Létre lehet hozni örökké tartó emléket.
Nem lehet. Minden emlék halványul, így ha örökké élnénk, akkor egy idő után bizony annyira halvány lenne, hogy már nem tudnánk visszahívni. Az állítás úgy helyes, hogy létre lehet hozni olyan emléket, amire egész életünkben emlékezni fogunk.

Az emberi emlékezet végtelen.
Kb. 100 milliárd idegsejtünk van van, és igaz, hogy köztük elméletben végtelen számú kapcsolat lehet, ami gyakorlatilag az tudás megtestesülése. De. Ezt a hálót valahogy fel kell építeni, arra viszont nincs végtelen időnk.

Az emlék soha nem tűnik el teljesen.
Igaz, hogy egy emléknyom nem „esik ki” csak úgy az emlékezetből, viszont, ha nem volt elég erős, vagy nincs megerősítve, akkor szépen felülírja egy új emlék, és a régi emlék szerkezete olyannyira átalakul, hogy nem lehet többé visszahívni. Tehát elméletben valóban ott lesz mindörökké (legalábbis egy apró része), gyakorlatilag viszont eltűntnek lesz nyilvánítva, hiszen nem lehet elérni.

A jobb-bal agyfélteke tök más feladatot lát el
Nem igaz. Van néhány olyan funkció, mely inkább a jobb vagy inkább a bal féltekére jellemző (ami nem azt jelenti, hogy a másik féltekére az adott feladat elvégzéséhez ne lenne szükség), de azért annyira nem különbözik a két félteke, mint azt sokan állítják. Anatómialiag pl. közel szimmetrikus az egyes részeket illetően a két “térfél”.

Az agyunk mindössze 10%-át használjuk.
Ha igaz lenne, az agy 90%-a elsorvadna. Az valóban igaz, hogy egyszerre soha sem használjuk az agyunk 100%-át, de a mindennapi életben azért az agy minden részét átmozgatjuk többé-kevésbé.
Az állítás úgy lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy az agyban rejlő potenciális lehetőségek 10, de inkább 1%-át használjuk csak ki. Egy Ferrárival lehet hússzal is menni, az autó minden alkatrésze mozog, de azért akad még ott tartalék…

Tanulni mindenki tud, nem kell azt külön tanítani
A tanulás programja valóban minden ember genetikai kódjában ott figyel, de fontos tudni, hogy ez csak az alapprogram, ami x éve, amikor még az ember barlangban lakott, untig elég volt a túléléshez. Azonban ennek a programnak az a sajátsága, hogy képes önmagát fejleszteni, de ez nem feltétlenül fog magától megtörténni, főleg egy olyan absztrakcióktól hemzsegő világban, mint a mai. A tanulás program önálló felfejlődése a legritkább esetben fordul elő, szükség van tehát külső rásegítésre.

Az időseknél törvényszerű a butulás
Ez egyszerűen nem igaz. Idős korra valóban csökken az agy plaszticitása (alkalmazkodó képessége), és valamivel gyorsabb az agysejtek „végelgyengülése” (nő az Alzheimer-kór esélye stb), mint fiatal korban, de egyáltalán nem törvényszerű, hogy öreg korára elbutuljon az ember. Valójában az idősödő agy sokkal csekélyebb mértékben használódik el, mint a szív, az izületek vagy a többi szerv.
A kulcs a használatban van. Azért hisszük azt, hogy az öregek elbutulnak, mert ezt látjuk magunk körül, de ez nem a természet, hanem a kultúránk következménye. Ma a nyugdíjazás = passzívításba süllyedés: Máúnika só, fotelben ülés és társai. Igazság szerint az öregek életük során felhalmozott tudása bőven ellensúlyozza a fiatalok remek alkalmazkodóképességét, feltéve, ha azt aktívan használják és nem hagyják elsorvadni.

Bizonyítéknak elég, ha csak megnézzük, hogy az elnöki, főnöki székekben milyen az idősek és fiatalok aránya. A Vének Tanácsának intézménye sem azért működött anno a görögöknél, mert vicces volt a bolond öregek dumáját hallgatni.

20 éves kor után már nem képződnek új idegsejtek.
De képződnek. Nem sok ugyan, de folyamatosan újratermelődnek – igaz elsősorban a régi elhalt idegsejteket pótolandó. Valójában már születésünk pillanatában a fejünkben körülbelül az összes idegsejt, amire az élethez szükségünk van, tehát onnantól kezdve már csak a regenerációs folyamat részeként születnek új sejtek. De tudni illik, hogy nem az idegsejtek számától leszünk okosabbak, hanem a köztük lévő kapcsolatok minőségétől és mennyiségétől – és ez a „hálófonás” bizony az ember élte végéig folytatódik, attól függően, hogy mire használja az agyát.

A lányok agya teljesen más, mint a fiúké.
Nem állítható, hogy teljesen ugyanolyan a férfiak és a nők agya anatómiailag, de egy laikus nem tudná megkülönböztetni, ha kitennének elé két ilyen agyat. A legnagyobb különbség annyi, hogy a két féltekét összekötő „híd” a nőknél vastagabb, azaz egy kicsivel jobb a két fél közti kommunikáció.

A lányok több dologra is tudnak egyszerre figyelni.
Ez nem igaz. Mindenki csak egy új dologra tud igazán koncentrálni. Az más kérdés, hogy ha valamit rutinból csinálunk (azaz nem új számunkra), akkor amellett simán képesek vagyunk valami más dologgal is foglalkozni.

Vizsga előtt közvetlenül nem szabad tanulni.
Szabad, illetve attól függ, hogy mit értünk tanulás alatt. Új anyagot nem érdemes már tanulni, mert az új emlék felülírja a régit és összegabalyodik minden. Ha viszont tanulás alatt gyakorlást, azaz ismétlést értünk, akkor arra csak hajrát lehet mondani.

Alvás közben is lehet tanulni.
Az alvás közben felbukkanó belső emlékeket – pl. álom- ugyan kismértékben elraktározza az agy, azonban a külső ingereket egyáltalán nem. Néhány évtizede kísérleteztek az úgynevezett hipnopédiával, ami annyit jelentett, hogy alvás közben lejátszották a tananyagot a tanulónak, de a kísérlet csúfos kudarcot vallott. Nemhogy emlékezett volna a nebuló a magnós anyagra, még az előző napi dolgok is homályosak voltak számára. Ennek oka, hogy alvás közben rendezi el az agy az előző napi emlékeket és olyankor bizony nem árt, ha nyugi van körülötte. Na, el lehet képzelni, hogy egy ilyen állandó rizsanyomatást milyen hatással van a természetes „emléküllepítésre”.
Szóval alvás = nyugi és csend, mert különben úgy járhatunk, mint Dexter abban az ominózus „omletdüfromázsos” részben.

A „lemegyek alfába”-állapot a legoptimálisabb tanuláshoz.
Az igaz, hogy a nyugalom alapvető a tanuláshoz, de itt a nyugalom azt jelenti, hogy stresszmentes, figyelemelterelő körülmények nélküli, kipihent állapot. A komoly kutatók szerint az emberekben egyből fel kéne villannia a pirosan villogó „bullshit” lámpának, amikor valaki az alfa hullámok és a hatékony tanulás közt párhuzamot von, ugyanis az alfa hullámok akkor jelentkeznek, mielőtt épp bealudna az ember. Az alvás ugyan elengedhetetlen az új emlékek helyrerakásához, de az új ismeretek befogadásához éber figyelem ajánlott.

Ismételj többször aznap, mikor először találkoztál az új anyaggal.
Nem éri meg. Az a leghatékonyabb, ha azt az x ismétlést, amit egyetlen nap alatt ejtenél meg, szépen elosztod, méghozzá úgy, hogy egyre nagyobb szüneteket hagysz köztük.

Tehetség kell ahhoz, hogy valamiben kiemelkedően jó legyél.
Nem, a tehetség nem feltétel. A tehetséggel csupán könnyebben érheted el az adott szintet, mint anélkül. Azonban a tehetség kevés ahhoz, hogy az ember valamiben kiemelkedő legyen. Millióan milliószor elmondták már, hogy a kiváló teljesítmény fő oka a rengeteg belefektetett munka.

Információ. Diéta.

Hogy jön össze ez a kettő? Remekül. A kajának és az információnak is van mértéke, és mindkettőből megárt a sok. Az információt ugyanúgy lehet zabálni, mint a répatortát. Vagy a kólás gumicukrot, tökmindegy.
Egy fontos különbség azért van: az információzabálásra nem olyan könnyű ráeszmélni. Míg a bendőtömés fizikailag telít, addig az infóhabzsolás az agyadra megy és csak szép lassan kábít.
Nehéz észrevenni, mivel nincs annyira a köztudatban.

A mai technika lehetővé teszi, hogy néhány óra alatt könnyedén megszerezz annyi zenét, amit egy hónap alatt sem tudsz végighallgatni; egy kattintás alatt birtokba vegyél egy Szabó Ervin könyvtárnyi e-könyvet, és ez csak a jéghegy csúcsa. Az internet maga egy olyan hatalmas információhalom, aminek az ember nehezen tud ellenállni. Pont mint amikor a kisgyerek beszabadul egy gigantikus édességboltba.

Azzal, hogy egyre több igényes tartalom kerül fel világhálóra, a kísértés is egyre nagyobb, és az ember úgy működik, hogy ha egyszer valami jó dologra rátalál, azt nem akarja engedni.
A blog, a híroldal, a linkportál, a videómegosztó, stb. bekerül szépen a könyvjelzők közé, felkerül a feedre, és minden nap várja, hogy rákattintsanak a napi betevőre. Először csak egy kedvenc oldalunkat járatjuk, aztán hozzá jön még egy, aztán még kettő, és így tovább. Először csak egyszer nézzük naponta meg, hogy frissült e a drágasssszág, aztán naponta kétszer, aztán már reflexből írjuk az url-t a böngészőbe, amint lesz egy szabad percünk.

Függők leszünk, információ-junkie-k. Amikor beveszünk egy adag újdonságot, akkor egy picit jó, de tudjuk, hogy még ezer minden vár ránk, ezért meg se várjuk, amíg leér a falat, már jöhet a következő adag. Most nem fogom felsorolni a függőség tüneteit, de az biztos, hogy leamortizálja az embert. A függőség tárgya egyre nagyobb szeletet vesz el az élet többi dolgától és ami a legszomorúbb, hogy egy idő után nem fejleszti az embert, hanem épp csak annyit javít a kedélyállapoton, hogy ne jöjjenek elő az elvonási tünetek.
Az infózabálás könnyen egy pótcselekvéssé válhat, amivel a lusta énünk el akarja takarni a figyelmünket a megoldásra váró – néha kellemetlen- dolgokról.

Hogy miért írtam ezt a bejegyzést? Mert függő vagyok.

(halk moraj – a terápia résztvevői elismerően és bátorítóan bólintanak a sorstársuk felé)

De észrevettem és elhatároztam, hogy leszokok. Apránként, szép lassan csökkentve a dózist, de „lefogyok”!
Már ebben az egyszerű postban is túl sok link van, próbálok kevesebbet és jobbat adni.

(elszórt tapshullám a terápiások közt – a moderátor megköszöni az őszinte önvallomást és szólítja a következő kifacsart függőt)

És te? Megszokásból szörfölöd be a napi adagodat, vagy TÉNYLEG nagy szükséged van azokra az információkra az előtted álló feladat megoldásához?
HAZUDSZ!

– Dr Cseruns voltam…

Két kis adalék a témához:
Kukába a könnyen rágható listákkal
Hírtúladagolás

Arra összpontosíts, amire szükséged van az adott pillanatban – a többi csak fölösleges teher.

Mi lett volna, ha Lance Armstrong nem kap rákot, mi lett volna, ha Laird Hamilton nem apa nélkül kerül hawaiira, és nem közösíti ki a helyi benszülött srácok? Mi lett volna, ha Tony Kiedist nem kínálta volna meg az apja 12 éves korában egy zölddel? Valószínűleg nem emelkednének ki az átlagból. Mindannyian a béka feneke alól indultak – sokkal mélyebbről, mint a többiek -, de képesek voltak kijátszani azokat a rossz lapokat, melyeket a sors osztott le nekik. Amikor viszont kilábaltak, erősebbek, tapasztaltabbak és motiváltabbak voltak mindenki másnál.

Teher alatt nő a pálma. (már amelyik nem törik ketté közben)

Amikor padlón vagy, azért tűnik kilátástalannak a helyzet, mert nem látod a lehetőségeket. Egy szűk csőbe bámulsz.

És itt jön képbe a hit.

Ha elkezdesz (akár vakon is) hinni abban, hogy jó lesz, és elindulsz – megnyílnak a kapuk. A tudatalattid újból elkezdi látni azokat a lehetőségeket, amik mindig is ott voltak, mindig is ott vannak.

Gödörben a hit a létra.

Tegnapelőtt szakadó esőben futottam a napi fejtisztító körömet a Szigeten, tegnap pedig szintén erősen szitált az eső, miközben hatodmagammal feltekertem egy közeli hegyre. Iszonyatosan jót futottam, és a gurulás közben is remek élmények értek, amiket kihagytam volna, ha hallgattam volna a belső hangra. Arra a duruzsolásra, ami minden ellustult emberben osztja az észt: “ne menj, mert el fogsz ázni”.

Szinte biztos vagyok benne, hogy azért esett olyan jól ez esőmenés, mert rájöttem, hogy az eső problémáját csak a lusta énem nagyítja akkorára, hogy megakadályozzon abban, hogy felemeljem az elült fenekemet és kimenjek egyet csapatni. Ez egyfajta mini-felvilágosodásként ért.  (Megjegyzem, ha egy szupercella figyel éppen fölöttem, akkor azért hallgatok a józan észre és jéggel nem veretem meg magam. Bár ki tudja, valószínűleg ez is csak mokányság kérdése)

“There’s no such thing as bad weather. There are soft people and then there are runners.”

A héten olvastam valahol egy mondást, ami a hétköznapi, már-már népmesei jellege ellenére is nagyon megragadt bennem.

“Láncba verve nem lehet táncot járni.”

Magyarázatra nem szorul, teljesen igaz, de mint ahogy semelyik egymondatos (sőt sokmondatos) bölcselet sem foglalja magában a teljes igazságot, így ezt sem feltétlenül igaz.

Igen, a szabadság szárnyakat ad(hat), de valójában meg lehet tanulni láncba verve is táncot járni. A lánc egy korlátozó körülmény, ami azért nyújt egy kevés mozgásteret – sőt, a szabadsághoz képest új lehetőségeket. Amúgy meg nem olyan rossz dolog az, ha nem kell a bőség zavarával megkűzdened. Néha könnyebb összerakni valami jót 10 darab Lego™ kockából, mintha egy egész zsáknyi építőkocka állna rendelkezésedre.

Rabság és szabadság: mindkettő termékeny talaj a kreativitás számára.

Ahogy Roger von Oech mondja: “A szükség lehet az újítás szülője, de a játék biztosan az édesapja”

Hogy miért nincs mostanában bejegyzés? Nem, nem az a gond, hogy nincs miről írnom, hiszen több száz cím sorakozik a “írandó” listámon. Az akadály egy másik lista, amiről épp ez a bejegyzés szól néhány pixellel lejjebb.

Ugye van az úgynevezett teendő lista, amire azokat a dolgokat firkantod fel,amiket be szeretnél végezni a nap folyamán. Ez tiszta sor, mindenki hallott róla, de az univerzumban mindennek meg van az ellenpárja. Yoda-Dártvéder, fehér-fekete, Barca-Reál, jing-jang, pacal-lekvár, rendőrök-huligánok, Apple-Microsoft, anyag-antianyag, estébé.
Nos, a teendő listának is van egy inverze, de valamiért ez nem olyan erős mém, mint a tesója. A sötét oldalt úgy hívják, hogy elkerülendő lista.

Ezen a listán azok a dolgok, cselekvések sorakoznak, melyek a teendők elvégzését GÁTOLJÁK, nevezhetjük őket anti-teendőknek is. Biztos tudod, hogy miről beszélek (írok): cél nélküli “surfing a neten”, rájárás a spejzban lévő gumicukoros zacskóra, körömvágás, bámulás kifele az ablakon, rendrakás, “na ezt a sorozatot még megnézem” és hasonló társai.

Azt szokták mondani, hogy akkor tudod legyőzni az ellenségedet, ha tudod egyáltalán, hogy kik azok. Ideje megnevezni azokat az ellenfeleket, amik szinte minden nap ellehetetlenítik azt nap végi jóleső érzést, hogy “ahhh, mindent megcsináltam!”.

Szóval? Neked milyen kerülendő dolgok vannak a listádon? Milyen apró dolgokat vennél el a napodból, amik semmit nem tesznek hozzá a hatékonysághoz? Fogj egy papírt, cerkát és kezd őket egyenként kivégezni.

“Gentleman, we are in war.”

Ha te azon emberek közé tartozol, aki gyakran mondogatja, hogy “semmi időm sincs”, akkora most következő fekete pixelhalom neked szól.

Az embernek (Homo Sapiens) van egy olyan rigolyája, amit enyhe rendmániának lehetne nevezni. Ez annyit tesz, hogy rossz érzés keríti hatalmába, amikor valamit félbe kell hagynia, még rosszabb ha valami olyat kell félbehagynia, amit a saját önös érdekéből csinál. Ennek a bolondériának meg van az előnye (pl. egy fontos dolog befejezéséhez motivációt ad), de ugyanakkor az árnyoldala is, ami egy olyan mértékű idő és energiapazarlás, amit ha egy emberöltőnyi mértékben összeadnánk, akkor egész arcpirító adatot kapnánk. Bizony, akkor is ragaszkodunk a befejezéshez, ha pontosan tudjuk, hogy a dolognak már semmi értelme.

A szerencsénk az, hogy okos (sapiens) emberek vagyunk, akik képesek arra, hogy a tudatuk segítségével ezeket a természetes ösztönöket irányítsák. Igen, meg lehet tanulni félbehagyni valamit, még akkor is, ha nagyon nem fűlik hozzá a fogunk. És igen, ez az apró(ságnak tűnő) képesség órákat nyerhet, nemcsak a magát-nagyon-elfoglaltnak-nevező egyedeknek, hanem mindenkinek.

Egy szokást kell kialakítanod, ami néhány hét után megszilárdul és többé nem igényel tudatos odafigyelést.

• Ha már csak egyetlen csirkecomb maradt a tálon, de már jól laktál, nem muszáj megenni.
• Ha egy érdekesnek tűnő könyvet elkezdtél olvasni, de közel sem olyan érdekes, akkor nem muszáj végigolvasni.
• Ha elkezdesz beszélgetni valakivel, de az dögunalommá alakul át, akkor nem muszáj tovább folytatni udvariasságból.
• Ha belekezdesz egy agyatlan-lövöldözős játékba, nem kell „még ezt az utolsó” pályát végivinned.
• Ha beleharaptál tábla csokiba és az rossz, mint a bűn, akkor nem kell visszatenni a hűtőbe, hogy „jó lesz az még később”.
• Ha beültél a moziba és csapnivaló a film, akkor nem kötelező „lenézni” a jegy árát.
• Ha megveszed a síbérletet nem kell pályazárásig síelni, amikor már majdnem összeesel.
• Ha hülyeségeket írok az ekén, akkor nem kell végigolvasni az egész írást.

(najó, ez utóbbi rossz példa, mert az ekés bejegyzéseket mindig érdemes az első betűtől az utolsóig elolvasni (-hangos kacaj-), de biztos érted mire céloztam…)

Amennyiben ügyesen csinálod ezt a selejtezés dolgot, annyi szabadidőd lesz, hogy erősen gondolkodnod kell majd azon, hogyan töltsd el.

Tanulj meg szabadon kilépni.

Vajon ha most azonnal újra lehetne indítani a világ összes emberének agyát, ami az indulatokat kitörölné belőle, akkor vége lennének a háborúknak?  Kár, hogy az előző generációtól előregyártott gyűlöletet is kapnak az emberek, viszont a lecsapódott bölcsességet annál kevésbé. Utóbbi ugyanis felülírhatná az előzőt.

A megoldás:

Imádjuk az újdonságokat, de borzasztóan félünk az új dolgoktól a bizonytalantól.