgy egy diktafonos mp3 lejátszóval, vagy legalábbis egy cerka+zsebnotesz kombóval nekikezdeni a kúrának, mert amennyire sok ötlet jön majd, annyira illékonyak azok.

Oxigén, hmm, nyami!

Frissítés: épp most akadtam rá egy New York Times-os cikkre, ami a futással összefüggő “feel high” érzésről szól.