A Darwin-bácsinak köszönhető evolúciós törvény kimondja, hogy a legjobban alkalmazkodó akármi marad fenn, azaz lesz sikeres. Sokáig csak a biológiai alkalmazkodás jelentette az egyetlen lehetőséget a túlélésre, azonban a homo sapiens fejében elszabadult valami. Ez a valami a csigalassú mutációs fejlődés mellett behozott még egy játékost a túlélés színteréte, mégpedig gondolkodó agyat és termékét, a tanulást.
A tanulás tehát alapjában véve egy alkalmazkodó eszköz, mely a legkeményebb körülményekkel is képes megbírkózni, olyan helyzetekben is, ahol a “hagyományos” biológiai alkalmazokodás lassúsága miatt esélytelenek lennénk, azaz pikk-pakk kihalnánk.

Ami pedig extra jóság ebben az “új” túlélőeszközben, hogy magát a hordozóját is képes befolyásolni, azaz a szoftver tudja a hardvert alakítani. Testépítés, plasztikai sebészet, génmanipuláció – soroljam még?

Szóval alkalmazkodás. Egy statikus világban nem lenne szükség (hatékony) tanulásra. Csakhogy baromira nem egy statikus világban élünk, hanem egy egyre dinamikusabban fejlődőben, ahol annak van és lesz nagyobb esélye a túlélésre, aki a tanulás nevű túlélő eszközt minél tökéletesebbre fejleszti és fel is használja.

A tanulás az új zsiráfnyak!

Végül ajánlom, hogy hallgasd meg sensei Bruce “csáknoriszölő” Lee velős tanácsát az alkalmazkodásról:

(Azt hiszem már csak a beceneve alapján is érdemes adni a véleményére )

Ha egy videót kéne a “nyélenrakás” szócikkhez illesztenem, akkor ez lenne az:

Szokásom vált, hogy a tanulás iránt érdeklődő barátaimtól megkérdezem, hogy szerintük mi az a képesség NEM lehet megtanulni. Először mindenki rávágja, hogy nyilván van olyan, de végül is senki nem tudott konkrétumot mondani.

Ez a bejegyzés egy sorozat kezdete, ami esetenként olyan képességek megtanulásának lehetségességét próbálja alátámasztani, amiket misztikus köd fed és legtöbben azt hiszik, hogy nem tanulható.

Kezdjük is egy szaftos, bár kicsit bulvárszagú képességgel, ami nem más mint eljutni az USA elnöki posztjára. A górcső alá vett “tanulónk” pedig nem más, mint az amerikai őszi választások legnagyobb esélyese, a mókás nevű Barack “jeszviken” Obama.

Hogy nem kamu amiről most írok, arra talán a forrásom címe a legjobb bizonyíték.

Barackunk gyakorlatilag négy (4!) év alatt tanulta meg annyira a politikát, hogy bekerüljön a szenátusba – addig csak egy mezei Harvardról kikerült jogász volt. Ezután még négy (4!) év kellett ahhoz, hogy ő legyen a demokraták hivatalos elnökjelöltje – és még fél év kell, hogy (jó eséllyel) ő legyen az Amerikai Egyesült Államok elnöke.

De vajon mit csinált gyümölcsnevű barátunk ezalatt a tevékeny 8 év alatt? Lássuk:

A sztori elején még “abban sem volt teljesen bizonyos, hogy mit kezdjen az életével”, nemhogy olyan álmokat dédelgetett volna, hogy ő legyen a világ ura. Aztán gondolt egyet és szép lassan elkezdte felépíteni magát. Ha hallgatod a mostani beszédeit, egy olyan energikus és határozott embert látsz, akiről még véletlenül sem hinnéd el, hogy néhány éve olyan unalmas politikai dumákat vágott le, hogy egy alkalommal egy egész templom elszunyókált a beszéde alatt. Pocsék szónok volt.

A “tanulmányai” elején számtalan hibát elkövetett, de képes volt levonni belőlük a tanulságot és megtanulta a leckét. Egy politikai vereség után 38 évesen ott hevert a padlón 60,000 dollár adóssággal, bizonytalan jövővel, egy hatalom nélküli párttal a háta mögött, de ebből is szépen feltápászkodott.

Szépen elkezdte szisztematikusan magára szedni azokat a képességeket, amik elengedhetetlenek egy sikeres kampányhoz. És nem csak, hogy elkezdte megtanulni őket, de hamar mesterükévé is vált. Megtanult végre normálisan szónokolni, hihetően és megindítóan átadni az üzenetét a népnek. Annak a népnek, ami ugye talán a legszínesebb vegyesfelvágott széles e Föld kerekén. Csak úgy tudott mindenkit meggyőzni az igazáról, ha megismerte őket. Ebbe mondjuk volt egy kis előnye, hiszen meglehetősen “multikulti” nevelésben részesült, de gondolom azért még volt mit megtanulnia az egyes néprétegek viselkedésével kapcsolatban.

Bár teljesen más közegben nőtt föl, beletanult abba a fehér politikusok által űzött „elit” életstílusba is, ami remek kapcsolatokat hozott neki. “Számos fehér jogalkotó szövetségesre tett szert szivar és sör mellett játszott alkalmi pókerpartikon“

Megtanulta kihasználni a lehetőségeit: a megfelelő szövetségesekkel vette körbe magát, beleértve a kimagasló teljesítményű kampánystábot. Remekül átlátta az aktuálpolitika mintázatait, hogy kivel kell és érdemes szövetkezni.
Nem utolsósorban pedig megtanult pénzt szerezni a kampányához. Méghozzá nagyon sok pénzt. Soha egyetlen elnökjelölt még nem szedett össze annyi pénzt, mint most Barack Hussein Obama.

Ja és még valami: elhitte, hogy képes nyerni.

“I guarantee you, I can win”

Bár (még) nem ért fel a csúcsra, a Time már most a világ legbefolyásosabb emberei közé sorolja Obamát.

A tanulság? Ahhoz, hogy valaki ide jusson, bizonyos képességek megtanulásán keresztül vezet az út, mely képességeket az ember képes elsajátítani.

Yes, we can.

A témaindító kérdés egyébként számodra is nyitott: szerinted mi az a képesség, amit nem lehet megtanulni?
(a helyes választ beküldők közt természetesen értékes ajándékokat sorsolunk ki)

Update: 2009. január 20-án Barack Obama az Amerikai Egyesült Államok regnáló elnöke lett.

Milyen tulajdonságokat kell összegyúrni ahhoz, hogy a maszlagból kijöjjön az ideális tanuló? Alázat, egy hatalmas adag nyíltság és kitartás.

Alázat, mert ahhoz, hogy megtanulj valakitől egy képességet, el kell fogadnod, hogy a tanító jobban tudja nálad és meg kell bíznod abban, hogy amit mond, javasol, azt azért teszi, hogy jobb legyél.

A gigantik nyíltság ahhoz kell, hogy az újdonságot el tudd fogadni, még akkor is, ha első ránézésre égőnek és/vagy értelmetlennek tűnik. Apropó: az alfa-tanuló számára az “égő” fogalma nem létezik. Minden kezdő bénának tűnik.

A kitartás pedig a tanulás állandó velejárójára, a hibázásra nyújt gyógyírt. Segít, hogy a századik pofáraesésnél is fel tudjál állni és folytatni tudd a tökéletesedéshez vezető utat.

Gondolom mindenkinek megvan az iskolai “osztályterem-helyezkedés” mémje, amit már első osztályban is csiszolgatott, amikor messzemenő stratégiai szempontokat figyelembe véve választott padtársat. Minden iskolai szinten más-más stratégiát igényelt a helyezkedés, köszönhetően a speciális körülményeknek.

Általánosban egyértelműen a barát/barinő faktor volt a legfontosabb, no meg az aktuális “szerelmed” közelsége, akinek mindig odaadtad a kakaóscsigád közepét. Itt azért volt egy kis diktatúra, hiszen a tanárnéni elég rendesen bekorlátozta a lehetőségeidet.

Középsuliban cizellálódtak a dolgok, egyre jobban kifinomodott például az a tudatlatti képesség, mellyel meg tudtad határozni a terem azon szektorait, ahonnan a legkevesebb valószínűséggel hívtak ki felelni (felelés-valószínűségi-rátió). Ez az az időszak, amikor kitermelődnek az igazi stréberek és örökbérletesek lesznek az első sorban.

A főiskolán aztán a rádszakadt szabadság egy olyan új körülmény, ami új priorításokat hoz a játékba. A hajnalig tartó duhajkodások miatt a tanterem szunyókálásra legalkalmasabb része (nyálelvezető csatornák stb.) kiemelt fontosságúvá válik, és azok a helyek is egyre kapósabbak lesznek, ahonnan az ótvarunalmas előadásokról könnyen kiosonhat az, aki félti a még élve maradt agysejtjeit.

Félelmetes amúgy, hogy valóban milyen nagy jelentősége van ennek ki nem mondott iskolai skill-nek. Jegyek, felelések, szimpátiák és nem utolsó sorban az anyag gyors megértése dőlhet el azon a látszólagos apróságon, hogy hova tesszük le a gluteus maximusainkat.

Na vajon? Nyilván kapásból mondanád a választ, miszerint a gyerek, hisz neki ugyebár szivacsként szívja az agya magába a tudást. Ez igaz, valóban eszeveszett tempóban tanulnak a lurkók, és ezt mindenki tudja, de ezzel kicsit olyan érzésünk is van, mintha a felnőttek törvényszerűen ROSSZABB tanulók lennének, mint az apróságok, pedig ez nem feltétlenül van így. Ugyanis igaz, hogy  az elme képlékenysége csökken a korral, de a szivacs-effektust később is létre lehet hozni, méghozzá egy átgondolt tanulási rendszerrel.

Az igazság tehát az, hogy ha megfelelő módszerrel tanul, a felnőtt közel olyan gyorsan vagy gyorsabban képes elsajátítani valamit (pl. egy nyelvet), mint egy gyerek. Ez azért lehetséges, mert a gyerekeknél az ösztönök irányítják a tanulást és nem egy átgondolt rendszer alapján építik fel a tudás tornyait. Nagyon nagy szerepe van náluk a próba-szerencse módszernek, ami  nem túl hatékony, de ha elég kitartóan csinálják – már pedig a gyerekek nem mennek a szomszédba egy kis lelkesedésért – akkor bizony nagyon eredményes.

Sommázva a dolog így néz ki: a fiatalok kitartóan és nagyon gyorsan építkeznek, de sokszor leomlik a torony, viszont előbb utóbb felépül. Az okosan tanuló felnőttek, bár lomhábban építkeznek egy kiforrott rendszer alapján már elsőre is fel tudják állítani a tornyot, így a nap végén könnyen előfordulhat, hogy a két „versenyző” ugyanakkora toronyra tesz szert. Döntetlen.

Hozzáteszem, hogy 9-5ös munkafeltételek mellett, agyhalál-közeli állapotban még a rendszer sem tud csodát tenni. Ilyen feltételek közt persze a gyerekek verhetetlenek, mert ők főállású tanulók.

Az ész könnyen versenyre kelhet a tehetséggel.

Közgazdasági diplomát kaptam, mert teljesítettem a hozzá szükséges vizsgákat. Azonban ennek az írásnak a hatására jöttem rá, hogy nem tudtam, hogy valójában mi is az a pénz – hiszen nem tanították meg. Persze, a pénz definiciójával tisztában voltam, de diplomához nem kellett megértenem, hogy mi az a pénz.

Ha te azon emberek közé tartozol, aki gyakran mondogatja, hogy “semmi időm sincs”, akkora most következő fekete pixelhalom neked szól.

Az embernek (Homo Sapiens) van egy olyan rigolyája, amit enyhe rendmániának lehetne nevezni. Ez annyit tesz, hogy rossz érzés keríti hatalmába, amikor valamit félbe kell hagynia, még rosszabb ha valami olyat kell félbehagynia, amit a saját önös érdekéből csinál. Ennek a bolondériának meg van az előnye (pl. egy fontos dolog befejezéséhez motivációt ad), de ugyanakkor az árnyoldala is, ami egy olyan mértékű idő és energiapazarlás, amit ha egy emberöltőnyi mértékben összeadnánk, akkor egész arcpirító adatot kapnánk. Bizony, akkor is ragaszkodunk a befejezéshez, ha pontosan tudjuk, hogy a dolognak már semmi értelme.

A szerencsénk az, hogy okos (sapiens) emberek vagyunk, akik képesek arra, hogy a tudatuk segítségével ezeket a természetes ösztönöket irányítsák. Igen, meg lehet tanulni félbehagyni valamit, még akkor is, ha nagyon nem fűlik hozzá a fogunk. És igen, ez az apró(ságnak tűnő) képesség órákat nyerhet, nemcsak a magát-nagyon-elfoglaltnak-nevező egyedeknek, hanem mindenkinek.

Egy szokást kell kialakítanod, ami néhány hét után megszilárdul és többé nem igényel tudatos odafigyelést.

• Ha már csak egyetlen csirkecomb maradt a tálon, de már jól laktál, nem muszáj megenni.
• Ha egy érdekesnek tűnő könyvet elkezdtél olvasni, de közel sem olyan érdekes, akkor nem muszáj végigolvasni.
• Ha elkezdesz beszélgetni valakivel, de az dögunalommá alakul át, akkor nem muszáj tovább folytatni udvariasságból.
• Ha belekezdesz egy agyatlan-lövöldözős játékba, nem kell „még ezt az utolsó” pályát végivinned.
• Ha beleharaptál tábla csokiba és az rossz, mint a bűn, akkor nem kell visszatenni a hűtőbe, hogy „jó lesz az még később”.
• Ha beültél a moziba és csapnivaló a film, akkor nem kötelező „lenézni” a jegy árát.
• Ha megveszed a síbérletet nem kell pályazárásig síelni, amikor már majdnem összeesel.
• Ha hülyeségeket írok az ekén, akkor nem kell végigolvasni az egész írást.

(najó, ez utóbbi rossz példa, mert az ekés bejegyzéseket mindig érdemes az első betűtől az utolsóig elolvasni (-hangos kacaj-), de biztos érted mire céloztam…)

Amennyiben ügyesen csinálod ezt a selejtezés dolgot, annyi szabadidőd lesz, hogy erősen gondolkodnod kell majd azon, hogyan töltsd el.

Tanulj meg szabadon kilépni.

Ez egy remek példa arra, hogy milyen jól múködik az elménk “kiegészítő” képessége (Gestalt hatás). A tanulásban is óriási szerepe van ennek az ösztönnek, mert a logika segítségével általa tudjuk helyére rakni a hiányzó mozaikokat.