“When the brain thinks the body is about to die, it becomes coldly efficient.”

- Herbert Nitsch

A lehetetlen nem létezik. Van egy ilyen szlogenje annak a háromcsíkos sportszergyártónak. Nos, ez nem teljesen igaz. A lehetetlen igenis létezik, méghozzá a fejedben. A lehetetlen a te kreálmányod, mindenki saját kreálmánya és mindenkinél mást jelent. Ez az a határ, ami mögé már nem látsz, nem mersz látni, megtanítottak nem mögé nézni vagy valami eltakarja.
A lehetetlen állandóan változik a tanulással, a tudásod folyamatos bővítésével. A lehetetlen egy hit, ami a meglévő tapasztalatokon alapul, ezért ha valaki vagy valami bebizonyítja, hogy amit addig lehetetlennek hittél, akkor ez a fejedben lévő limit kijjebb kerül.
Persze van (?) objektív lehetetlen, de a fejünkben lévők nagy része nem ilyen.

A hit lehet olyan erős, hogy nem csak elhisszük, de tudjuk. Ez csalóka és veszélyes, mert az esélyt sem adjuk meg az ellenkezőjének. Annyira magunkba kódoljuk, hogy ha esetleg gyárilag képesek is lennénk rá, a szervezet nem fogja végrehajtani, hisz TUDJA, hogy nem lehetséges – akkor meg minek küzdjön. A természet hatékonyságra törekszik. A fölösleges nem hatékony.

Nem lehet négy perc alatti mérföldet futni. A levegőnél nehezebb tárgy nem repülhet. Az ember nem juthat el arra az égen fénylő „bolygóra”. Nem lehet egy nap alatt egymillió dollárt keresni. Nem lehet duplaszallert ugrani krosszomocival. Ööö, várj egy picit. De. Lehet. Honnan tudom? Megcsinálták. Példa van rá.
Az ilyen precedensek esetén látszik gyönyörűen, hogy milyen erős gátat jelentenek az emberek fejében lévő lehetetlenek a fejlődésben. Röviddel azután, hogy szembeköpi a lehetetlent, hirtelen többeknek is sikerül, sőt adott esetben mindennapi evidenciávé válik a sok ezer évig fennálló határ átlépése. Négy perc alatt lefutni egy mérföldet évszázadokig lehetetlennek tartották, ám még abban az évben, mikor Roger Bannister 3:59.4 alatt lefutotta, utána még többen is lefutották 4 perc alatt.
A mai rekord 17 másodperccel van az áttörhetetlennek vélt 4 perc alatt.

Kik azok, akik átlépik a határokat? Az őrültek vagy a mesterek, akik olyan szintet értek el, ahol már látszik a határ, illetve annak a hiánya. Megsejtik, hogy nem biztos ám az, amit a többiek mondanak. Elkezdenek hinni valami másban. Ők az úttörők.

Ez az egész akkor hasított belém, amikor hanyatt fekve, hasamon a notival a Dzsekessz motorizált változatának első évadját néztem, aminek az ötletadója – mit ad isten – egy ismerős arc.
Traivs Patrana agyszüleménye, hogy a vakmerő pengeélen táncolást ipari méretekben kéne csinálni, mert miért ne. Ami igazán fura (bár a fentiek fényében talán nem is), hogy számos pajtást talált kaszás bajszának huzogatásához. Köztük egy csajt is.

A hetedik epizódban 42 Guinnes rekordot állítottak fel. Egy nap alatt. Negyven kettőt. MI VAN? Egy részükhöz persze nem kellett halált megvető bátorság, de ügyesség mindenféleképpen. Az egy perc alatt legtöbb egykezes taps (wtf) mellett viszont olyan wtf rekordok is megdőltek, aminek biz nem kis súly van. Az első előreszaller, az első női hátraszaller, leghosszabb tandem(!) hátraszaller – mindez krosszmotoron. Olyan trükkök ezek, amikkel x-gamest lehet nyerni vagy több millió ember előtt beadni a vegasi újévi show keretén belül. Erre ezek sorra beadták ezeket poénból, halál lazán.

Negy-ven-kettő határátlépés.

Az epizód végén a napnál világosabb lett számomra, hogy amit mi, én addig a limitnek, lehetetlennek tartottunk az egy röhejes alulbecslés. Nem tudom hol a határ, de az biztos, hogy amilyen játszi könnyedséggel döntögették a ginisz rekordokat, bőven van még tartalék.

A lehetetlenek nagy része csak kamu-lehetetlen. Kérdőjelezz, ne vedd biztosra, amit csak hiszel. Van rá igazi bizonyíték?

update: esküszöm az illusztráció és a nitro circus közt semmi összefüggést nem volt szándékomban vonni, de most elért hozzám ez a videó. WHAT THE F*CK jeligére

„Amikor a poklok poklát járod, inkább menj tovább.”

– Albert Einstein

This too shall pass vagy perzsául een niz bogzarad. Egy legyintéssel elintézheted, mert valószínűleg már számtalanszor láttad valami amerikanizált bölcsész hipster alkarjára tetoválva és jogosan hihetted, hogy ez is csak egy újabb Vonnegut idézet.

De nem az. Magyarul amúgy annyit jelent, hogy „ez is elmúlik egyszer”.

Egészen néhány hónappal ezelőttig nekem is kívül esett az ingerküszöbömön, amikoris egy jó barátom egy félperces hatásszünet után ezt az útravalót adta, amikor épp az életem egyik legkilátástalanabbnak tűnő szitujában voltam. Ő is elmagyarázta, hogy mit is jelent ez valójában és én is utánanéztem másnap.
Ha most nem mond neked semmit ez a mondás, akkor olvass tovább, mert megláthatod az igazi mélységét.

Ez a frázis egy ősrégi mese csattanója, amit a zsidó mondakutatók Salamon királyhoz, az arabok pedig a perzsa királyhoz, Nishapur-i Attarhoz kötik. A salamonos verzió így néz ki:

Egy nap Salamon elhatározta, hogy próbára teszi a legbizalmasabb miniszterének, Benaiah ben Yehoyada alázatát. Ezt mondta neki: „Benaiah, létezik egy bizonyos gyűrű, amit szeretném, ha elhoznál nekem. Azt kívánom hordani Sukkotkor, ami azt jelenti, hogy van hat hónapod megtalálni.”
„Ha létezik ilyen gyűrű e Föld kerekén, akkor megtalálom és idehozom őfelségének. De mi teszi ezt a gyűrűt oly különlegessé?”
„Varázslatos ereje van.” – válaszolta a király. „Ha egy boldog ember ránéz, szomorú lesz és ha viszont egy szomorú ember néz rá, akkor boldoggá változik.” Salamon pontosan tudta, hogy ilyen gyűrű nem létezik, csupán egy kis alázatra akarta tanítani miniszterét.

Eltelt a tavasz, majd a nyár és Benaiah még mindig nem tudta, hol taláhatja meg a gyűrűt. A Sukkot előtti éjjelen elhatározta, hogy sétát tesz Jeruzsálem legszegényebb negyedében. Ahogy elhaladt egy kereskedő mellett, aki épp kezdte kirakodni az áruit másnapra, gondolt egyet és így szólt hozzá: „Nem hiszem, hogy hallottál róla, de had kérdezzem meg, van tudomásod  olyan gyűrűről, ami a boldog viselőjét szomorúvá teszi, a sorscsapott viselőjének viszont enyhíti a szenvedését?”
Az öreg hirtelen elővett egy aranygyűrűt a zsebéből, amire gyorsan rávésett valamit. Amikor Benaiah elolvasta a gravírozást, az arca hirtelen felderült és hatalmas mosoly ült ki rajta.

Másnap a király magához hívatta. „Nos, barátom, megtaláltad, amiért küldtelek?” – kérdezte mosolyogva és  többi miniszter is vigyorgott. A következő pillanatban, mindenki meglepetésére Benaiah magasba emelte a gyűrűt és ezt mondta: „íme felség, itt van!”
Ahogy Salamon elolvasta a gyűrűn lévő írást, a mosoly azonnal lefagyott az arcáról. A kereskedő ugyanis ezt írta a gyűrűre: „ez is elmúlik egyszer.”
Abban a pillanatban Salamon rádöbben, hogy az összes bölcsessége, mesés gazdagsága és óriási hatalma csupán múló dolgok, ami egy nap nem lesz többé.

A mese második része itt.

Az adott pillanatban a kilátástalanság lencséjével látod a világot, ami a nevéből adódóan leszűkíti a valóságot – nincs kilátás, nem látod a lehetőségeket, melyek ott vannak. Idővel EZ a kilátás szélesedik és bukkannak fel a lehetőségek és a potenciális megoldások. A szívás nem tart örökké – még ha az adott pillanatban nagyon is úgy néz ki. És ez biztos, nem csak egy eshetőség.

Szóval, ha nagy gebaszban vagy: ez is elmúlik egyszer. A világ mozgását nem érdekli az aktuális problémád. A Föld tovább fog forogni és idővel kiforgat a gané helyzetből, aminek igazi komolyságán később jó eséllyel csak mosolyogni fogsz. Tovább kell menni, mert a széljárás változni fog.
Az igazi bölcsességére jó esetben azonnal rádöbbensz és megszűnik vagy legalábbis enyhül a para, de sokszor csak azután vág tarkón az igazság, amikor az a valami tényleg elmúlt.

Nekem van egy TTSP borítékom, benne e sztori szkriptumával. Sokszor segített már…

És akkor így a végére tegyük már be a mostanság keringő tecsős hypeklippet is.

Létre lehet hozni örökké tartó emléket.
Nem lehet. Minden emlék halványul, így ha örökké élnénk, akkor egy idő után bizony annyira halvány lenne, hogy már nem tudnánk visszahívni. Az állítás úgy helyes, hogy létre lehet hozni olyan emléket, amire egész életünkben emlékezni fogunk.

Az emberi emlékezet végtelen.
Kb. 100 milliárd idegsejtünk van van, és igaz, hogy köztük elméletben végtelen számú kapcsolat lehet, ami gyakorlatilag az tudás megtestesülése. De. Ezt a hálót valahogy fel kell építeni, arra viszont nincs végtelen időnk.

Az emlék soha nem tűnik el teljesen.
Igaz, hogy egy emléknyom nem „esik ki” csak úgy az emlékezetből, viszont, ha nem volt elég erős, vagy nincs megerősítve, akkor szépen felülírja egy új emlék, és a régi emlék szerkezete olyannyira átalakul, hogy nem lehet többé visszahívni. Tehát elméletben valóban ott lesz mindörökké (legalábbis egy apró része), gyakorlatilag viszont eltűntnek lesz nyilvánítva, hiszen nem lehet elérni.

A jobb-bal agyfélteke tök más feladatot lát el
Nem igaz. Van néhány olyan funkció, mely inkább a jobb vagy inkább a bal féltekére jellemző (ami nem azt jelenti, hogy a másik féltekére az adott feladat elvégzéséhez ne lenne szükség), de azért annyira nem különbözik a két félteke, mint azt sokan állítják. Anatómialiag pl. közel szimmetrikus az egyes részeket illetően a két “térfél”.

Az agyunk mindössze 10%-át használjuk.
Ha igaz lenne, az agy 90%-a elsorvadna. Az valóban igaz, hogy egyszerre soha sem használjuk az agyunk 100%-át, de a mindennapi életben azért az agy minden részét átmozgatjuk többé-kevésbé.
Az állítás úgy lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy az agyban rejlő potenciális lehetőségek 10, de inkább 1%-át használjuk csak ki. Egy Ferrárival lehet hússzal is menni, az autó minden alkatrésze mozog, de azért akad még ott tartalék…

Tanulni mindenki tud, nem kell azt külön tanítani
A tanulás programja valóban minden ember genetikai kódjában ott figyel, de fontos tudni, hogy ez csak az alapprogram, ami x éve, amikor még az ember barlangban lakott, untig elég volt a túléléshez. Azonban ennek a programnak az a sajátsága, hogy képes önmagát fejleszteni, de ez nem feltétlenül fog magától megtörténni, főleg egy olyan absztrakcióktól hemzsegő világban, mint a mai. A tanulás program önálló felfejlődése a legritkább esetben fordul elő, szükség van tehát külső rásegítésre.

Az időseknél törvényszerű a butulás
Ez egyszerűen nem igaz. Idős korra valóban csökken az agy plaszticitása (alkalmazkodó képessége), és valamivel gyorsabb az agysejtek „végelgyengülése” (nő az Alzheimer-kór esélye stb), mint fiatal korban, de egyáltalán nem törvényszerű, hogy öreg korára elbutuljon az ember. Valójában az idősödő agy sokkal csekélyebb mértékben használódik el, mint a szív, az izületek vagy a többi szerv.
A kulcs a használatban van. Azért hisszük azt, hogy az öregek elbutulnak, mert ezt látjuk magunk körül, de ez nem a természet, hanem a kultúránk következménye. Ma a nyugdíjazás = passzívításba süllyedés: Máúnika só, fotelben ülés és társai. Igazság szerint az öregek életük során felhalmozott tudása bőven ellensúlyozza a fiatalok remek alkalmazkodóképességét, feltéve, ha azt aktívan használják és nem hagyják elsorvadni.

Bizonyítéknak elég, ha csak megnézzük, hogy az elnöki, főnöki székekben milyen az idősek és fiatalok aránya. A Vének Tanácsának intézménye sem azért működött anno a görögöknél, mert vicces volt a bolond öregek dumáját hallgatni.

20 éves kor után már nem képződnek új idegsejtek.
De képződnek. Nem sok ugyan, de folyamatosan újratermelődnek – igaz elsősorban a régi elhalt idegsejteket pótolandó. Valójában már születésünk pillanatában a fejünkben körülbelül az összes idegsejt, amire az élethez szükségünk van, tehát onnantól kezdve már csak a regenerációs folyamat részeként születnek új sejtek. De tudni illik, hogy nem az idegsejtek számától leszünk okosabbak, hanem a köztük lévő kapcsolatok minőségétől és mennyiségétől – és ez a „hálófonás” bizony az ember élte végéig folytatódik, attól függően, hogy mire használja az agyát.

A lányok agya teljesen más, mint a fiúké.
Nem állítható, hogy teljesen ugyanolyan a férfiak és a nők agya anatómiailag, de egy laikus nem tudná megkülönböztetni, ha kitennének elé két ilyen agyat. A legnagyobb különbség annyi, hogy a két féltekét összekötő „híd” a nőknél vastagabb, azaz egy kicsivel jobb a két fél közti kommunikáció.

A lányok több dologra is tudnak egyszerre figyelni.
Ez nem igaz. Mindenki csak egy új dologra tud igazán koncentrálni. Az más kérdés, hogy ha valamit rutinból csinálunk (azaz nem új számunkra), akkor amellett simán képesek vagyunk valami más dologgal is foglalkozni.

Vizsga előtt közvetlenül nem szabad tanulni.
Szabad, illetve attól függ, hogy mit értünk tanulás alatt. Új anyagot nem érdemes már tanulni, mert az új emlék felülírja a régit és összegabalyodik minden. Ha viszont tanulás alatt gyakorlást, azaz ismétlést értünk, akkor arra csak hajrát lehet mondani.

Alvás közben is lehet tanulni.
Az alvás közben felbukkanó belső emlékeket – pl. álom- ugyan kismértékben elraktározza az agy, azonban a külső ingereket egyáltalán nem. Néhány évtizede kísérleteztek az úgynevezett hipnopédiával, ami annyit jelentett, hogy alvás közben lejátszották a tananyagot a tanulónak, de a kísérlet csúfos kudarcot vallott. Nemhogy emlékezett volna a nebuló a magnós anyagra, még az előző napi dolgok is homályosak voltak számára. Ennek oka, hogy alvás közben rendezi el az agy az előző napi emlékeket és olyankor bizony nem árt, ha nyugi van körülötte. Na, el lehet képzelni, hogy egy ilyen állandó rizsanyomatást milyen hatással van a természetes „emléküllepítésre”.
Szóval alvás = nyugi és csend, mert különben úgy járhatunk, mint Dexter abban az ominózus „omletdüfromázsos” részben.

A „lemegyek alfába”-állapot a legoptimálisabb tanuláshoz.
Az igaz, hogy a nyugalom alapvető a tanuláshoz, de itt a nyugalom azt jelenti, hogy stresszmentes, figyelemelterelő körülmények nélküli, kipihent állapot. A komoly kutatók szerint az emberekben egyből fel kéne villannia a pirosan villogó „bullshit” lámpának, amikor valaki az alfa hullámok és a hatékony tanulás közt párhuzamot von, ugyanis az alfa hullámok akkor jelentkeznek, mielőtt épp bealudna az ember. Az alvás ugyan elengedhetetlen az új emlékek helyrerakásához, de az új ismeretek befogadásához éber figyelem ajánlott.

Ismételj többször aznap, mikor először találkoztál az új anyaggal.
Nem éri meg. Az a leghatékonyabb, ha azt az x ismétlést, amit egyetlen nap alatt ejtenél meg, szépen elosztod, méghozzá úgy, hogy egyre nagyobb szüneteket hagysz köztük.

Tehetség kell ahhoz, hogy valamiben kiemelkedően jó legyél.
Nem, a tehetség nem feltétel. A tehetséggel csupán könnyebben érheted el az adott szintet, mint anélkül. Azonban a tehetség kevés ahhoz, hogy az ember valamiben kiemelkedő legyen. Millióan milliószor elmondták már, hogy a kiváló teljesítmény fő oka a rengeteg belefektetett munka.

Információ. Diéta.

Hogy jön össze ez a kettő? Remekül. A kajának és az információnak is van mértéke, és mindkettőből megárt a sok. Az információt ugyanúgy lehet zabálni, mint a répatortát. Vagy a kólás gumicukrot, tökmindegy.
Egy fontos különbség azért van: az információzabálásra nem olyan könnyű ráeszmélni. Míg a bendőtömés fizikailag telít, addig az infóhabzsolás az agyadra megy és csak szép lassan kábít.
Nehéz észrevenni, mivel nincs annyira a köztudatban.

A mai technika lehetővé teszi, hogy néhány óra alatt könnyedén megszerezz annyi zenét, amit egy hónap alatt sem tudsz végighallgatni; egy kattintás alatt birtokba vegyél egy Szabó Ervin könyvtárnyi e-könyvet, és ez csak a jéghegy csúcsa. Az internet maga egy olyan hatalmas információhalom, aminek az ember nehezen tud ellenállni. Pont mint amikor a kisgyerek beszabadul egy gigantikus édességboltba.

Azzal, hogy egyre több igényes tartalom kerül fel világhálóra, a kísértés is egyre nagyobb, és az ember úgy működik, hogy ha egyszer valami jó dologra rátalál, azt nem akarja engedni.
A blog, a híroldal, a linkportál, a videómegosztó, stb. bekerül szépen a könyvjelzők közé, felkerül a feedre, és minden nap várja, hogy rákattintsanak a napi betevőre. Először csak egy kedvenc oldalunkat járatjuk, aztán hozzá jön még egy, aztán még kettő, és így tovább. Először csak egyszer nézzük naponta meg, hogy frissült e a drágasssszág, aztán naponta kétszer, aztán már reflexből írjuk az url-t a böngészőbe, amint lesz egy szabad percünk.

Függők leszünk, információ-junkie-k. Amikor beveszünk egy adag újdonságot, akkor egy picit jó, de tudjuk, hogy még ezer minden vár ránk, ezért meg se várjuk, amíg leér a falat, már jöhet a következő adag. Most nem fogom felsorolni a függőség tüneteit, de az biztos, hogy leamortizálja az embert. A függőség tárgya egyre nagyobb szeletet vesz el az élet többi dolgától és ami a legszomorúbb, hogy egy idő után nem fejleszti az embert, hanem épp csak annyit javít a kedélyállapoton, hogy ne jöjjenek elő az elvonási tünetek.
Az infózabálás könnyen egy pótcselekvéssé válhat, amivel a lusta énünk el akarja takarni a figyelmünket a megoldásra váró – néha kellemetlen- dolgokról.

Hogy miért írtam ezt a bejegyzést? Mert függő vagyok.

(halk moraj – a terápia résztvevői elismerően és bátorítóan bólintanak a sorstársuk felé)

De észrevettem és elhatároztam, hogy leszokok. Apránként, szép lassan csökkentve a dózist, de „lefogyok”!
Már ebben az egyszerű postban is túl sok link van, próbálok kevesebbet és jobbat adni.

(elszórt tapshullám a terápiások közt – a moderátor megköszöni az őszinte önvallomást és szólítja a következő kifacsart függőt)

És te? Megszokásból szörfölöd be a napi adagodat, vagy TÉNYLEG nagy szükséged van azokra az információkra az előtted álló feladat megoldásához?
HAZUDSZ!

– Dr Cseruns voltam…

Két kis adalék a témához:
Kukába a könnyen rágható listákkal
Hírtúladagolás

Arra összpontosíts, amire szükséged van az adott pillanatban – a többi csak fölösleges teher.

Mi lett volna, ha Lance Armstrong nem kap rákot, mi lett volna, ha Laird Hamilton nem apa nélkül kerül hawaiira, és nem közösíti ki a helyi benszülött srácok? Mi lett volna, ha Tony Kiedist nem kínálta volna meg az apja 12 éves korában egy zölddel? Valószínűleg nem emelkednének ki az átlagból. Mindannyian a béka feneke alól indultak – sokkal mélyebbről, mint a többiek -, de képesek voltak kijátszani azokat a rossz lapokat, melyeket a sors osztott le nekik. Amikor viszont kilábaltak, erősebbek, tapasztaltabbak és motiváltabbak voltak mindenki másnál.

Teher alatt nő a pálma. (már amelyik nem törik ketté közben)

Amikor padlón vagy, azért tűnik kilátástalannak a helyzet, mert nem látod a lehetőségeket. Egy szűk csőbe bámulsz.

És itt jön képbe a hit.

Ha elkezdesz (akár vakon is) hinni abban, hogy jó lesz, és elindulsz – megnyílnak a kapuk. A tudatalattid újból elkezdi látni azokat a lehetőségeket, amik mindig is ott voltak, mindig is ott vannak.

Gödörben a hit a létra.

Tegnapelőtt szakadó esőben futottam a napi fejtisztító körömet a Szigeten, tegnap pedig szintén erősen szitált az eső, miközben hatodmagammal feltekertem egy közeli hegyre. Iszonyatosan jót futottam, és a gurulás közben is remek élmények értek, amiket kihagytam volna, ha hallgattam volna a belső hangra. Arra a duruzsolásra, ami minden ellustult emberben osztja az észt: “ne menj, mert el fogsz ázni”.

Szinte biztos vagyok benne, hogy azért esett olyan jól ez esőmenés, mert rájöttem, hogy az eső problémáját csak a lusta énem nagyítja akkorára, hogy megakadályozzon abban, hogy felemeljem az elült fenekemet és kimenjek egyet csapatni. Ez egyfajta mini-felvilágosodásként ért.  (Megjegyzem, ha egy szupercella figyel éppen fölöttem, akkor azért hallgatok a józan észre és jéggel nem veretem meg magam. Bár ki tudja, valószínűleg ez is csak mokányság kérdése)

“There’s no such thing as bad weather. There are soft people and then there are runners.”

A héten olvastam valahol egy mondást, ami a hétköznapi, már-már népmesei jellege ellenére is nagyon megragadt bennem.

“Láncba verve nem lehet táncot járni.”

Magyarázatra nem szorul, teljesen igaz, de mint ahogy semelyik egymondatos (sőt sokmondatos) bölcselet sem foglalja magában a teljes igazságot, így ezt sem feltétlenül igaz.

Igen, a szabadság szárnyakat ad(hat), de valójában meg lehet tanulni láncba verve is táncot járni. A lánc egy korlátozó körülmény, ami azért nyújt egy kevés mozgásteret – sőt, a szabadsághoz képest új lehetőségeket. Amúgy meg nem olyan rossz dolog az, ha nem kell a bőség zavarával megkűzdened. Néha könnyebb összerakni valami jót 10 darab Lego™ kockából, mintha egy egész zsáknyi építőkocka állna rendelkezésedre.

Rabság és szabadság: mindkettő termékeny talaj a kreativitás számára.

Ahogy Roger von Oech mondja: “A szükség lehet az újítás szülője, de a játék biztosan az édesapja”

Hogy miért nincs mostanában bejegyzés? Nem, nem az a gond, hogy nincs miről írnom, hiszen több száz cím sorakozik a “írandó” listámon. Az akadály egy másik lista, amiről épp ez a bejegyzés szól néhány pixellel lejjebb.

Ugye van az úgynevezett teendő lista, amire azokat a dolgokat firkantod fel,amiket be szeretnél végezni a nap folyamán. Ez tiszta sor, mindenki hallott róla, de az univerzumban mindennek meg van az ellenpárja. Yoda-Dártvéder, fehér-fekete, Barca-Reál, jing-jang, pacal-lekvár, rendőrök-huligánok, Apple-Microsoft, anyag-antianyag, estébé.
Nos, a teendő listának is van egy inverze, de valamiért ez nem olyan erős mém, mint a tesója. A sötét oldalt úgy hívják, hogy elkerülendő lista.

Ezen a listán azok a dolgok, cselekvések sorakoznak, melyek a teendők elvégzését GÁTOLJÁK, nevezhetjük őket anti-teendőknek is. Biztos tudod, hogy miről beszélek (írok): cél nélküli “surfing a neten”, rájárás a spejzban lévő gumicukoros zacskóra, körömvágás, bámulás kifele az ablakon, rendrakás, “na ezt a sorozatot még megnézem” és hasonló társai.

Azt szokták mondani, hogy akkor tudod legyőzni az ellenségedet, ha tudod egyáltalán, hogy kik azok. Ideje megnevezni azokat az ellenfeleket, amik szinte minden nap ellehetetlenítik azt nap végi jóleső érzést, hogy “ahhh, mindent megcsináltam!”.

Szóval? Neked milyen kerülendő dolgok vannak a listádon? Milyen apró dolgokat vennél el a napodból, amik semmit nem tesznek hozzá a hatékonysághoz? Fogj egy papírt, cerkát és kezd őket egyenként kivégezni.

“Gentleman, we are in war.”