„Csak azok tudják megtapasztalni, meddig mehetnek, akik hajlandóak túl messzire menni.”
- T. S. Elliot

2006 – X-Games Moto Freestyle döntő:

„Ez nem lehetséges. Nincs elég hely rá, erre a célra nem megfelelő a kidobó. Túl kemény a leérkező, kizárt, hogy megfelelően le tudj érkezni. Azt hiszem hagynod kéne.” – monda a pálya tervezője az utolsó futam előtt egy favágókockás mezben feszítő srácnak, akinek 199 volt a hátára írva.
A srác persze kullantott rá és néhány percre rá beadta a legkomolyabb fmx trükköt, amit a világ valaha látott és ezzel újra beírta magát a krosszmotorozás történelemkönyvébe.

„I’m travis pastrana and I calculate risk for living.”

Ki Travis Pastrana? Na, akkor mondom az evolúciót: elit motocross versenyző, freestyle motokrosszos, világszinvonalú rally versenyző, jackass/nitro junkie. Eddig. Ezek közül mind, de mindegyik felett egy olyan sportoló, aki a penge élén érzi magát a legjobban. És egyre vékonyabb pengéken járkál.

Néhány napja volt szerencsém a 199 lives c. filmhez, ami Travis életéről szól. Azért szeretem ezeket az életrajzokat, mert betekintést adnak, hogy HOGYAN lett valaki azzá, akit milliók tisztelnek. Egy biográfia az ember tanulási folyamatáról szól, a fejlődéséről. Korábban is ismertem Travis „munkásságát” és mindig is egy igazi zseninek tartottam a területén, de borzasztó izgalmas volt bekukkantani a kulisszák mögé. Megint bebizonyosodott, hogy a semmiből nem lesz valami, nagyon nyomós okai voltak, hogy mr.199 miért vált azzá, ami – a világ egyik legbátrabb újítójává.
Csodák nincsenek, jobban mondva a csodáknak OKA van.

A fő ok valószínűleg nem az volt, hogy már 4 éves korában saját motort kapott, hanem az ősök nevelésfilozófiája, ami nagyon hasonló volt ahhoz, amit saját elmondása szerint maga Sir Richard Branson is kapott és aminek az volt a lényege, hogy a csemetét egész egyszerűen hagyni kell tanulni, szép fokozatosan hozzászoktatni az egyre nagyobb kihívásokhoz és ha neadjisten valami nem úgy jön össze, ahogy kellett volna, akkor nem lekorholni, hanem megnyugtatni és leszűretni vele a tanulságot.
Hatalmas jelenet(2:30-nál) a filmben, amikor egy rizsás vhs felvételen a csöppnyi (cirka 3 éves) TP egy bobcatet irányít tök egyedül és át akar menni egy betonfal és egy kuka által határolt kapun, de elvéti a nyílást és a bobcat markolójával ledönti a falat. Erre a kamerázó faterja elkezd röhögni és amikor végre levegőt kap, ilyet szól:

- Travis, mi történt azzal a fallal?
- Ledőlt!
- Ki csinálta ezt?
- A bobcat!
- És szép munka volt vagy csúnya?
- Szép munka!
- Hahaha

Na, szóval ilyenek. Engedi vezetni egy komoly munkagépet (jó, csak két joystickot kell irányítani), poénra veszi a faldöntést (elvégre csak egy betontömbről van szó), majd levonják együtt a tanulságot.

„Egészen addig, amíg tanulsz a hibáidból, megéri őket elkövetni.”

Ha valaki tud valamit a határok kitologatásáról és a valaha látott legnagyobb pofáraesésekről, akkor az Travis Pastrana. Ő a határtologatást a legszélsőségesebb szinten űzi > szó szerint az életével játszik és többször is hajszálon múlott, hogy a következő kerítésugrást már ne élje meg.

Ő kóstolja meg először a kaját, amit a többiek nem mernek. Számos trükköt ő csinált meg a világon először, mert egyrészt megvolt a tudása hozzá, másrészt… Nem tudom. Nem fél. Illetve fél ÉS annak ellenére nekimegy és beadja. (ami vagy sikerül vagy nem)

„Sokan azt mondják Travisről, hogy ő egy igazi kockáztatós fajta. De én nem tartom Travist vakmerőnek. Én úgy tekintek rá, mint egy újítóra, egy alkotóra. Azt szeretné, hogy a sportja fejlődjön” – Travis mamája

Talán a neveltetéséből és az állandó határfeszegetéséből adódik, hogy képes higgadtan kezelni azokat a helyzeteket, amikben még csáknorisz is sikítva menekülne az anyukája szoknyája alá. Ami nekünk, halandóknak életveszélyesnek tűnik, az neki teljesen természetes – ami nekünk varázslatnak tűnik, neki ujjgyakorlat. A veszély fogalma relatív és nála ez a fogalom egyre-egyre szűkebb területet jelent.

„Vannak ezek a pillanatok, ezek az igazán húzós mentális szituációk, ahol mi mind a bőrünket féltenénk, csak a túlélés lebeg a szemünk előtt és azt mondogatjuk magunkban, ‘ez már túl sok, túl veszélyes és meg fogok halni, haza akarok menni.’  Travis ezekben a szituációkban érzi igazán jól magát és teljesen higgadt.” – Todd Jacobs, TP egykori edzője

Saját elmondása szerint minden, amit csinál, kiszámított, még akkor is, hogy irtó kockázatosnak tűnik és még soha senki nem merte megpróbálni előtte. Pontosan tudja, hogy hogyan lehet megoldani és képes is megoldani.
Travis egy varázsló. Amit ő csinál az pont olyan varázslat, mint egy profi dh versenyző futama egy világbajnoki döntőben. A helyzet viszont az, hogy ezek a srácok azért nem halnak bele (jó eséllyel) ebbe, mert uralják a szitut. Nehéz elhinni. Azért nehéz elhinni, mert te, akiben nincs benne a rutin, nem ismered még a saját határaidat sem, hisz még nem lépted át őket, nem tudod, hogy valójában mire vagy képes. Ezek a srácok folyamatosan kijjebb tolják a határaikat és egyre durvább szitukat tudnak magabiztosan kezelni, kontrollálni.
Ez a fejlődés.

Az ágyékkötős ősemberből fejlődött az az ember, aki nemrég azon a fényes égi korongon sétált egy hatalmas mályvacukor kinézetű ruhában, amit az ősei még istenként tiszteltek.
De vissza a motocrosshoz.

Miről szól a határtologatás? Arról, hogy kitűzöl egy hihető célt, a lehető legnagyobb önbizalommal nekiugrasz – és nem félsz pofára esni.

„Travis nem fél a sérüléstől, de ugyanakkor nem is akarja megölni magát.”

Elgondolkoztató, hogy vajon mit szimbolizál a film címe, a 199 Élet. Jelentheti azt, hogy legalább ennyiszer törte rommá magát, ennyiszer „támadt” fel, de szerintem inkább azt takarja ez a szám, hogy 199 embernyi életet sűrített bele az eddigi létébe.

„Nem tudom, hogy mentálisan stabil-e – kétlem -, de az biztos, hogy egy nagyon boldog helyen van most.
Nem a halált kergeti, hanem az életet”

Ő tehát Travis Pastrana, a 199-es. Egy mágus, de nem szabad elfelejteni, hogy a duplaszaller csak egy határ volt, amit átugrott – azt ezer apró lépés előzte meg.

Most pedig, kedves Eke olvasók, kössük fel a pelust és nézzük meg együtt a 199 Live “színházi ízelítőjét”.

A varázslat – tanulás

p.s.: egy insider infója szerint idén újévkor a szokásos vegasi nagy moto-x durranást Travis fogja előadni, szóval nemsokára egy újabb “lehetetlen” megcáfolásának lehetünk fül és szemtanúi.

update: nem moto, hanem ralliautó lesz a mutatvány eszköze, amiben Pastrana megkísérel egy ugratóról 60 m-t repülni és utána egy uszályra érkezni. Ralliautóval. ez mi?

“Folyamatosan a borulás határán mozogsz – mert az a leggyorsabb.” – Danica Patrick

“A hibázás a határok kitolásának a velejárója” – John Kessler

További magyarázat azt hiszem nem szükséges ehhez. Ő volt a legnagyobb.

Lökjél meg rengeteg dominót! Egy részük meg fog állni, viszont akadnak majd olyanok bőven, melyek elindítanak egy láncreakciót és ki tudja hányat löknek még meg. Küldd el az emailt, amire amúgy azt mondanád, hogy tuti, hogy nem olvassák el, jelentkezz az állásra, amiről úgy gondolod, hogy “túl jó neked”, szólítsd meg azt a lányt/fiút az utcán, akiről azt gondolod, hogy nem vagy az esete!

Ezzel nem azt mondom, hogy válogatás nélkül bele kell vágni mindenbe, de ha valami azt súgja neked, hogy “jó lenne”, akkor vállalj rá.

Ez a gondolat amúgy egy esti futás közben jött, és mivel nem zsebnotesszel kocogok, kellett egy markáns mentális kép, hogy emlékezek rá a második kör után is. Ez a kép pedig a következő volt: pisálj le minél több virágmagot, így több lesz az esélyed, hogy az egyikből kinő valami szép virág. És hogy ezt miért írtam most le? Mert valami azt súgta, hogy le kell írnom. Mert lehet, hogy ez lesz az a dominó, ami valakinél meglök valamit és az meglök valamit és az me……

Teher alatt nő a pálma. (már amelyik nem törik ketté közben)

Következzenek a mester szavai ezzel kapcsolatban:

kérdező: – Honnan tudod, hogy hol vannak a határaid?
Sam Hill.: – Azt hiszem, úgy tudod megtalálni, hogy gyakorlásnál addig nyomod, amikor már azt érzed, hogy egy kicsit vissza kéne venni. Amikor már túl rázóssá válik a helyzet, vagy egy kanyarban elvágódsz, vagy valami hasonló.
K: – Szoktál esni edzéseken?
S.H.: – Igen, de azt hiszem nem olyan sokszor, mint a többiek. Viszont amikor elkezdtem a bicózást, pokolian sokat estem.

Vannak emberek, akik más csapásokon mennek, mint a többiek, ha úgy tetszik a nyáj.  Nos, Hill barátunk is egy ilyen lény, de ő nem csak átvitt értelemben választja az ismeretlen ösvényeket, ugyanis downhill versenyző a hivatása – magyarul “lejtőzik”.
Méghozzá hegyikerékpárral.

Minden területen, minden szakmában fel-felbukkan néha egy olyan egyed, aki az addig megszokottól eltérően közelíti meg a hivatását. Ezek az emberek a pionírok, azok a felfedezők, akik meglátnak valamit, ami ott van mindenki orra előtt, azonban “mi” nem tudunk vele mit kezdeni. Ők tudnak.
Ezek a “kiválasztottak” általában csendes emberek, minden figyelmüket a mesterségükre összpontosítják, és megszállott módon csiszolják a tudásukat. Minden létezőt megtanulnak a területükön, és annyira belemerülnek, hogy kezdik átlátni a mintázatot.
Pontosan tudja, hogy mi mitől működik, és arra is rájön, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségek vannak elrejtve itt-ott-amott. Látják, hogy nem csak az létezik, amit eddig is mindenki tudott és elfogadott: kilépnek a fősodorból, és elkezdik megkérdőjelezni a meglévő dogmákat.

Lásd  Dick Fosbury.
Lásd még Johnny Weissmüller.

És Sam Hill, aki e csendes zseni-típus tökéletes megtestesítője. Egy olyan szubkultúrában, amit leginkább az “extrém”, a “kúl” és a “rakendroll” jeligék lengik körül, Hill egy fekete bárány. A pályán és azon kívül sem azt az utat követi, mint a többi versenyző.  “Hill teljesen máshogy látja a terepet” (Steve Jones) Nem duhajkodik esténként a többiekkel, nem cseveg fogalom nélkül bárkivel, nem mutogatja állandóan az ördögvillát, és nem úgy biciklizik, mint a többiek. Nemes egyszerűséggel csak “mystic”-nek, a titokzatosnak becézik.

“Az csinálja, amiről mindenki tudja, hogy lehetséges, de rajta kívül senki sem tudja, hogyan.” – Mick Hannah

Ma szinte mindenki szerint ő a leggyorsabb versenyző a mezőnyben. A fura az egészben, hogy két olyan versenytől vált legendává, amit meg sem nyert. Sőt még csak második sem lett. Mindkét esetben csak a harmadik helyet érte el, azonban ezeket egy olyan versenyben, amiben – átvitt értelemben – ő egy lábbal futott, míg a többiek mindkét lábukat használhatták.

így ír róla Steve Jones, aki egy film forgatásán megpróbálta kamerával követni:

“…A látómezőmben van. Pislantok egyet. Hill balra veszi az irányt, nem sokkal, talán fél méterrel a főcsapástól, egy járatlan és láthatatlan részére. Oda, ahol a bogarak matatnak. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy biztosan hibázott egy nagyot, azért ment arra. Aztán egyszercsak, mintha puskából lötték volna ki, az előttem lévő ember egy ragadozóvá változott. A következő kanyarban Hill vagy tíz méterre elhúzott tőlem. Nagy bajban voltam.”

Sam, elmondása szerint úgy nyeri a versenyeit, hogy még csak nem is határon megy – annyival jobb a többieknél. Az idei világkupa utolsó futamán viszont kénytelen volt, és végre láthatta mindenki, amikor Samuel Hill tényleg feszegeti a saját határait. A kommentátor nemes egyszerűséggel az élete legészveszejtőbb futamának titulálta. Én majdnem sírtam. Nézd meg te is Hillt nyélen.

Szóval ő Sam Hill, a dowhnill csodabogara. Lehet tőle tanulni.

Semmi sem tökéletes. Nem fedeztek fel még mindent, mindig lesz valahol egy járatlan csodaösvény. és néhányan ezt látni is fogják, és lesz merszük rá is lépni.

Jó, akkor most Dave Matthews elénekli, elgitározza neked, hogy miért moccanj:

To change the world,
Start with one step.
However small,
The first step is hardest of all.

Once you get your gate,
You will walk in tall.
You said you never did,
Cause you might die trying,
Cause you might die trying.
Cause you—

If you close your eyes,
Cause the house is on fire.
And think you couldn’t move,
Until the fire dies.
The things you never did,
Oh, cause you might die trying,
Cause you might die trying.
You’d be as good as dead,
Cause you might die trying,
Cause you might die trying.

If you give, you, you begin to live.
If you give, you begin to live.
You begin, you get the world.
If you give, you begin to give
You get the world, you get the world.
If you give, you begin to live.

Folyt.:

“Kimehetsz egyet gurulni, hogy egy kicsit átmozgasd magad, de ha már kint vagy, akkor miért csak az egyszerű testedzés legyen a cél? Tedd bele minden lelkesedésed, jöjjön az orgazmus! A szex is egy remek testmozgás, de mit is ér orgazmus nélkül? Vesd bele magad teljesen, táncolj a penge élén! Ne félj átlépni. Mindannyian pisáltunk már a virágcserépbe – akár átvitt értelemben, akár szó szerint.

 

Örökkévalóságig lehet valaminek a határát keresni, de annak semmi értelme. Nincs túl sok időnk a keresztrefeszítésig – hív a harcvonal, és a határ csak arra vár, hogy felfedezzék, hogy átlépjék, hogy visszapattanjanak róla. Hogy a két lábunk közé akadjon és nagyot zúgjunk miatta…

 

Micsoda pompás szabadság az élen táncolni! Ha nem ezek azok a pillanatok, amikor érdemes gyötrődni, akkor nem tudom melyek azok. Az erőszak, az elegancia és a nyugodt szépség keverékének mámora, amit csak azokban a pillanatokban élsz át, mielőtt átesel a határon. Ez a hullám csúcsa, épp mielőtt megtörik.

Mindnyájan addig akarunk a hullámon lovagolni, amíg lehet, de nem érdemes sopánkodni, ha a hullám beterít. Az ugyanis elkerülhetetlen, kivéve, ha túl óvatosak vagyunk.

 

Felállni belőle, és újra nekiveselkedni – ez az egyetlen jó választás.”

A tanulság? Úgy lehetsz adott körülmények közt a legjobb, ha a lehető legközelebb mész a határodhoz, de nem tovább. Ha túl óvatos vagy, lehagynak, ha túl merész, padlót fogsz. Tánc a pengén.

Az persze megint más kérdés, hogy ahhoz, hogy ez a határ elég magasan legyen, előtte ezerszer át kell lépned a korábbi határaidat, és minden alkalommal benne van a pakliban a bukás. De hát ez egy ilyen szakma: a sikerhez vezető út hibákkal van kikövezve.

A most következő gondolatokra nem egy buddhista mandalában találtam rá, hanem egy “Sár” című brit hegyikerékpáros magazinban. És pont erről szól ez a kis jegyzet is:  hogy a tanulás – ez esetben a hibázás – törvényei univerzálisak, mindenben ott vannak, legyen az bármi. Bármi.

Akkor most jöjjenek Richard Cunynghame szavai szabadfordításban. Csupán egy kiragadott bekezdés, de remélem lejön a lényeg…

“A downhill versenyzés egy kicsit sem olyan, mint mondjuk egy 100m-es sprint, ahol csak annyi a dolgod, hogy egy adott távon mindent kiadj, ami a csövön kifér. A mi versenyünk sokkal összetettebb műfaj – a túl kemény és túl gyors pont olyan rossz, mint a túl lassú. Senki nem diktálja előtted a tempót, mint mondjuk egy maratoni futóversenynél. Egyedül kell a döntéseket meghoznod, méghozzá azokat a döntéseket, hogy mi az a pont, ahol még kezedben van az irányítás. Ezt imádom ebben a sportban, hogy az igazi élet valódi tükörképe – nincsenek korlátok.
Épp elég ital, és te leszel mindenki legjobb barátja, aki ontja magából a jobbnál-jobb sztorikat, akire a többi úr irigykedve néz és akit a hölgyek elbűvölve hallgatnak. Azonban egyetlen pohárral több, és máris a szobanövégy cserepébe pisálsz, ami persze nem nyeri el senki tetszését, s csak egy csapat lenéző tekintet lesz a jutalmad.”

(folyt. köv.)

Ehhez a gondolatfolyamhoz egyébként Samuel Hill adta az apropót, az a Sam Hill, aki ma a mezőny legjobbnak tartott játékosa, de a világbajnoki döntőben túllépte a saját határát, azaz belepisált a cserépbe. És az a Sam Hill, akiről még hallani fogsz az ekén nemsokára.