Látva azokat a pajtásokat, akikkel együtt koptattam az iskolapadokat és együtt végeztük be a “kötelező” küldetésünket az érettségi/diploma megszerzésével, azt kell megállapítanom, hogy valami nagyon el van itt kufircolva. Azt látom, hogy a mai fiatalok túlnyomó többsége fogalom nélkül kezd bele az iskola utáni életbe. Két népszerű út van, amin elindulnak: a vagányabbik fele elhúz külföldre, és elkezd valami ótvar melót, a másik – mivel nincs fogalma mit is akar csinálni – el kezd pánikolni és vadul sasolja az álláshírdetéseket, keresve a számára jól csengő, “úgy tudom ez valami jó dolog”-típusú kulszavakat. A második verzió valószínűleg igényesebb munkát talál itthon, mint a külföldi dzsungelharcosok, de fejére kenheti a feleakkora fizetését. De nem is az a lényeg, hogy ki jár jobban. Vegyük észre a problémát: az embereknek nincs olyan céljuk, amit szívből-lélekből el akarnak érni.
Gondolkodtam a jelenség okán, és támadt egy utópisztikus ötletem. A dolog nagyjából a spártai beavatás és a vallásos zarándokutak filozófiáját ötvözi.
A középfokú oktatódás vége felé – amikor az első komoly döntést meg kell hoznia az embernek a jövőjét illetően – egy pár hónapra elküldeném a brancsot egyfajta zarándokútra. Nem pénztkeresni, hanem “csak úgy élni”. Megélni a dolgokat.
Egy szál hátizsákkal és betevőre elég pénzmaggal. Az úticél igazából teljesen mellékes, az úton történő dolgok fogják megváltoztatni az embert. Egy ilyen út a lehető legideálisabb körülményeket biztosítja a tanuláshoz: a lehető legerősebb motiváció (az életed a tét), az összes érzéket igényelő ingeráradat – az ember feje ovis kora óta először megint átáll szivacs üzemmódba. Ahogy valaki elkezdi megtapasztalni a teljesen új környezet működését, új horizontok nyílnak meg a gondolkodásában, elkezdi meglátni a lehetőségeket, amit a Földgolyó nyújthat számára. Ez remek dolog, de a lényeg csak most jön: elkezd végre magával tárgyalni .
Gondolom sokatoknak ismerősen cseng az El camino spanyol szócska. Igen egy Chevrolett típus, de leginkább a keresztény világ leghíresebb zarándokútja. Ismerek néhány embert, aki végigment rajta, és mindegyiküknek gyökeresen változtatta meg az életét.
Pedig nem csináltak semmi extrát: gyalogoltak hegyen-völgyön át, többé-kevésbé egyedül. Nem történt velük semmilyen csoda, nem nyíltak meg a hegyek, nem jelent meg nekik a Kisjézus, sőt még a hallott dédnagymamájukkal sem tudtak csevegni, mégis. A zarándoklat egy működő dolog. Lengheti körbe vallásos hacacáré, valami egészen biztosan történik az út közben az emberek fejében, helyére kerülnek a dolgok. Egy ilyen út lényege az, hogy egyedül vagy, senki nem hozza meg helyetted a döntéseket és RÁ VAGY KÉNYSZERÍTVE, hogy úgy cselekedj, ahogy te akarsz, rád szakad egy felelősséggel vegyített ordasnagy szabadság.
Úgy vettem észre, hogy manapság társaságfüggők az emberek, félnek egyedül lenni. Beleplántálják az emberbe, hogy félelmetes világban élünk, de talán az is könyökig benne lehet a dologban, hogy amikor egyedül vagy, szembe kell nézni önmagaddal, a belsőddel, ami választ keres bizonyos kérdésekre. Mondjuk arra, hogy mi a céljod, meg hasonló apróságokra.
Még valami. A lurkó csomagjába – persze az elmaradhatatlan hamubasült’ mellé – tennék egy pár papírcetlit, amire kérdések vannak felírva, azzal az utasítással, hogy naponta csak egy cetlit nyithatnak szét. Olyan kérdések, melyeket ma a legtöbben elfelejtenek feltenni maguknak (és legtöbbjük soha nem is teszi fel). Nem a kérdések ABSZOLÚT megoldásának megtalálása a cél, hanem elkezdeni a válaszok megkeresését.
Mire a vándor az út végén hazaér, nagy eséllyel helyére kerülnek bizonyos dolgok, egyrészt saját magával kapcsolatban, másrészt magával a világgal. Egy ilyen néhány hónapos világjárás szerintem simán felér négy év főiskolával. Ha túléli az ember, haha.
Világjáró szemesztert az iskolákba!
is lit.
