“Légy olyan, mint a buborékok egy pohár pezsgőben – lebegj felfele kiszámíthatatlanul, folyékony eleganciával.”  – Jean-Pierre Elissalde, francia rögbiedző

Ezt a hasonlatot akkor kezdte használni, amikor felkérték a Japán válogatott „kiképzésére” és azt látta, hogy bár a japók technikailag nagyon jól képzettek, túlságosan kiszámíthatóak. Túl percízek voltak. Hiányzott belőlük az a véletlenszerű ösztönökből jövő csel, ami a technikai zsenialitás mellett a sikerhez kell.

Az új, váratlan dolgok, minden területen meg tudják lepni az ellenfeleket, de ehhez be kell kockáztatni, hogy nem úgy sül el a csel, ahogy akarjuk. Dupla vagy semmi. A legtöbben őrzik a status quo-t.

Kb. ez a probléma a mai focistákkal is. Ha megnézel egy átlagos (világszínvonalú) labdarúgó mérkőzést – kiváló technikai képességekkel bíró játékosok rugdossák a labdát, de sajnos még egy laikus néző számára is feltűnik a kiszámíthatóság. Ezért ritka a cselezés, ezért buknak bele a közepes csatárok, ha mégis előhúznak egy kommersz trükköt. Aztán van néhány játékos – a kivételesek: Messi, Cronaldo etc. –, akik szintén közel tökéletes technikával rendelkeznek, de plusszban ott van bennük a meglepetés. Leo Messi következő mozdulatát nem fogod tudni megjósolni, mert egy szempillantás alatt kettő olyan fizikai törvényeket meghazudtoló testcselt csinál, hogy csak annyit tudsz kinyögni, wtf. Aztán bumm, gól. Nyilván.

Meg kell tanulnunk újítani, mert különben lecseleznek és falakba fogunk ütközni. Meg kell tanulnunk hekkerként gondolkozni, úgy összeállítani a rendelkezésre álló mozaikokat, mint ahogy azt még senki sem próbálta. (vagy nagyon régen próbálták és már elfelejtették)

Meg kell tanulnunk használni az intuíciónkat az eszünk mellett. Szép dolog, ha valamit „könyv szerint” tudunk, de az kevés.

Haladás elegánsan, de kiszámíthatatlanul – mint a bubik a pezsgőben.

Még mielőtt tovább olvasnád ezt a bejegyzést, szeretnék tisztázni valamit. Nagyon hálás vagyok a tanáraimnak azért, amit tőlük kaptam, egyikük-másikuk nélkül valószínűleg most nem is írnám ezeket a sorokat. Azonban látni kell, hogy az az intézmény, amit ma iskolának nevezünk, elavult és igen mélyreható változásokra van szüksége, ha lépést akar tartani a fejlődéssel. Én nem az oktatás ellen vagyok, hanem a hatékony tanulásért.

Akadnak még néhányan, akik osztják a nézetemet (vagy inkább én az övéket…), össze is szedtem a gondolataikból egy kazallal:

„A világon minden megváltozott – kivéve a gondolkodásunkat”
- Albert Einstein

„Az egyház kivételével kevés intézmény változott olyan keveset, mint az eljövendő generációk oktatásáért felelős oktatási rendszer”
- Howard Gardner, intelligenciakutató

„Ha valaki ma tüzet akar gyújtani, akkor fel sem merül benne, hogy két fadarabot dörgöljön egymáshoz. Ellenben ha az oktatási szemléletet nézzük, az sajnos hasonlóan elavult elveken alapul.”
- Gordon Dryden, tanuláskutató

„Az iskolák nem a haladás és fejlődést kultiválják, hanem a hagyományok megőrzését és a változatlan gondolkodásmódot.”
- Ludwig von Mises, osztrák közgazdász, filozófus

“Kész csoda, hogy a kíváncsiság néha túléli a közoktatást”
- Albert Einstein

“Soha sem hagytam, hogy az iskoláim megzavarják a tanulmányaimat.”
- Mark Twain

“A tanulmányaimat csak az iskoláztatásom szakította meg egy időre.”
- Albert Einstein

“Az oktatásnak igazából csak azokra az emberekre kellene irányulnia, akik valóban ragaszkodnak a tudáshoz, mert ma, a többieket nézve az iskola egyszerű birkaterelgetés.”
- Ezra Pound, amerikai költő

„Ha a tanulásból kivonod a szabad akaratot, akkor megkapod az iskolát.”
- John Taylor Gatto, amerikai tanár

„Csodálkozom, hogy a tanítás modern módszerei még nem oltották ki teljesen a megismerésre irányuló szent kíváncsiságot; ennek a kis érzékeny növénynek – a megfelelő ingerek mellett – elsősorban szabadságra van szüksége; e nélkül kiszárad és elpusztul. Végzetes hiba azt hinni, hogy a kutatás és a megismerés örömét ki lehet fejleszteni a kényszer és a kötelességérzet segítségével.”
- Albert Einstein

„Az oktatás sokkal hatásosabb lenne, ha célja az lenne, hogy miután a tanulók elhagyják az iskolát mindenki tisztában legyen, mi mindent nem tud még, és azzal az olthatatlan vággyal élje az életét, hogy a még ismeretlent megismerje.”
- Sir William Haley, brit újságszerkesztő

„Az oktatás igazi célja, hogy felkészítse az ifjú embereket arra, hogy egész életük során műveljék elméjüket.”
- Robert Hutchins, filozófus

Végül azért egy ceruzás kisötöst (zölddel) az „old-school” is kap, mert mindennek van valami jutalma:

„Bármiféle oktatásnak talán az a legértékesebb haszna, hogy kifejleszti benned azt a fegyelmet, ami ahhoz kell, hogy akkor is elvégezd a szükséges feladatodat, amikor az nincs igazán ínyedre.”
- Thomas Henry Huxley, angol biológus

Update:
Ebbe épp most futottam bele egy dán nyelvű i-learning oldalon

“Imádunk tanulni.
Utáljuk az iskolát.
És ami a legrosszabb, hogy legtöbbünk azért utálja az iskolát, mert imád tanulni.”
- Michael Wesch, amerikai antropológus

“A tudomány által nagyok lesznek az egyszerű népek, tudomány nélkül az egyszerű emberek közé süllyednek a nagyok gyermekei.” – Konfúciusz

Mit mondhatnék… Lehet még hinni Magyarországban.

Adni jó, de még jobb kapni. Ööö, fordítva. De miért is? Miért jó NEKEM, ha adok valamit magamból – az időmből, a birtokomban lévő értékből, akármiből? Miért leszek én több, ha kevesebb leszek?

Kicsit utánanéztem ennek a dolognak.

Minden jel arra mutat, hogy önzőnek „teremtettek” minket, azonban ez nem elég az egyensúlyhoz. Túl hideg lenne a világ az emberi élethez, ha az önzőségnek csak a többeket semmibe vevő hatása működne. Szerencsére a teremtő (Isten, evolúció – hívd, ahogy akarod) belecsempészett az önzőségi „programunkba” egy olyan elemet is, ami kiegyensúlyozza a „csak én vagyok fontos” hatását. Ahhoz, hogy nekem nagyon jó legyen, bizony másnak is jónak kell lennie. Ahhoz, hogy túléljünk, szövetséget kell kötnünk, össze kell játszanunk a többiekkel: a többi emberrel, a többi állattal, a többi növénnyel, a Földdel – és ki tudja hol a határ.

A szeretet önzőség – a jobbik fajtából. Egy illúzióval kevesebb? „Fúú, hogy mondhatsz ilyet?” – kérdezné tőlem Jézus. Nos, Jézus, a helyzet a következő:

Az élőlények legfontosabb tulajdonsága a túlélés szempontjából az önzőség, és ebben az ember sem fukarkodik. Hogy lehet mégis, hogy az is jól jár, aki kap és az is aki ad?
Nos úgy, hogy aki ad, az kap valamit cserébe: jó érzést. Elindul a dopamintermelődés.

Több okból is elfoghat ez a jó érzés:

• Mert okosak vagyunk és előre tervezünk: tudjuk, hogy a jövőnket biztosítjuk be, hiszen jó esély van rá, hogy a jóságot később visszakapjuk. (Ez a spekuláció persze leginkább tudat alatt folyik.)
• Erősíti a jó hírnevünket (tiszteletet kapunk)
• Érzelmi-energiát ad (jóságosnak érezzük magunkat, mert „jót” csináltunk)
• Csökkenti a korábbi rossz cselekedetek miatti lelkiismertet-furdalásunkat (ad egy marék jó karmát)
• Tudat alatt tudjuk, hogy ha a másik segítséget kap, akkor jobb lesz az élete, és mivel ő is a környezetünk része, így a mi életünk is jobb lesz.
• Segítheted a hozzád hasonló génkészlettel (és mémkészlettel!) rendelkező társaid túlélését. (Ezért van az, hogy minél „közelebbállónak” érzed a másikat, annál szívesebben segítesz neki.)
• Szerinted?

A legkeményebb, még hátra van. A láncreakció. Amikor valakinek jót teszel, akkor nem csak neki teszel jót, hanem rajta keresztül talán ezer másik embernek. Ilyenkor ugyanis a pillangó csap egyet a szárnyával, és a megajándékozott örömét könnyen átadhatja a környezetének – lehet, hogy neki is megjön a kedve adni, és neki is, és neki is… Néha csak egyetlen mosoly kell, hogy elinduljon a jóságvírus. (lásd ötödik pont)

A legjobb, hogy ez mind nem áll ellentétben a minket mozgató egyik legbefolyásosabb ösztönnel az önzőséggel. Nem bizony. Úgy is hűek lehetünk önzőségünkhöz, hogy közben mással is jó dolgot csinálunk.

De ha ilyen remek dolog ez, akkor miért nem gyakorolja mindenki naponta? Jó kérdés. Azt hiszem irigyek vagyunk. Túlságosan ragaszkodunk a tulajdonunkhoz még akkor is, amikor már nincs is rá szükségünk. Nem tudjuk, nem vesszük észre, nem tudjuk felfogni, hogy amikor ha valamit odaadunk a másiknak, akkor nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. (ha az életünk függ a falattól, akkor ez nyilván nem érvényes, de minden másra igen). Az átlagjános azt hiszi, hogy a gazdagság a tárgyakból ered, mert ezzel tömik a fejét naponta. Az átlagjános nem tud róla, hogy már réges-régen bebizonyították, hogy a tárgyaknak igen kevés közük van a gazdagsághoz. A gazdagság egy érzés, nem egy Aston Martin.

Ez tehát a jótétemény paradoxona. Meg vagyok róla győződve, hogy ha az emberek belátnák ennek a hatásnak az érvényességét, az teljesen megváltoztathatná a civilizációnkat.

Talán ezt is meg kéne tanítani az iskolában…

Ez mind talán úgy hangzik, mint biblikus szentbeszéd, de ehhez semmi köze Jézusnak. Nem azért érdemes adni, mert az a jóisten kedvére van, hanem azért, mert ténylegesen hozzátesz a saját boldogság-mutatónkhoz.

Mert önzőek vagyunk…

Ajánlott szakirodalom: Cool to be kind

Jó, akkor most Dave Matthews elénekli, elgitározza neked, hogy miért moccanj:

To change the world,
Start with one step.
However small,
The first step is hardest of all.

Once you get your gate,
You will walk in tall.
You said you never did,
Cause you might die trying,
Cause you might die trying.
Cause you—

If you close your eyes,
Cause the house is on fire.
And think you couldn’t move,
Until the fire dies.
The things you never did,
Oh, cause you might die trying,
Cause you might die trying.
You’d be as good as dead,
Cause you might die trying,
Cause you might die trying.

If you give, you, you begin to live.
If you give, you begin to live.
You begin, you get the world.
If you give, you begin to give
You get the world, you get the world.
If you give, you begin to live.

„Asszem’ nem árt, ha néha lábon lőjük magunkat”

- Ben Bolyko, kanadai “durvánbicikliző”

Hova szeretnél legjobban elutazni? -> mi gátol meg ebben?

Mit szeretnél tutira kipróbálni, mielőtt meghalsz? -> mi gátol ebben?

Mit szeretnél nagyon naponta csinálni? ->mi gátol meg ebben?

Mit szeretnél nagyon megtanulni? -> mi gátol meg ebben?

Tényleg olyan lehetetlen ezeket az akadályokat megoldani?

“A kreatív ember olyan, akinek sikerül bepillantást nyernie, aki olyan dolgokat lát, amelyeket előtte még senki, olyan dolgokat hall, amelyeket előtte még senki – ez a kreativitás.” – Acharya Rajneesh

Túl rövid az élet ahhoz, …

… hogy megengedd magadnak a lassú, “hagyományos” tanulási módot.

Vagy te állítod fel a határaidat, vagy valaki más fogja.