“Légy olyan, mint a buborékok egy pohár pezsgőben – lebegj felfele kiszámíthatatlanul, folyékony eleganciával.”  – Jean-Pierre Elissalde, francia rögbiedző

Ezt a hasonlatot akkor kezdte használni, amikor felkérték a Japán válogatott „kiképzésére” és azt látta, hogy bár a japók technikailag nagyon jól képzettek, túlságosan kiszámíthatóak. Túl percízek voltak. Hiányzott belőlük az a véletlenszerű ösztönökből jövő csel, ami a technikai zsenialitás mellett a sikerhez kell.

Az új, váratlan dolgok, minden területen meg tudják lepni az ellenfeleket, de ehhez be kell kockáztatni, hogy nem úgy sül el a csel, ahogy akarjuk. Dupla vagy semmi. A legtöbben őrzik a status quo-t.

Kb. ez a probléma a mai focistákkal is. Ha megnézel egy átlagos (világszínvonalú) labdarúgó mérkőzést – kiváló technikai képességekkel bíró játékosok rugdossák a labdát, de sajnos még egy laikus néző számára is feltűnik a kiszámíthatóság. Ezért ritka a cselezés, ezért buknak bele a közepes csatárok, ha mégis előhúznak egy kommersz trükköt. Aztán van néhány játékos – a kivételesek: Messi, Cronaldo etc. –, akik szintén közel tökéletes technikával rendelkeznek, de plusszban ott van bennük a meglepetés. Leo Messi következő mozdulatát nem fogod tudni megjósolni, mert egy szempillantás alatt kettő olyan fizikai törvényeket meghazudtoló testcselt csinál, hogy csak annyit tudsz kinyögni, wtf. Aztán bumm, gól. Nyilván.

Meg kell tanulnunk újítani, mert különben lecseleznek és falakba fogunk ütközni. Meg kell tanulnunk hekkerként gondolkozni, úgy összeállítani a rendelkezésre álló mozaikokat, mint ahogy azt még senki sem próbálta. (vagy nagyon régen próbálták és már elfelejtették)

Meg kell tanulnunk használni az intuíciónkat az eszünk mellett. Szép dolog, ha valamit „könyv szerint” tudunk, de az kevés.

Haladás elegánsan, de kiszámíthatatlanul – mint a bubik a pezsgőben.

Millió féle könyv van. Vannak ponyvaregények, vannak komoly művek, viccesek, drámaiak, tudományosak, sprirituálisak. Vannak olyanok, melyek pont addig „működnek” amíg leteszed őket, vannak olyanok, melyek elgondolkodtatnak és hatásuk végigkíséri a napodat, hetedet, hónapodat, aztán van a könyvek egy nagyon-nagyon szűk csoportja, melyek világnézetet formálnak – gyökeresen. Igen, van néhány olyan tinta itatta papírköteg, mely képes a te nagyságos egódat átfaragni, akár egy egész életre.

Az életet nagyban meghatározó dolgok vannak rejtve az emberek előtt. Sok esetben csupán egy könyv borítója takarja őket.

A könyvek hatása majdnem teljesen szubjektív, de akad néhány olyan mű, ami meglehetősen nagy valószínűséggel fogja fenékbe rúgni az addig elfogadott naiv világképedet. Állítom ezt azért, mert nagyon sok emberrel tette már meg.

Nekem eddig a következő könyvek mutattak egy-egy teljesen új irányt az élet különböző területein:

Henry David Thoreau: Walden – az létező másik ösvényekről
Egy több mint száz évvel ezelőtt íródott könyv a munkáról, az igazi értékek megtalálásáról, a mások által kitaposott, de nem feltétlenül üdvözítő út elhagyásáról. Thoreau megmutatja, hogy nem csak az van, amit eléd tolnak.

Aki nem szeretné, hogy elolvasd: A főnököd

Selvarajan Yesudian: Sport és jóga – a lélegzésről, az egészségről
Egy századfordulós kiadáshoz volt szerencsém édesanyám jóvoltából, melynek címénél csak a benne lévő illusztrációk voltak viccesebbek. Teljesen béna dolognak tűnt első ránézésre, de miután elkezdtem olvasni, az állkapcsom egyre lejjebb és lejjebb nyúlt. A könyvben nyilván a sportról és a jógáról is esik szó, de ami igazán mellbevágó volt számomra az a lélekzés (sic!) félelmetes fontossága, az egészség mibenlétének leírása és az elme befolyásoló képességének felismerése. SRY kifejezetten európaiak számára írta ezt a könyvet szóval nem kell keleti bölcsnek lennünk a dolgok felfogásához.

Aki nem szeretné, hogy elolvasd: A gyógyszergyárak.

Ernest Callenbach: Ecotópia – az ergonómikus, boldog emberi életről
Egy napló formában tálalt „zöld” utópia, melyet akkor írt a szerzője, amikor a zöld mozgalom még gyermekcipőben járt, de olyan felismerések, ötletek vannak benne, melyek évtizedek elteltével a valóságban is megjelentek és ma is teljesen aktuálisak. Callenbach egy olyan világot vizionál, amiben az emberek AZÉRT élnek boldogan, mert nem uralni akarják a természetet, hanem együtt élni vele. Ecotópia társadalma azonban nem csak az őt körülvevő természethez alkalmazkodik, hanem az emberi természethez is, azaz nem próbálja elnyomni azokat a természetes emberi működési elveket, melyek a „optimálisan pörgő” emberi élethez szükségesek. Ecotópiában ergonómia van – minden szinten. Szeretnék egy ilyen világban élni.

Aki nem szeretné, hogy elolvasd: A kapitalista fogyasztói lobbi.

Csíkszentmihályi Mihály: Flow – a világ egyik legjobb érzéséről
Könyv a boldogságról, amit prof Csíkszentmihályi flow-nak nevezett el. Arról az illékony állapotról szól, mely bizonyos körülmények közt megjelenik, rátelepszik az elmére és a „hullám” idejére egy csodálatos szűrőn keresztül nézzük a világot és nem mellesleg eközben a tőlünk telhető legjobb teljesítményt nyújtjuk, melynek végén sokszor frissebbnek érezzük magunkat, mint a „munka” előtt. A könyv vívmánya, hogy végre valaki nevén nevezte a gyereket és felfedte azokat a mágikus körülményeket, melyek táptalajt adhatnak a „áramlat” állapotnak.

Malcolm Gladwell: Kivételesek – a sikerhez szükséges faktorokról
Az ekén találkozhattál már a könyv hosszabb ismertetőjével, röviden a sikerhez szükséges tehetség és szorgalom fontossági arányát fogja helyére rakni a fejedben, jobban mondva egy harmadik faktort helyez az említett kettő fölé.

Rolf Potts: Vagabonding – az utazás nagyszerűségéről
Egy könyv az utazásról. A könyv az utazásról. Ez a könyv rávilágított arra, hogy az utazáshoz, ehhez a csodálatos inspirációzuhanyhoz valójában nem kellenek milliók, csupán elhatározás. Az utazás nem feltétlenül luxus, sőt, ha nem a luxusutazást választod, ahol csak be kell kapnod a sült galambot, sokkal nagyobb élmények érhetnek a műfaj szabadságából adódóan. Ez a könyv akkorát üt, hogy az elolvasása után másnap majdnem felszálltam a legközelebbi külföldre induló vonatra.

Aki nem szeretné, hogy elolvasd: A parázós hozzátartozóid

Richard Dawkins: Isteni téveszme – istenről
Egyenesen mém mémjének atyjától: az ateisták bibliája. Valójában az ateista kifejezés nem pontos, ahogy ezt a szerző a könyv elején pontosítja is.
Hiszel Istenben? Melyik Istenben? Abban az Istenben? Na, ha ezt a könyvet elolvasod, akkor valószínűleg nem fogsz hinni benne olyan vakon, ami nem is olyan rossz dolog. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hitetlen leszel – nagyon nem. Csupán rákényszerít arra, hogy átalakítsd a gyerekes istenképet, amit pl. a keresztény egyház próbál a naiv hívők torkán letuszkolni évszázadok óta. A mikulás sem létezik, bizony.

A könyv elolvasása után nem lettem teljesen „hitetlen kutya”, de számos egyházi csalafintaságra fény derült, ami által sokkal kritikusabban tudom szemlélni a vallásokat.

Aki nem szeretné, hogy elolvasd: Az egyházak vezetői

Robert Kiyosaki: Gazdag papa, szegény papa – a pénzkeresésről
Legszívesebben minden leérettségizett srác kezébe belenyomnám ezt a könyvet, ami rádöbbent arra a trivialitásra, hogy nem arra vagy ítéltetve, hogy egész életedben mások bányájában dolgozzál havi fizetésért. Rámutat arra, hogy „fix, biztos munkahely” közel sem ad akkora biztonságot, mint ahogy azt az emberek hiszik – főleg a mai villámgyorsan változó világban.

Aki nem szeretné, hogy elolvasd: A munkáltatód

És végül, de nem utolsósorban visszatérő vendégünk Tim Ferriss Négyórás munkahete, amiről már szintén született egy post az ekén, de a szenilis olvasóimnak sommázatként annyi, hogy az értékek, különösképpen (a)z (szabad)idő valódi értékére hívja fel a figyelmet a srác és tanácsot is ad, hogyan szabadíts fel időt a jó dolgokhoz és használd ki optimálisan azt az időtőkét, amit az élettől kapsz.

Aki nem szeretné, hogy elolvasd: A főnököd, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a napi 8 órádat mindig szigorúan töltsd ki.

(ahol angol címeket látsz, az azt jelenti, hogy magyar kiadásáról én nem tudok)

A fent említett kötetek egytől-egyig olyan hatalmas horderejű dolgokat tanítottak nekem, melyek ismerete alapvető lenne, de valamiért a 17 évnyi iskolai karrierem során szinte említést sem tettek róluk. (a konspiratív énem mellékesen megjegyzi, lehet, hogy nem véletlenül nem tanították…)

Jobb később mint soha.

A könyveket melegen ajánlom mindenkinek, de azt tanácsolom, hogy állj ellent a kísértésnek és ne akard egyből behabzsolni az összeset. Hagyj időt mindegyikre, mert annyira komoly dolgokról van szó, melyek kifutásához idő kell.

One book at a time!

(a sort lehet, sőt kifejezetten ajánlott folytatni hozzászólás formájában! )

]]> http://elmeeke.hu/2009/08/07/vilagkepfesto-konyvek/feed/ 10 http://elmeeke.hu/2009/06/30/amikor-a-tudat-hatraltat/ http://elmeeke.hu/2009/06/30/amikor-a-tudat-hatraltat/#comments Tue, 30 Jun 2009 17:01:26 +0000 Főműves http://elmeeke.hu/?p=899 A tudatos odafigyelés gyakorlás közben általában üdvözítő és nagyon jó hatással van a fejlődésre, de vannak olyan képességek, melyeket egyenesen hátráltat, sőt, ellehetetleníti az, ha “túlzottan” odafigyelünk rá.

Elmagyarázom.

A tudatos figyelem nagyon erős irányító eszköz, de az agykapacitás igen nagy hányadát igényli, amit az egyensúlyoz ki, hogy a fókusz viszonylag szűk, magyarán egyszerre csak egy nagyon korlátozott cselekvést tudunk tudatosan uralni. Ezért nem jó az ember a multi-taskingban.
Nomármost, vannak olyan komplex készségek, melyek számos összetevő EGYÜTTES közreműködésével működnek csak és ilyenkor bizony az egy-egy részletre figyelés megbontja a harmóniát, amit amúgy a tudatalatti szabályzóink tökéletesen képesek lennének szabályozni.

Két remek példa erre a(z idegennyelvű) beszéd és a manuál, ami az egykerekezésnek egy olyan fajtája, ahol  az embernem a nyergen ül, hanem a pedálon áll és úgy gurul a hátsó keréken.

Beszédnél ugye a gondolatokat össze kell hangolni a megfelelő hangalakkal, alkalmazkodni kell a partner visszajelzéseihez és még kismillió dolgot kell “figyelembe” venni ahhoz, hogy egy folyékony, értelmes párbeszédet lefolytassunk. A túlzott tudatosítás gátja legjobban az idegennyelvű beszélgetések során csíphető nyakon, amikor tudatosan próbáljuk összepakolgatni a mondatokat, ahelyett hogy ösztönös hagynánk, hagy jöjjön, aminek jönnie kell. (nem kell mondanom, hogy a megfelelő tárgyi tudást alapvetésnek vettem ebben a példában) De például ugyanez az effektus léphet működésbe az idegen szöveg olvasásánál is: ha egy kicsit “kikapcsoljuk” a szavanként értelmező fókuszunkat és hagyjuk, hogy a tudatunk a mondat egészét, értelmét dolgozza fel, akkor egészen “folyékony” olvasási élményben lesz részünk, még ha nem is ismerünk jó néhány kifejezést az adott szövegben.

A manuálnál is hasonló a felállás. Egy nagyon soktengelyű egyensúlyi állapotot kell megőrizni, ráadásul egy közbeiktatott eszköz (bringa) segítségével. A kerék folyamatosan gurul a tengelye körül és a bringásnak még  a dimenzió mind a 3 síkjában történő mozgást is össze kell hangolnia, sőt teleszkópos bicaj esetén bejön még egy extra dimenzió is.  A manuált több éve gyakorlom és rettentő nehéznek találtam megtanulni egészen a mai napig, amikor rádöbbentem, hogy mi a fejlődésem gátja.
A figyelem.
A bringát figyeltem, arra koncentráltam, hogy ne dőljön se jobbra, se balra, azonban eközben a többi faktorról vontam el az agykapacitásomat. Az áttörés ma akkor jelentkezett, amikor valami oknál fogva elbambulva emeltem fel a bicó elejét és a távolba révedve egyensúlyoztam. A fókuszom feloldódott a térben és hirtelen minden sík egyensúlyba került – több tíz méteren keresztül surrogott a hátsó bütykös gumi, anélkül, hogy az eleje leért volna.

A komplex feladatokat általában csak úgy lehet végrehajtani jól, ha az ösztönökre hagyjuk a kivitelezést.

És akkor most pattogtassunk egy kis kukoricát, csukjuk be az ajtónkat, vegyük fel a TED-videó-néző pozitúrát, és tekintsük meg a következő 26 perces kis szösszenetet Stuart Brown játékkutató(!) előadásában:

Még mielőtt azon kezdenél agyalni, hogy milyen “képstabilizáló” eszközt használtam ehhez, gyorsan hozzáteszem, hogy egy hangoskönyvet “olvastam” azaz hallgattam, úgyhogy azért nem vagyok akkora csodabogár.

Amióta a “jólesőfutás-küszöböm” kitolódott két margitszigetkörre, kellett valamit találnom, hogy ne pusztuljak bele az unalomba, és kézenfekvő választás volt a vinyómon sorakozó számtalan hangoskönyv (aka audiobook) krémjének áttöltése a futáshoz használt zeneketyerémre. Meg kell mondjam, eleddig nem voltam egy nagy hangoskönyv rajongó, ugyanis iszonyatosan lassúnak találtam: míg egy 200 oldalas könyvet 3-4 óra alatt el lehet olvasni (a lényeg kiszedésére elég akár fél óra is), addig egy hangos változat akár 6 óráig is futhat (hopp, idióta szóviccveszély!). Szóval lassú, de végül adtam neki egy próbát.

Már a legelső alkalommal jelentkezett a korábban említett oxigénnarkózis agypezsdítő hatása! Egy olyan intenzív gondolatvihart kavart a fejembe ez a bő egyórás kocogás, hogy alig győztem a felmerült jobbnál jobb ötleteket elraktározni. Nyilván azért sokat számított, hogy egy igazán jó anyag folyt a fülembe.

Mi is történt? Az agy kapott egy extra dózis üzemanyagot és egy adag olyan ingert, ami ezt a felpörgetett állapotot maximálisan kihasználta. Ez lenne az optimális tanulási állapot? Miért ne!? Épp most találtam egy nagyon érdekes kísérletet, ahol konkrétan ezt a hatást használták fel az iskolai tanulás felturbózásához: a 20 perces tanulóidőszakokat 10 perces átmozgató edzéssel kötötték össze.

Lehet, hogy a jövőben a suliban iskolapadok helyett futógépek lesznek és az minden tantárgy egy testneveléssel ötvözött hibrid lesz? Fene tudja, mindenesetre a következő lépés, hogy felmondok majd néhány száz spanyol szót az ipodomra és ráengedem magamra a Nyulak-szigetén!

Turbocharged tanulószessön hozzávalók: minimális alapkondi (hogy ne halj meg 10 perc után) + egy jó kis monoton futópálya + hangfelvétel (hangoskönv, hangsszótár, diktafonra felmondott anyag/sulielőadás)

Ez nem csak egyes esetekre vonatkozik, hanem az élet bármelyik mozzanatára. Bár számtalanszor bebizonyosodott, hogy érdemes követni, a biztonságérzet leszabályoz.

Ha este fél 10-kor már lőnék a pizsit, de te úgy ÉRZED, hogy el kell menned futni egyet az év leghidegebb estéjén, akkor kerekedj fel. Ha már szinte jéggé fagyott a férfiasságod, mert nem húztál a tapinaci fölé egy lobogós susit, de valami azt súgja, hogy el kell futnod a lánchídig, ha a sziget feljárójánál egy belső hang azt mondja, hogy jobbra indulj el (mert mint kiderül néhány pillanat múlva, a másik oldalon egy hármas karambol történik, méghozzá úgy, hogy az egyik autó fara felfut a járdára), ha úgy érzed amikor visszajöttél, hogy éjjel 11-kor debrecenit kell enned egy nagy szelet fehérkenyérrel és egy félökölnyi mustárral, akkor egyél, ha éjfélkor forró fürdőt kell venned, akkor vegyél, ha közben be kell falnod egy csomag babapiskótát, akkor falj, ha a fogmosás közben a gőzben úgy érzed, hogy ki kell nyitnod az ajtót úgy, hogy te ott siklálod a fogad egy szál micsodában, és bárki kijöhet egy éjféli nassolásra, akkor nyisd ki az ajtót.
Kockáztass! Jobban mondva hallgass a megérzéseidre…

Bizonyított, hogy a félelmeink 90%-a alaptalan (a szervezetet túl van biztosítva – túlélés helo). Megéri. Megéri, mert ezen a konkrét láncreaktív estén olyan hihetetlen gondolatok jöttek és olyan szerencsés dolgok történtek, amiket csak úgy lehet hívni, hogy csoda.
A csoda többek közt azért jön , mert a bátorság magabiztosságot ad neked.

Mit suttog most a belső hang?

“(Intensive learning) forces you to be aware in the present tense. In other words, it’s impossible to do what we most often do: travel in body while our mind remains preoccupied with something back home. Training for an all-or-nothing test is beautifully simple: No e-mail, no internet cafes, no traveling around the world just to IM with friends back home — 100% training with natives 24/7 or you get hurt. I like that. It’s a return to basics. A week of full-time training is like a two-month vacation; you come back refreshed and will a better radar for minutiae. As in Fight Club: the volume on everything else gets turned down. This is true whether it’s a physical task like rock climbing or a mental task like learning to calculate like a human computer. The singular focus allows you to connect with people and culture without distraction.” – Timothy Ferriss

Ha nem lenne ismerős, ez az állapot a Flow. A szent grál.

Hogy történhetett ez?

Úgy, hogy nem triatlonnak fogtam fel. Magában a cselekvésben találtam meg a mókát: a hajnali fényekben a víz alatti úszás egyre hosszabb elnyújtását, a bicajozásban a városi közlekedés nem kis kihívását, a szabad gurulás örömét, a fociban pedig a szín tiszta örömjátékot. Minden más mellékes volt. Nem az volt a célom, hogy teljesítsem a kilométereket, nem akartam semmilyen célszalagot átszakítani, nem akartam egy statisztikai adat lenni valamelyik eredménylistán. Nem másokat akartam legyőzni, hanem leginkább magamat. Senkit nem akartam legyőzni. És iszonyatosan élveztem mindezt.

Ezernyi példa van arra, hogy milyen - látszólag – megmagyarázhatatlan teljesítményekre képes az ember, ha megtalálja a cselekvésben az örömöt – legyen az a kívülálló számára bármilyen borzasztóan nehéz. A lelkesedés egy olyan beépített modulátor az agyunkban, ami a nehezet könnyűvé és a fárasztót feltöltővé alakítja.

Móka = kemény munka azoknak, akik nem élvezik

Ha van egy fél órád, és van kedved elrepülni képzeletben a Svájci-Alpok hófödte lejtőire, akkor katt ide. Igen, jól látod, ingyen van. Tucatnyi csúszós filmet láttam már, de merem állítani, hogy ez mindközül a legeredetibb, legstílusosabb. Egyszerűen átjön a hódeszkás mojo. Ha ettől nem érzel ellenállhatatlan késztetést, hogy felcsatold a lábadra a dekket (és megtanulj VÉGRE csúszni), akkor semmitől.
Csodálatos vágások, kameraállások, nem-hiszed-el kaliberű trükkök és a süket vaker, amit a narrátor tol – simán fetrengve röhögős néhány rész.

Az a hihetetlen, hogy ezért egy lukas fityinget sem kérnek – és itt jön a képbe a motiváció, ami nélkül nincs erőfeszítés ergo tanulás sem. Miért tettek bele ennyi energiát a srácok, hogy egy ilyen filmet leforgassanak, hogy aztán pusziért a világ elé tárják? Dedication. Belső tűz. Minden egyes képkockán látszik, hogy élvezik a dolgot, orbitális flow-ban vannak. A motivációjuk belülről jön, nem a zöldhasúak miatt. Nyilván nem saját zsebből fedezték a forgatást, sorakoznak is a szponzorok a film végén, de hogy ebből a filmből nem sok pénzt látnak, az tuti. (mondom én a magyar fejemmel, de nyilván jól fognak járni a srácok: mivel ingyé’ van, terjedni fog mint a vírus, ebből pedig jócskán profitálnak a szponzorok és nem uccsó sorban a svájci síturizmus – helo hosszútávú gondolkodás)

És mitől ilyen botrányosan ötletes a film? Megintcsak a belső hajtóerő: nincs nyomás, nincs megfelelni vágyás, nincsenek gátlások. Ha elcsesznek valamit, akkor nem esnek el a nagy dohánytól – és ez a szabadság szárnyakat ad. A “creative juice” úgy áramlik a filmben, mint a hegyről lezúduló gleccserpatak. Egyenesen bele az agyadba.

A mostani bejegyzés ihlete és a film aláfestő muzsikája a Morphologue-tól származik. (hihetetlen, de ez is térítésmentesen leszippantható az oldalukról!)

Neked, szeretettel. Köszi srácok.

True Dedication – erről szólt a mai történet.

Akkor most, mi a szent-szűzmárja történt? Hubát megszállta valami sztahanovista démon?

Valami hasonló.

Egészen biztos vagyok benne, hogy te is átéltél már hasonlót. Tudod, amikor a fizika törvényei szerint már rég újra kellett volna tölteni a munkában lefáradt agyadat, de mégis úgy érezted, hogy folytatnod kell, mert jól esik. Megvan az élmény? Emlékszel? Azt bizony nem álmodtad. És vajon elgondolkodtál már rajta, hogy ez miért volt, és hogy lehet újra átélni? Valószínűleg nem. Csíkszentmihályi Mihály viszont megtette helyetted (…és világhíres is lett ezért).

CS.M. nevének hallatán néhányotoknak biztos egyből beugrik a flow jelenség. Igen, ott a pont, az áramlat-élményről van szó. Huba barátunkkal történt eset a flow egyik alapfeltételének köszönhető, és ez nem más, mint az optimális terhelés. Ez olyasmi az elménél, mint a motornál az optimális fordulatszám > ilyenkor húz a legjobban. Ebben az állapotban az ember tulajdonképpen egy perpetuum mobileként* működik, azaz a munka nemcsak, hogy nem fáraszt, de folyamatosan tölti is az energiádat! Gyakorlatilag pihentet a munka.

De mi is pontosan az optimális? Ha túl kevés a kihívás, akkor porrá unod magad, ha túl nagy, akkor viszont az önbizalmad zuhan egy egész háztömbnyit bele a kedvetlenség betonjába. Az optimális a két véglet között van, egy paraszthajszálnyival azon nehézség fölött, amit te optimálisnak gondolsz (ennek oka, hogy a legtöbb ember alapból alábecsüli a képességeit). Emlékszel még a határtologatásra? Na ez a hajszál éppen az a kis tolás a képzelt határodon.

Ez tehát a leghatékonyabb munka titka, ráadásul úgy, hogy még élvezet is jár hozzá!. (az “átlagos meló kifulladásig” hatékonyságból csak ceruzás kisötöst jelent (zölddel) a képzeletbeli ellenőrzőbe, míg az “optimális terhelés” piros, csillagos és beégetett nagyötöst ér.)

Már kezdenek olvadni a gombok a klaviatúrámon, úgyhogy ennyit mára. Annyit azért még elárulok, hogy a flow nevű jelenségről még lesz jó pár karaktersor ezen a blogon.

Találd meg az optimális kihívást!

*örökmozgó