„Csak azok tudják megtapasztalni, meddig mehetnek, akik hajlandóak túl messzire menni.”
- T. S. Elliot
2006 – X-Games Moto Freestyle döntő:
„Ez nem lehetséges. Nincs elég hely rá, erre a célra nem megfelelő a kidobó. Túl kemény a leérkező, kizárt, hogy megfelelően le tudj érkezni. Azt hiszem hagynod kéne.” – monda a pálya tervezője az utolsó futam előtt egy favágókockás mezben feszítő srácnak, akinek 199 volt a hátára írva.
A srác persze kullantott rá és néhány percre rá beadta a legkomolyabb fmx trükköt, amit a világ valaha látott és ezzel újra beírta magát a krosszmotorozás történelemkönyvébe.
Közismert tény, hogy Michael Jordan több utolsó másodpercben eleresztett kosarat dobott, amivel nyert a csapata, mint bárki más a kosárlabda történetében. Az viszont közel sem olyan közismert tény, hogy több utolsó másodpercben eleresztett kosarat dobott mellé, amivel vesztett a csapata, mint bárki más a kosárlabda történetében.
További magyarázat azt hiszem nem szükséges ehhez. Ő volt a legnagyobb.
Lökjél meg rengeteg dominót! Egy részük meg fog állni, viszont akadnak majd olyanok bőven, melyek elindítanak egy láncreakciót és ki tudja hányat löknek még meg. Küldd el az emailt, amire amúgy azt mondanád, hogy tuti, hogy nem olvassák el, jelentkezz az állásra, amiről úgy gondolod, hogy “túl jó neked”, szólítsd meg azt a lányt/fiút az utcán, akiről azt gondolod, hogy nem vagy az esete!
Ezzel nem azt mondom, hogy válogatás nélkül bele kell vágni mindenbe, de ha valami azt súgja neked, hogy “jó lenne”, akkor vállalj rá.
Ez a gondolat amúgy egy esti futás közben jött, és mivel nem zsebnotesszel kocogok, kellett egy markáns mentális kép, hogy emlékezek rá a második kör után is. Ez a kép pedig a következő volt: pisálj le minél több virágmagot, így több lesz az esélyed, hogy az egyikből kinő valami szép virág. És hogy ezt miért írtam most le? Mert valami azt súgta, hogy le kell írnom. Mert lehet, hogy ez lesz az a dominó, ami valakinél meglök valamit és az meglök valamit és az me……
Mi lett volna, ha Lance Armstrong nem kap rákot, mi lett volna, ha Laird Hamilton nem apa nélkül kerül hawaiira, és nem közösíti ki a helyi benszülött srácok? Mi lett volna, ha Tony Kiedist nem kínálta volna meg az apja 12 éves korában egy zölddel? Valószínűleg nem emelkednének ki az átlagból. Mindannyian a béka feneke alól indultak – sokkal mélyebbről, mint a többiek -, de képesek voltak kijátszani azokat a rossz lapokat, melyeket a sors osztott le nekik. Amikor viszont kilábaltak, erősebbek, tapasztaltabbak és motiváltabbak voltak mindenki másnál.
Teher alatt nő a pálma. (már amelyik nem törik ketté közben)
Még egy csipetnyi Samuel Hill, hogy a hibázás-fétisem is ki legyen elégítve.
Következzenek a mester szavai ezzel kapcsolatban:
kérdező: – Honnan tudod, hogy hol vannak a határaid?
Sam Hill.: – Azt hiszem, úgy tudod megtalálni, hogy gyakorlásnál addig nyomod, amikor már azt érzed, hogy egy kicsit vissza kéne venni. Amikor már túl rázóssá válik a helyzet, vagy egy kanyarban elvágódsz, vagy valami hasonló.
K: – Szoktál esni edzéseken?
S.H.: – Igen, de azt hiszem nem olyan sokszor, mint a többiek. Viszont amikor elkezdtem a bicózást, pokolian sokat estem.
Ki az a Sam Hill? Ha most vakarod a fejed, nem csoda, ugyanis csak pár millió ember ismeri ezt a srácot, és még kevesebben vannak, akik tudják, hogy miért különleges. Szerencsére ahhoz, hogy megértsd a lényeget, nem kell ismerned a jelenlegi profi hegyibringás mezőnyt, pláne nem az erőviszonyokat, sőt még biciklizned sem feltétlenül kell tudnod.
Vannak emberek, akik más csapásokon mennek, mint a többiek, ha úgy tetszik a nyáj. Nos, Hill barátunk is egy ilyen lény, de ő nem csak átvitt értelemben választja az ismeretlen ösvényeket, ugyanis downhill versenyző a hivatása – magyarul “lejtőzik”.
Méghozzá hegyikerékpárral.
Minden területen, minden szakmában fel-felbukkan néha egy olyan egyed, aki az addig megszokottól eltérően közelíti meg a hivatását. Ezek az emberek a pionírok, azok a felfedezők, akik meglátnak valamit, ami ott van mindenki orra előtt, azonban “mi” nem tudunk vele mit kezdeni. Ők tudnak.
Ezek a “kiválasztottak” általában csendes emberek, minden figyelmüket a mesterségükre összpontosítják, és megszállott módon csiszolják a tudásukat. Minden létezőt megtanulnak a területükön, és annyira belemerülnek, hogy kezdik átlátni a mintázatot.
Pontosan tudja, hogy mi mitől működik, és arra is rájön, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségek vannak elrejtve itt-ott-amott. Látják, hogy nem csak az létezik, amit eddig is mindenki tudott és elfogadott: kilépnek a fősodorból, és elkezdik megkérdőjelezni a meglévő dogmákat.
És Sam Hill, aki e csendes zseni-típus tökéletes megtestesítője. Egy olyan szubkultúrában, amit leginkább az “extrém”, a “kúl” és a “rakendroll” jeligék lengik körül, Hill egy fekete bárány. A pályán és azon kívül sem azt az utat követi, mint a többi versenyző. “Hill teljesen máshogy látja a terepet” (Steve Jones) Nem duhajkodik esténként a többiekkel, nem cseveg fogalom nélkül bárkivel, nem mutogatja állandóan az ördögvillát, és nem úgy biciklizik, mint a többiek. Nemes egyszerűséggel csak “mystic”-nek, a titokzatosnak becézik.
“Az csinálja, amiről mindenki tudja, hogy lehetséges, de rajta kívül senki sem tudja, hogyan.” – Mick Hannah
Ma szinte mindenki szerint ő a leggyorsabb versenyző a mezőnyben. A fura az egészben, hogy két olyan versenytől vált legendává, amit meg sem nyert. Sőt még csak második sem lett. Mindkét esetben csak a harmadik helyet érte el, azonban ezeket egy olyan versenyben, amiben – átvitt értelemben – ő egy lábbal futott, míg a többiek mindkét lábukat használhatták.
így ír róla Steve Jones, aki egy film forgatásán megpróbálta kamerával követni:
“…A látómezőmben van. Pislantok egyet. Hill balra veszi az irányt, nem sokkal, talán fél méterrel a főcsapástól, egy járatlan és láthatatlan részére. Oda, ahol a bogarak matatnak. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy biztosan hibázott egy nagyot, azért ment arra. Aztán egyszercsak, mintha puskából lötték volna ki, az előttem lévő ember egy ragadozóvá változott. A következő kanyarban Hill vagy tíz méterre elhúzott tőlem. Nagy bajban voltam.”
Sam, elmondása szerint úgy nyeri a versenyeit, hogy még csak nem is határon megy – annyival jobb a többieknél. Az idei világkupa utolsó futamán viszont kénytelen volt, és végre láthatta mindenki, amikor Samuel Hill tényleg feszegeti a saját határait. A kommentátor nemes egyszerűséggel az élete legészveszejtőbb futamának titulálta. Én majdnem sírtam. Nézd meg te is Hillt nyélen.
Szóval ő Sam Hill, a dowhnill csodabogara. Lehet tőle tanulni.
Semmi sem tökéletes. Nem fedeztek fel még mindent, mindig lesz valahol egy járatlan csodaösvény. és néhányan ezt látni is fogják,és lesz merszük rá is lépni.
“Kimehetsz egyet gurulni, hogy egy kicsit átmozgasd magad, de ha már kint vagy, akkor miért csak az egyszerű testedzés legyen a cél? Tedd bele minden lelkesedésed, jöjjön az orgazmus! A szex is egy remek testmozgás, de mit is ér orgazmus nélkül? Vesd bele magad teljesen, táncolj a penge élén! Ne félj átlépni. Mindannyian pisáltunk már a virágcserépbe – akár átvitt értelemben, akár szó szerint.
Örökkévalóságig lehet valaminek a határát keresni, de annak semmi értelme. Nincs túl sok időnk a keresztrefeszítésig – hív a harcvonal, és a határ csak arra vár, hogy felfedezzék, hogy átlépjék, hogy visszapattanjanak róla. Hogy a két lábunk közé akadjon és nagyot zúgjunk miatta…
Micsoda pompás szabadság az élen táncolni! Ha nem ezek azok a pillanatok, amikor érdemes gyötrődni, akkor nem tudom melyek azok. Az erőszak, az elegancia és a nyugodt szépség keverékének mámora, amit csak azokban a pillanatokban élsz át, mielőtt átesel a határon. Ez a hullám csúcsa, épp mielőtt megtörik.
Mindnyájan addig akarunk a hullámon lovagolni, amíg lehet, de nem érdemes sopánkodni, ha a hullám beterít. Az ugyanis elkerülhetetlen, kivéve, ha túl óvatosak vagyunk.
Felállni belőle, és újra nekiveselkedni – ez az egyetlen jó választás.”
A tanulság? Úgy lehetsz adott körülmények közt a legjobb, ha a lehető legközelebb mész a határodhoz, de nem tovább. Ha túl óvatos vagy, lehagynak, ha túl merész, padlót fogsz. Tánc a pengén.
Az persze megint más kérdés, hogy ahhoz, hogy ez a határ elég magasan legyen, előtte ezerszer át kell lépned a korábbi határaidat, és minden alkalommal benne van a pakliban a bukás. De hát ez egy ilyen szakma: a sikerhez vezető út hibákkal van kikövezve.
A most következő gondolatokra nem egy buddhista mandalában találtam rá, hanem egy “Sár” című brit hegyikerékpáros magazinban. És pont erről szól ez a kis jegyzet is: hogy a tanulás – ez esetben a hibázás – törvényei univerzálisak, mindenben ott vannak, legyen az bármi. Bármi.
Akkor most jöjjenek Richard Cunynghame szavai szabadfordításban. Csupán egy kiragadott bekezdés, de remélem lejön a lényeg…
“A downhill versenyzés egy kicsit sem olyan, mint mondjuk egy 100m-es sprint, ahol csak annyi a dolgod, hogy egy adott távon mindent kiadj, ami a csövön kifér. A mi versenyünk sokkal összetettebb műfaj – a túl kemény és túl gyors pont olyan rossz, mint a túl lassú. Senki nem diktálja előtted a tempót, mint mondjuk egy maratoni futóversenynél. Egyedül kell a döntéseket meghoznod, méghozzá azokat a döntéseket, hogy mi az a pont, ahol még kezedben van az irányítás. Ezt imádom ebben a sportban, hogy az igazi élet valódi tükörképe – nincsenek korlátok.
Épp elég ital, és te leszel mindenki legjobb barátja, aki ontja magából a jobbnál-jobb sztorikat, akire a többi úr irigykedve néz és akit a hölgyek elbűvölve hallgatnak. Azonban egyetlen pohárral több, és máris a szobanövégy cserepébe pisálsz, ami persze nem nyeri el senki tetszését, s csak egy csapat lenéző tekintet lesz a jutalmad.”
(folyt. köv.)
Ehhez a gondolatfolyamhoz egyébként Samuel Hill adta az apropót, az a Sam Hill, aki ma a mezőny legjobbnak tartott játékosa, de a világbajnoki döntőben túllépte a saját határát, azaz belepisált a cserépbe. És az a Sam Hill, akiről még hallani fogsz az ekén nemsokára.
