Vadászni és gyűjtögetni

Ha van egy fél órád, és van kedved elrepülni képzeletben a Svájci-Alpok hófödte lejtőire, akkor katt ide. Igen, jól látod, ingyen van. Tucatnyi csúszós filmet láttam már, de merem állítani, hogy ez mindközül a legeredetibb, legstílusosabb. Egyszerűen átjön a hódeszkás mojo. Ha ettől nem érzel ellenállhatatlan késztetést, hogy felcsatold a lábadra a dekket (és megtanulj VÉGRE csúszni), akkor semmitől.
Csodálatos vágások, kameraállások, nem-hiszed-el kaliberű trükkök és a süket vaker, amit a narrátor tol – simán fetrengve röhögős néhány rész.

Az a hihetetlen, hogy ezért egy lukas fityinget sem kérnek – és itt jön a képbe a motiváció, ami nélkül nincs erőfeszítés ergo tanulás sem. Miért tettek bele ennyi energiát a srácok, hogy egy ilyen filmet leforgassanak, hogy aztán pusziért a világ elé tárják? Dedication. Belső tűz. Minden egyes képkockán látszik, hogy élvezik a dolgot, orbitális flow-ban vannak. A motivációjuk belülről jön, nem a zöldhasúak miatt. Nyilván nem saját zsebből fedezték a forgatást, sorakoznak is a szponzorok a film végén, de hogy ebből a filmből nem sok pénzt látnak, az tuti. (mondom én a magyar fejemmel, de nyilván jól fognak járni a srácok: mivel ingyé’ van, terjedni fog mint a vírus, ebből pedig jócskán profitálnak a szponzorok és nem uccsó sorban a svájci síturizmus – helo hosszútávú gondolkodás)

És mitől ilyen botrányosan ötletes a film? Megintcsak a belső hajtóerő: nincs nyomás, nincs megfelelni vágyás, nincsenek gátlások. Ha elcsesznek valamit, akkor nem esnek el a nagy dohánytól – és ez a szabadság szárnyakat ad. A “creative juice” úgy áramlik a filmben, mint a hegyről lezúduló gleccserpatak. Egyenesen bele az agyadba.

A mostani bejegyzés ihlete és a film aláfestő muzsikája a Morphologue-tól származik. (hihetetlen, de ez is térítésmentesen leszippantható az oldalukról!)

Neked, szeretettel. Köszi srácok.

True Dedication – erről szólt a mai történet.

Huba (de akár lehetne Sándor is) egy szép madárcsicsergős reggelen beballag az irodájába, felhörpinti a szokásos zombiírtó macchiátóját, és nekilát a melójának. Ugyan előző nap nem aludt túl sokat – annál többet pókerezett a cimboráival – mégis belekezd valami komoly munkába abban bízva, hogy sűrű kávészünetekkel talán ötig kitart. Huba ezen a napon egy kihívással teli feladatot kapott, ráadásul olyat, ami még fekszik is neki. Egy idő után Huba azon kapja magát, hogy óriási vigyor van a képén, és úgy dolgozik, mintha az élete múlna rajta. Az óránkénti, közvetlenül a vénába adandó kávéadagját is elfelejti megejteni. Huba ezen a napon este 9-ig tolja a szekeret (valójában inkább a szekér tolja őt!) és még ekkor sem érzi magát fáradtnak, csupán a takarítónő partvisának maró hipószaga figyelmezteti, hogy ideje hazamenni. Huba másnap kipihenten megy be melóba, könnyű feladatot kap, de az ipari mennyiségű kávé ellenére is úgy érzi magát a nap végére, mint a mosott szalonna.

Akkor most, mi a szent-szűzmárja történt? Hubát megszállta valami sztahanovista démon?

Valami hasonló.

Egészen biztos vagyok benne, hogy te is átéltél már hasonlót. Tudod, amikor a fizika törvényei szerint már rég újra kellett volna tölteni a munkában lefáradt agyadat, de mégis úgy érezted, hogy folytatnod kell, mert jól esik. Megvan az élmény? Emlékszel? Azt bizony nem álmodtad. És vajon elgondolkodtál már rajta, hogy ez miért volt, és hogy lehet újra átélni? Valószínűleg nem. Csíkszentmihályi Mihály viszont megtette helyetted (…és világhíres is lett ezért).

CS.M. nevének hallatán néhányotoknak biztos egyből beugrik a flow jelenség. Igen, ott a pont, az áramlat-élményről van szó. Huba barátunkkal történt eset a flow egyik alapfeltételének köszönhető, és ez nem más, mint az optimális terhelés. Ez olyasmi az elménél, mint a motornál az optimális fordulatszám > ilyenkor húz a legjobban. Ebben az állapotban az ember tulajdonképpen egy perpetuum mobileként* működik, azaz a munka nemcsak, hogy nem fáraszt, de folyamatosan tölti is az energiádat! Gyakorlatilag pihentet a munka.

De mi is pontosan az optimális? Ha túl kevés a kihívás, akkor porrá unod magad, ha túl nagy, akkor viszont az önbizalmad zuhan egy egész háztömbnyit bele a kedvetlenség betonjába. Az optimális a két véglet között van, egy paraszthajszálnyival azon nehézség fölött, amit te optimálisnak gondolsz (ennek oka, hogy a legtöbb ember alapból alábecsüli a képességeit). Emlékszel még a határtologatásra? Na ez a hajszál éppen az a kis tolás a képzelt határodon.

Ez tehát a leghatékonyabb munka titka, ráadásul úgy, hogy még élvezet is jár hozzá!. (az “átlagos meló kifulladásig” hatékonyságból csak ceruzás kisötöst jelent (zölddel) a képzeletbeli ellenőrzőbe, míg az “optimális terhelés” piros, csillagos és beégetett nagyötöst ér.)

Már kezdenek olvadni a gombok a klaviatúrámon, úgyhogy ennyit mára. Annyit azért még elárulok, hogy a flow nevű jelenségről még lesz jó pár karaktersor ezen a blogon.

Találd meg az optimális kihívást!

*örökmozgó