Ha te azon emberek közé tartozol, aki gyakran mondogatja, hogy “semmi időm sincs”, akkora most következő fekete pixelhalom neked szól.

Az embernek (Homo Sapiens) van egy olyan rigolyája, amit enyhe rendmániának lehetne nevezni. Ez annyit tesz, hogy rossz érzés keríti hatalmába, amikor valamit félbe kell hagynia, még rosszabb ha valami olyat kell félbehagynia, amit a saját önös érdekéből csinál. Ennek a bolondériának meg van az előnye (pl. egy fontos dolog befejezéséhez motivációt ad), de ugyanakkor az árnyoldala is, ami egy olyan mértékű idő és energiapazarlás, amit ha egy emberöltőnyi mértékben összeadnánk, akkor egész arcpirító adatot kapnánk. Bizony, akkor is ragaszkodunk a befejezéshez, ha pontosan tudjuk, hogy a dolognak már semmi értelme.

A szerencsénk az, hogy okos (sapiens) emberek vagyunk, akik képesek arra, hogy a tudatuk segítségével ezeket a természetes ösztönöket irányítsák. Igen, meg lehet tanulni félbehagyni valamit, még akkor is, ha nagyon nem fűlik hozzá a fogunk. És igen, ez az apró(ságnak tűnő) képesség órákat nyerhet, nemcsak a magát-nagyon-elfoglaltnak-nevező egyedeknek, hanem mindenkinek.

Egy szokást kell kialakítanod, ami néhány hét után megszilárdul és többé nem igényel tudatos odafigyelést.

• Ha már csak egyetlen csirkecomb maradt a tálon, de már jól laktál, nem muszáj megenni.
• Ha egy érdekesnek tűnő könyvet elkezdtél olvasni, de közel sem olyan érdekes, akkor nem muszáj végigolvasni.
• Ha elkezdesz beszélgetni valakivel, de az dögunalommá alakul át, akkor nem muszáj tovább folytatni udvariasságból.
• Ha belekezdesz egy agyatlan-lövöldözős játékba, nem kell „még ezt az utolsó” pályát végivinned.
• Ha beleharaptál tábla csokiba és az rossz, mint a bűn, akkor nem kell visszatenni a hűtőbe, hogy „jó lesz az még később”.
• Ha beültél a moziba és csapnivaló a film, akkor nem kötelező „lenézni” a jegy árát.
• Ha megveszed a síbérletet nem kell pályazárásig síelni, amikor már majdnem összeesel.
• Ha hülyeségeket írok az ekén, akkor nem kell végigolvasni az egész írást.

(najó, ez utóbbi rossz példa, mert az ekés bejegyzéseket mindig érdemes az első betűtől az utolsóig elolvasni (-hangos kacaj-), de biztos érted mire céloztam…)

Amennyiben ügyesen csinálod ezt a selejtezés dolgot, annyi szabadidőd lesz, hogy erősen gondolkodnod kell majd azon, hogyan töltsd el.

Tanulj meg szabadon kilépni.

Vajon ha most azonnal újra lehetne indítani a világ összes emberének agyát, ami az indulatokat kitörölné belőle, akkor vége lennének a háborúknak?  Kár, hogy az előző generációtól előregyártott gyűlöletet is kapnak az emberek, viszont a lecsapódott bölcsességet annál kevésbé. Utóbbi ugyanis felülírhatná az előzőt.

A megoldás:

Imádjuk az újdonságokat, de borzasztóan félünk az új dolgoktól a bizonytalantól.

Egy biztos: a neveltetés egy kobaltkeménységű bevonatot képez az ember elméjén, köszönhető ez annak, hogy az első 20 évben a legképlékenyebb az agy. Amellett, hogy a nevelés egy biztos alapot ad(hat) az embernek, ennek az erős “bevonatnak” megvan a hátulütője is – a tisztánlátást gátolhatja.

Ragyogó példa erre a hitvallás. Amióta vallás létezik, az emberek 98%-a abban a vallásban látja az igazságot, melyben felnevelkedett. Mondom nevelkedett. Az édesanyja hasában a kisgyermek még nem keresztény, buddhista etc. Sőt, egészen odáig nem lehet az, amíg tudatára nem ébred. Miután a családja megtanítja neki, hogy miben kell hinnie, szépen követi a hagyományokat, és abban a hitben éli le az életét, hogy övé az igazi hit. Pedig ha egy keresztény mondjuk Irakban született volna, akkor 98,5%, hogy muzulmán lenne a hite, és azt tartaná igazinak. Vajon bármely vallás radikális hívői elgondolkodtak ezen, mielőtt szent háborúba mentek volna, és ölték volna egymást halomra immáron több ezer éve?
A vallás mellett megemlíthetném a politikai nézetet is, mint erős nevelési produktumot. Bár a politika egy pöppet megfoghatóbb műfaj, mint a vallás (igaz, a manipuláció miatt egyre nehezebb az igazságot kigubancolni), de mégis hasonló az ősök befolyásoló tényezője.

A neveltetés óriási hatását nem sokan vitatják, viszont azt igen (köztük én is), hogy felnőttként már alig-alig változik az ember hozzáállása a dolgokhoz.

Életed során igenis találkozhatsz olyan tanítással/tanulsággal, mely gyökeresen változtatja meg a bitangerős, beléd nevelt nézőpontot és ezáltal az egész életedet. Ez a változás gigantikus is lehet; pesszimistából optimista, gyilkosból Terézanya, k.rvából apáca – és vica versa. Az ember radikálisan megváltozhat. Radikálisan megváltozhatsz. Ennek fő feltétele a nyitottság.
Ha nyitott vagy, akkor a nevelés ereje ugyan nem gyengül, viszont a többi igazságot sem rekeszted ki. Heló kreativitás megint.
A másik feltétel pedig az, hogy keresed-e azokat a dolgokat, melyek képesek megváltoztatni (jobbá tenni), vagy éled a megszokott – beléd nevelt – életedet.

Visszaolvasva ezt a bejegyzést kicsit olyan érzésem támadt, hogy a drogosoknak ilyen dumát szoktak lökni, hátha lejönnek a szerről, de talán egy józan ember is tud mit kezdeni ezekkel a gondolatokkal

Keresd a másik igazságot is!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Tanulunk bizony, csak azt hajlamosak vagyunk szélsebesen elfelejteni.  Elég csak belelapozni a történelemkönyvekbe – ugyanazok a hibák ismétlődnek csak más körítéssel.

Mivel kínai hetet tartok az Ekén, ezért jöjjön megint egy kici cípősz öszázé. A történelmi „belelépni kétszer ugyanabba a kutya……ba”-effektus karakteres példáját a kínai birodalom prezentálja, melynek 2000 éve volt, hogy a világ ura legyen, de amikor ott volt a csúcs közelében, mindig visszacsúszott. Legutóbb sikerült a legmélyebbre, de ahogy látjuk, megint fel fog mászni. Néhány száz éves periódusokban ugyanazok a gondok törtek felszínre. Ahogy megbukik egy dinasztia, jön az újabb: először földet oszt a parasztoknak, következnek a reformok. Aztán hatalomra jutnak, vagy az írástudó mandarinok, vagy az udvar belső emberei a herélt eunuchok. Aztán az urak gazdagodnak, a parasztok szegényednek, megjelenik a földkoncentráció. Kialakulnak a vagyoni szakadékok, egy-egy száraz, vagy árvíz sújtotta időszak után éhínség következik, jönnek a parasztfelkelések és belső harcok. Amikor kitör a polgárháború, jönnek a külső hódítók, akik aztán elnyomják a teljes népességet. Ekkor újabb parasztfelkelés tör ki, elűzik az elnyomókat, majd jön az új dinasztia, földosztás és a ciklus kezdődik előröl.

Kína kétezer évig a világ legfejlettebb kultúrája volt, de az uralkodók nem látták a lehetőségeiket, mindig saját magukkal voltak elfoglalva, mígnem egyszercsak fellázadtak ellenük. Miért nem tanultak az előzőek hibájából? Az ember felejt és túl csökönyös ahhoz, hogy a régiek hibájából tanuljon, azt hiszi ő okosabb, pedig ugyanabból az anyagból van összegyúrva, ugyanazok az ösztönök vezérlik. A vezérszál általában adva van, csak FEJLESZTENI kellene. Ehelyett mindig újrakezdünk. Hiába a történelemkönyvek, ha az emberek nem tudják, hogy mi-miért történt! Ha nem értik az összefüggéseket, akkor nincs semmi hasznuk. Ha nem tapasztalják saját bőrükön a dolgot, vagy nem látják át az összefüggéseket, az emberek elfelejtik a rossz dolgokat.

A bölcselet szerint az okos ember más kárán tanul. Ez tök jó lenne, de az igazság az, hogy csak az igazi zsenik tanulnak mások hibájából, és csupán a legokosabbak tanulnak a saját hibájukból. A többi ember a fájdalomból tanul csak.

Most őszintén: hányszor hangzott már el a szádból a bűvös „pedig megfogadtam, hogy többet nem…” önvallomás? Hányszor fogadtad meg másnaposan egy szeszdús mulatság után, hogy legközelebb megállsz az első pohárnál?(ok, masszív alkeszek ne vegyék magukra ) Amíg sajog a fejünk, addig tart az emlék, de a kellemetlen érzés elmúlásával az emlék is elhalványul és kezdődik minden előröl…

 Megoldás?

Tegnap este tiszta lelkiismerettel feküdtél le pihenni? Nem halasztottál el valamit, amit a nap végén sajnáltál? Egy telefonhívás, egy szó, egy séta ami kitisztította volna a fejed, egy bármi ami ott lapul a teendőlistádon, de már lassan kifakul a tinta. Igaz, holnap is nap lesz…

Mostanában azon töröm a fejem, hogy mi mindent tehettem volna meg “bűntetlenül” kölökként, de valamiért mégsem tettem. Nem húztam meg a lányok haját, nem kérdeztem meg, mi van a csillagokon túl, nem mentem oda a grundon focizó scárokhoz, nem ugrottam bele nekifutásból a derékig érő sártócsába, nem kérdeztem zavarbaejtő dolgokat komoly emberektől. Talán vártam a másnapra, pedig semmit sem vesztettem volna. Tíz év múlva valószínűleg ugyanúgy fel fogom tenni magamnak a kérdést és ugyanúgy arra fogok kilyukadni, hogy semmi sem nem történt volna, ha… A mút dolgai gyerekjátéknak tűnnek – és valójában azok is -, de a jelen valamiért túl nagy komolysággal vértezi fel a cselekedeteket, nyomást tesz az emberre. Pedig valójában egy nagy cirkusz az egész (és tudod, hogy a jövőből visszanézve is így fogod látni). Ha ezt tudatosítod, akkor könnyebb legyőzni a jelen nyomását.

Szép lassan próbálom megtanítani magam, hogy szinte bármit megtehetek a jelenben. Kezd alakulni, de mindig van hova fejlődni. Azt hiszem ezt is meg lehet tanulni…

Halogatni: lehet. De miért nem teszed meg most? Azonnal.

Valamit nagyon meg kéne csinálnod, akarod is meg minden, de valahogy nem megy. Erre azt mondja a közember, hogy lusta dög vagyol te. Semmirekellő. Ezzel a közember el is intézi. Legyint eggyet. Az okos ember pedig elkezd agyalni, hogy MIÉRT. Mindennek van valami oka, még ha nem is fogalmazzuk meg (mert lusta dögök vagyunk, wahaha).

És bingó: a lustaságnak is oka van! (jézusom, elképesztő okos vagy hogy kitaláltad)

Az egyik gyakori ok, az attól való befele rezelés, hogy hibázunk. Elhangzik a kishitűek védjegyes belső mantrája: “jajj, mi van, ha nem fog sikerülni?” Na mivan? Várjál, öööö. SEMMI?! Semmi nincs. Akkor elcseszed és tanul(hat)sz belőle és a következő alkalommal ezzel az új Jedi-képességel felvértezve próbálhatod meg újra. A Föld ugyanúgy forog tovább. Bumm. A tanulás = valami rossz (hibás), és ki kell javítani.

Vajon Sumáher hányszor zúzta rommá az autóját, amíg megtanult úgy vezetnt, mint egy robot? Valszeg xilliószor. Vajon töketlenkedett egy éles kanyar előtt (jajj, úgyse fog sikerülni) vagy épp ellenkezőleg, nyomott egy kövéret neki, és vagy megtapadt a dozsem vagy nem? Nyilván utóbbi.

A lényeg: ha nem tudod hogyan állj neki, csak kezdd el valahogy – bárhogy. Légy úriember, és engedd meg magadnak, hogy egy ótvar “első változatot” készíts. Ne halogasd…

Dzsászt Dú Ét! (és egyúttal elhatárolódom a vietnámi gyerekmunkától)

Az előző bejegyzésemhez hozzászóló Keiko nevű nagyhajú olvasóm gyakorlatilag továbbfűzte a gondolatomat, és rátapintott egy nagyon pikáns pontra. Teljes egészében idézem, mert nagyon jól elkapta.

“A határok számomra annyit jelentenek, hogy bizonyos szellemi korlátok miatt saját, az adott esetben egyértelműen negatív “hiedelemvilágot” építek fel magamban. Az emberek legtöbbje ezt teszi, tudattalanul vagy tudatosan, de mindenesetre elfogadva egy jelenséget tényként, aminek létezése nem is biztos. Banális példa: nem tudok nejlonszatyrot kinyitni. Értsd: boltan pici szatyor, amivel perceket bíbelődöm, mire mellettem a rokkantnyugdíjas már feleannyi idő alatt 10 szatyrot pakolt tele. Következmény: frusztráció, majd a jelenség tényként való elfogadása. A dolog mélyan beépül a tudatomba és minden egyes zacskónyitós szituban begörcsölök, mert “tudom”, hogy nekem ez nem megy. A példa bármilyen röhejes, mindenki tele van ilyen “hiedelmekkel” magával kapcsolatban. Valaki nem tud megtanulni vezetni, rossz matekból vagy elhiszo, hogy soha nem fog tudni jól főzni. Ezek igen erős határok. Első lépés a tologatás felé: ismerd fel, hogy mi a hiedelem. Majd bízz magadban és ne add fel, ne légy lusta és menni fog. Szerintem a tanuláshoz vezető úton akkor tudsz elindulni, ha bízol magadban. Azóta profi zacsinyitó vagyok. Tényleg.”

Először is gratulálok a zacskónyitogató képességhez, másodszor pedig én is rákontráznék a kontrára. Az a nagy büdös helyzet ugyanis a fent említett határral, hogy ez mind közül a legalattomosabb. Alattomossága abban rejlik, hogy állandóan gerjeszti magát és egy idő után olyan erőssé válik ez a kis démon, hogy még a határtalan önbizalmú emberkék sem tudnak vele mit kezdeni. Ez nem egy kis fakerítés, hanem gyakran egy berlini fal. Saválló acélból.

Az elején könnyű lenne elbánni vele, de ha nem sikerül, akkor a következő alkalommal már bennünk van a görcs, és beindul az ördögi kör: meg akarod csinálni, de leblokkolsz, mert láthatatlanul eluralkodnak rajtad a régi rossz emlékek (idővel ugye egyre több emlék). És valóban mindenkiben van ilyen kis genyó, ha egy kicsit magába néz. Vannak zacskós kaliberű démonok, de akadnak olyanok is, amik az egész életre kihatnak.

Mi a megoldás? Ahogy Keiko is írta, először is tudatosítanod kell magadban, hogy mi a szitu, ekkor legalább már azt tudod, hogy mi ellen kell harcolnod. Eztán – a kis genyó erősségétől függően – jöhetnek a kis trükkök, amivel ráveszed magad a cselekvésre, és addig küzdesz, amíg nem sikerül megcsinálnod.
Leírva könnyűnek tűnik…

Azt hiszem most fogok egy papírt és leírom a saját kis mumusaimat, hogy egy ördögi terv segítségével jól seggberúghassam őket.

Te tudod mik a mumusaid?