De ez a klipp nem csak ezt a tanulságot rejti, hanem arra ösztönöz, hogy ha valamit meg kell csinálnunk (pláne, hogy tudjuk, hogy életünk során bőven lesz még rá példa), akkor miért ne tanuljuk meg a lehető legjobban csinálni?

Na, most irány lapátolni, nehogy egy cvekkeres öregnéne bepöröljön, mert fenékre esett a portád előtt!

A mindennapok művészete sorozatunk következő epizódjában pedig lefőzzük a tökéletes mokka kávét (és azt is megtudhatod, hogy jön ehhez az egészhez a buddhista imamalom intézménye).

Az ékes példa erre az ajándék becsomagolása. Méter hosszú celluxcsíkok, intuitív hajtogatásszörnyetegek (a “szaloncukor”-mém megvan?) és pazarló csomagolóanyag felhasználás jellemzi a noob ajándékcsomagoló tudományát. Egy időben én is az említett iskola lelkes híve voltam, aztán rájöttem, hogy a következő x évemben még bőven lesz alkalom, amikor elő kell rukkolnom vmi ajándékkal, szóval utánanéztem az éterben, hogy van-e erre valami jófajta megoldás. A nyakkendőkötés után ezen a téren sem hagyott cserben a Zinternet és ezt most akkor szépen meg is osztanám a karácsonyi ojjándé’ lázban égő eke olvasókkal.

Wrap your sh.t  with elegance and ease! (zen változat) (bővített változat)

warning: erősen ajánlott, hogy szerezz az ajcsihoz egy dobozt, ha nincs. Amorf formát állati nehéz becsomagolni.

Elmagyarázom.

A tudatos figyelem nagyon erős irányító eszköz, de az agykapacitás igen nagy hányadát igényli, amit az egyensúlyoz ki, hogy a fókusz viszonylag szűk, magyarán egyszerre csak egy nagyon korlátozott cselekvést tudunk tudatosan uralni. Ezért nem jó az ember a multi-taskingban.
Nomármost, vannak olyan komplex készségek, melyek számos összetevő EGYÜTTES közreműködésével működnek csak és ilyenkor bizony az egy-egy részletre figyelés megbontja a harmóniát, amit amúgy a tudatalatti szabályzóink tökéletesen képesek lennének szabályozni.

Két remek példa erre a(z idegennyelvű) beszéd és a manuál, ami az egykerekezésnek egy olyan fajtája, ahol  az embernem a nyergen ül, hanem a pedálon áll és úgy gurul a hátsó keréken.

Beszédnél ugye a gondolatokat össze kell hangolni a megfelelő hangalakkal, alkalmazkodni kell a partner visszajelzéseihez és még kismillió dolgot kell “figyelembe” venni ahhoz, hogy egy folyékony, értelmes párbeszédet lefolytassunk. A túlzott tudatosítás gátja legjobban az idegennyelvű beszélgetések során csíphető nyakon, amikor tudatosan próbáljuk összepakolgatni a mondatokat, ahelyett hogy ösztönös hagynánk, hagy jöjjön, aminek jönnie kell. (nem kell mondanom, hogy a megfelelő tárgyi tudást alapvetésnek vettem ebben a példában) De például ugyanez az effektus léphet működésbe az idegen szöveg olvasásánál is: ha egy kicsit “kikapcsoljuk” a szavanként értelmező fókuszunkat és hagyjuk, hogy a tudatunk a mondat egészét, értelmét dolgozza fel, akkor egészen “folyékony” olvasási élményben lesz részünk, még ha nem is ismerünk jó néhány kifejezést az adott szövegben.

A manuálnál is hasonló a felállás. Egy nagyon soktengelyű egyensúlyi állapotot kell megőrizni, ráadásul egy közbeiktatott eszköz (bringa) segítségével. A kerék folyamatosan gurul a tengelye körül és a bringásnak még  a dimenzió mind a 3 síkjában történő mozgást is össze kell hangolnia, sőt teleszkópos bicaj esetén bejön még egy extra dimenzió is.  A manuált több éve gyakorlom és rettentő nehéznek találtam megtanulni egészen a mai napig, amikor rádöbbentem, hogy mi a fejlődésem gátja.
A figyelem.
A bringát figyeltem, arra koncentráltam, hogy ne dőljön se jobbra, se balra, azonban eközben a többi faktorról vontam el az agykapacitásomat. Az áttörés ma akkor jelentkezett, amikor valami oknál fogva elbambulva emeltem fel a bicó elejét és a távolba révedve egyensúlyoztam. A fókuszom feloldódott a térben és hirtelen minden sík egyensúlyba került – több tíz méteren keresztül surrogott a hátsó bütykös gumi, anélkül, hogy az eleje leért volna.

A komplex feladatokat általában csak úgy lehet végrehajtani jól, ha az ösztönökre hagyjuk a kivitelezést.

Vajon az ér többet ha x tankönyvből bemagoltatják a válalkozás elméletét, vagy ha adnak 10 fontot a gyerekeknek és megadják a játékszabályokat? Egy igazán zseniális kísérlet eredményéről olvashatsz itt.

Egy cél + inspiráció + szabadság + határidő  = Kaboooommmm (tanulás szteroidokon)

(vajon a bejegyzés illusztrációjául szolgáló kidekorált 5 dolláros bankjegyet mennyiért tudná eladni az alkotója? …)

Mitől lesz valakiből kiemelkedő ember? A vita eddig nagyjából két játékosról szólt: a tehetségről és a megtanult képességekről, ha úgy tetszik intelligenciákról.
Gladwell azonban belevett egy harmadik tényezőt is, ami se ide se oda nem skatulyázható be. Ez a faktor a körülmények befolyása. A könyv végére kiderül, hogy nem csak, hogy belevette ezt az új tényezőt, de úgy tűnik, hogy alapvetőbb a többi kettőnél a kiemelkedőség szempontjából.

Születhet egy sarkkörön élő eszkimó bármilyen géniusznak, lehet bármilyen szorgalmas, nem sok esélye van, hogy megváltsa a világot.

Malcolm álláspontja szerint az igazán kirívó siker sokkal jobban múlik a csillagok kedvező állásán, mint a tehetségen vagy a tanuláson és ezt számtalan remek példán keresztül vezeti le nekünk.

Tehát a körülmények… De vajon mennyire múlnak a körülmények a szerencsén? Mennyire vagyunk képesek saját magunkat olyan körülmények közé helyezni, ahol kibontakozhat a tehetségünk és a tanulásunk gyümölcse a lehető leggazdagabb termést hozza? Ezt akkor tudjuk megtenni, ha ismerjük a jó lehetőségeket, hisz az öreg mondás szerint általában nem tudjuk, mi hiányzott egészen addig, amig meg nem tapasztaljuk.

Az egyik út tehát az, hogy körbenézünk, megtapasztaljuk a lehetőségeket és megpróbáljuk a legjobb körülmények közé helyezni magunkat – de ennek nyilván ezernyi akadálya lehet (mondjuk ez az akadály gyakran csak a bizonytalanság parája).
A másik lehetőség pedig az, hogy a meglévő körülményekhez igazodunk. Olyan kaméleonosan. Úgy alakítani a stílusunkat, hogy a helyben adott jóságok köré idomuljon.

Egy másik érdekes kérdés, amit felvet a könyv, hogy lehetünk-e – mi átlagTiborok, átlagKlárák – egyáltalán hasonlóan sikeresek, mint a szerencse fiai, akiknek az élet jó duplaászokat osztott. Elméletileg igen! Méghozzá csellel: úgy, hogy megtaláljuk azokat a kiskapukat, azokat a rejtett lehetőségeket, amiket ők nem vettek észre – azokat az apróságokat, amik minket juttatnak versenyelőnyhöz, melyek többet nyomhatnak a latba, mint az ő szerencsés körülményeik. Hajlamos az ember azt hinni, hogy már mindent kitaláltak egy adott téren, pedig minden nap ezernyi bizonyíték kerül felszínre, hogy minden területen vannak parlagon heverő (talán inkább rejtőzködő) lehetőségek.

Számomra a könyv fő – és meglehetősen kijózanító… – tanulsága az volt, hogy ahhoz, hogy a legsikeresebb legyél, kevés a tanulás. Ahhoz tehetség és rengeteg szerencsés lehetőség kell. Nincs mese. Ahhoz viszont, hogy NAGYON jó legyél valamiben és a legjobbat hozd ki a tehetségedből és a körülményeidből, a tanulás fog hozzásegíteni.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a három faktor – körülmények, tehetség, tanulás – összege adja ki a sikeresség eredményét, a különbség az elemek “szorzójában” van, azaz például egy adott egységnyi tehetséget több egységnyi tanluással lehet egyensúlyozni és adott egységnyi szerencsés körülményt több tehetséggel és/vagy még több tanulással. Elméletben.

Az mindenesetre egészen biztos, hogy a csúcsteljesítményhez nagyon sok aktivitás kell (tanulás, edzés, gyakorlás), nem elég két passzív adottság. Gladwell konkrétan arra a következtetésre jutott a kiválóságok vizsgálatakor, hogy körülbelül 10 000 óra gyakorlás kell ahhoz, hogy az ideális körülmények és a tehetség meghozza a magasan kiemelkedő teljesítményt. Utána lehet számolni ez körülbelül hány év kemény munka…

A könyv egyelőre még csak inglisül kapható, de ha minden igaz, a HVG kiadó műhelyében már hegesztik a magyar változatot.
.

Baromi izgatott vagyok. A sztori onnan indult, hogy fel akartam támasztani a hullafehér, már-már kukacok rágta spanyol tudásomat, legalább olyan szintre, ahonnan lecsúsztam !6! éve. Számos okom van, de a legfontosabb mindközül az új lehetőségek megnyitása (lásd. korábbi post).

Szóval elhatároztam, hogy nekiesek. De nem ám a hagyományos módon, hanem az elmúlt évek tapasztalatait felhasználva OKOSAN felépítve egy ördögi tervet. A koncepció röviden a következő: egy hét alatt leporolni a korábbi tudásomat, majd két hetet rászánni az áhított “vég”célra: meg tudjam érteni a hétköznapi spanyol szöveget (újságok, beszéd, filmek) és tudjak társalogni a mindennapokban.

Nomármost. Mielőtt elővettem volna az ágyam alól az elarchivált anyagaimat, egy kis alapozást tartottam. Nem a spanyol nyelvből, hanem a nyelvtanulásról úgy ab ovo. Meg akartam érteni a mintázatát (pláne, hogy van még egy feltámasztandó, feltápolandó németem is, és még ki tudja mi vár rám). Utána olvastam, utánagondoltam, összeszedtem néhány remek anyagot az Internetsről és jelentem, kezd letisztulni a kép. A részletekről majd később, most azonban megemlítenék egy olyan könyvet, amit minden kezdő nyelvtanulónak a kezébe nyomnék. The Quick and Dirty Guide to Learning Languages Fast. Nagy tapsot neki!

A szerzőről röviden: a csóka zöldsapkás elitkatona és nem volt megelégedve a hadsereg – egyébként híresen hatékony – nyelvképzésével. Az elitalakulat gyakran csak néhány héttel az indulás előtt tudja meg, hova is kell mennie, ezért kellett neki egy még hatékonyabb módszer. Ennek a bevált „kungfunak” a lényegét írja le könyvében.

Amikor elkezdtem olvasni, egyből Ferris barátunk jól bevált hozzáállása és lifehack-je ugrott be, azaz Pareto 80/20-as elve. A fontossági sorrend fontossága.
Bizony egy nyelv esetén elegendő az összes tudásanyag 20%-a ahhoz, hogy a dolgok 80%-át megértsük.

Mr. Zöldsapkás módszere is azon alapul, hogy ezt a kritikus 20%-ot megjelöld és a lehető legkevesebb idő alatt megtanuld.

„Trim the fat”, azaz szedd le a fölösleget.

Fabrikáltam magamnak egy kis jegyzetet:

Előkészületek:

Hangolódj rá az adott kultúrára (ágyazz meg a tudásnak) – hallgass zenét, ismerd meg a művészetüket, kóstolj bele az ételeikbe, nézz filmeket stb.

Tanuld meg a nyelvtani szakkifejezéseket és azok kelentését – melléknév, főnév, ige, esetek, névelő, rokonértelem, igeragozás, kötőszó, határozószó, ellentét, szinonima, stb.
(Mivel egy [pláne több] nyelv tanulásakor szinte naponta találkozol velük, nem árt, ha tudod, hogy mit jelentenek. Röhej, de nekem sem volt magától értetődő anno… Nem árt átnézni a gimis magyar(!) nyelvtankönyvet.)

Használhatóság szempontjából a legfontosabbakra koncentrálj először – szófajok közül az alanyokra, az igékre és a főnevekre, nyelvtannál az alap igeidők kijelentő módjára (befejezett múlt, jelen, jövő)

Első alapozó hét (olyan tudást ad, amivel már nem tudnak eladni)

Egy nap így néz ki (1,5 óra naponta):

• Negyed óra összes addig tanult átnézése, a genya szavakra különös hangsúlyt fektetni
• Negyed óra öt új igetanulás
• Negyed óra 15 új főnév és egyéb szótanulás
• Negyed óra egy nyelvtani szabálytanulás
• Öt perc 5 új mondattanulás
• Negyed óra lefekvés előtti ismétlés
• Reggelente feleleveníteni az előző napon tanultakat

Napi bontás:

1. nap (ismerkedés)

• leugrani a boltba, venni egy szótárat, nyelvtankönyvet, szószedetet és áttanulmányozni ezek felépítését
• megszerezni az adott nyelv 500 leggyakrabban használt szavának listáját (gugli)

2. nap

• alapigék, alapfőnevek, vészhelyzetekben használt kifejezések
• átlagos társalgási kifejezések – köszönés stb.

3. nap

• leggyakoribb alanyok, kulcsigék, kulcsfőnevek

4. nap

• leggyakoribb kötőszók, melléknevek, módhatározók

5. nap

• fontos szavak szinonimái, ellentéte
• számok, idő, időjárás
• felszólító mód (ha bonyolult a szabály, csak egy pár fontos igéhez tanuld meg)

6. nap

• nyelvtan – múlt idő, jelen, jövő, esetek (tárgyas, birtokos stb), nemek, többesszámok, birtokos szerkezet,

(ha nem tudod a múlt idejű ragozást, tedd a jelen idejű mellé a segédigét és máris megértik)
(a be, do, go-nak tanuld meg a ragozásait – először a be-nek)
(ha ragozni kell, de nem tudod, használd a szó „-ing”-es formáját – mert az minden alanynál ugyanaz)

7. nap

• ismétlés

Néhány tipp éles bevetéskor:

• Csinálj magadnak puskákat azokban a témákban, amikre szükséged lehet és ez legyen nálad
• A szövegértésen tuningolhatsz kicsit, ha megkéred a beszédpartneredet, hogy lassan beszéljen.

Végül két nagyon idevágó okosság Ferrisstől:
Hogyan támaszd fel a gimis spanyoltudásod (fején találta a szöget)

Hogyan alapozz meg egy nyelvet 1 óra alatt.

Nyelvtanulás: a használhatóság a császár. Pont.

Adni jó, de még jobb kapni. Ööö, fordítva. De miért is? Miért jó NEKEM, ha adok valamit magamból – az időmből, a birtokomban lévő értékből, akármiből? Miért leszek én több, ha kevesebb leszek?

Kicsit utánanéztem ennek a dolognak.

Minden jel arra mutat, hogy önzőnek „teremtettek” minket, azonban ez nem elég az egyensúlyhoz. Túl hideg lenne a világ az emberi élethez, ha az önzőségnek csak a többeket semmibe vevő hatása működne. Szerencsére a teremtő (Isten, evolúció – hívd, ahogy akarod) belecsempészett az önzőségi „programunkba” egy olyan elemet is, ami kiegyensúlyozza a „csak én vagyok fontos” hatását. Ahhoz, hogy nekem nagyon jó legyen, bizony másnak is jónak kell lennie. Ahhoz, hogy túléljünk, szövetséget kell kötnünk, össze kell játszanunk a többiekkel: a többi emberrel, a többi állattal, a többi növénnyel, a Földdel – és ki tudja hol a határ.

A szeretet önzőség – a jobbik fajtából. Egy illúzióval kevesebb? „Fúú, hogy mondhatsz ilyet?” – kérdezné tőlem Jézus. Nos, Jézus, a helyzet a következő:

Az élőlények legfontosabb tulajdonsága a túlélés szempontjából az önzőség, és ebben az ember sem fukarkodik. Hogy lehet mégis, hogy az is jól jár, aki kap és az is aki ad?
Nos úgy, hogy aki ad, az kap valamit cserébe: jó érzést. Elindul a dopamintermelődés.

Több okból is elfoghat ez a jó érzés:

• Mert okosak vagyunk és előre tervezünk: tudjuk, hogy a jövőnket biztosítjuk be, hiszen jó esély van rá, hogy a jóságot később visszakapjuk. (Ez a spekuláció persze leginkább tudat alatt folyik.)
• Erősíti a jó hírnevünket (tiszteletet kapunk)
• Érzelmi-energiát ad (jóságosnak érezzük magunkat, mert „jót” csináltunk)
• Csökkenti a korábbi rossz cselekedetek miatti lelkiismertet-furdalásunkat (ad egy marék jó karmát)
• Tudat alatt tudjuk, hogy ha a másik segítséget kap, akkor jobb lesz az élete, és mivel ő is a környezetünk része, így a mi életünk is jobb lesz.
• Segítheted a hozzád hasonló génkészlettel (és mémkészlettel!) rendelkező társaid túlélését. (Ezért van az, hogy minél „közelebbállónak” érzed a másikat, annál szívesebben segítesz neki.)
• Szerinted?

A legkeményebb, még hátra van. A láncreakció. Amikor valakinek jót teszel, akkor nem csak neki teszel jót, hanem rajta keresztül talán ezer másik embernek. Ilyenkor ugyanis a pillangó csap egyet a szárnyával, és a megajándékozott örömét könnyen átadhatja a környezetének – lehet, hogy neki is megjön a kedve adni, és neki is, és neki is… Néha csak egyetlen mosoly kell, hogy elinduljon a jóságvírus. (lásd ötödik pont)

A legjobb, hogy ez mind nem áll ellentétben a minket mozgató egyik legbefolyásosabb ösztönnel az önzőséggel. Nem bizony. Úgy is hűek lehetünk önzőségünkhöz, hogy közben mással is jó dolgot csinálunk.

De ha ilyen remek dolog ez, akkor miért nem gyakorolja mindenki naponta? Jó kérdés. Azt hiszem irigyek vagyunk. Túlságosan ragaszkodunk a tulajdonunkhoz még akkor is, amikor már nincs is rá szükségünk. Nem tudjuk, nem vesszük észre, nem tudjuk felfogni, hogy amikor ha valamit odaadunk a másiknak, akkor nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. (ha az életünk függ a falattól, akkor ez nyilván nem érvényes, de minden másra igen). Az átlagjános azt hiszi, hogy a gazdagság a tárgyakból ered, mert ezzel tömik a fejét naponta. Az átlagjános nem tud róla, hogy már réges-régen bebizonyították, hogy a tárgyaknak igen kevés közük van a gazdagsághoz. A gazdagság egy érzés, nem egy Aston Martin.

Ez tehát a jótétemény paradoxona. Meg vagyok róla győződve, hogy ha az emberek belátnák ennek a hatásnak az érvényességét, az teljesen megváltoztathatná a civilizációnkat.

Talán ezt is meg kéne tanítani az iskolában…

Ez mind talán úgy hangzik, mint biblikus szentbeszéd, de ehhez semmi köze Jézusnak. Nem azért érdemes adni, mert az a jóisten kedvére van, hanem azért, mert ténylegesen hozzátesz a saját boldogság-mutatónkhoz.

Mert önzőek vagyunk…

Ajánlott szakirodalom: Cool to be kind

Ami pedig extra jóság ebben az “új” túlélőeszközben, hogy magát a hordozóját is képes befolyásolni, azaz a szoftver tudja a hardvert alakítani. Testépítés, plasztikai sebészet, génmanipuláció – soroljam még?

Szóval alkalmazkodás. Egy statikus világban nem lenne szükség (hatékony) tanulásra. Csakhogy baromira nem egy statikus világban élünk, hanem egy egyre dinamikusabban fejlődőben, ahol annak van és lesz nagyobb esélye a túlélésre, aki a tanulás nevű túlélő eszközt minél tökéletesebbre fejleszti és fel is használja.

A tanulás az új zsiráfnyak!

Végül ajánlom, hogy hallgasd meg sensei Bruce “csáknoriszölő” Lee velős tanácsát az alkalmazkodásról:

(Azt hiszem már csak a beceneve alapján is érdemes adni a véleményére )