Ezt a postot az előzőt követő másnap szerettem volna megírni, de istenbiza nem volt 30 perc agykapacításom mielőtt elutaztam. Erről mindjárt. Szóval most írom úgy 20 non-stop munkanap után és az elmúlt héten olyan élmények értek, amik véletlenül egybe is esnek a most következő bonctémával és annak alanyával.

“I suddenly knew what to do and how to do it. I was limitless”

Ez a film a hatékony tanulásban rejlő potenciálról szól – sürítve, hogy nagyobbat üssön. A mániám nem ereszt.

Eddig azért akartam megérteni a tanulás működését és mintázatát, mert tudni akartam hogyan lehet megtanulni bármit a lehető legrövidebb idő alatt. A leggyorsabban. Futva, rohanva, sietősen.

Aztán nemrég rájöttem, hogy rossz célt lőttem be magamnak, mert amit igazán akarok az ez: a legtöbbet kihozni a tanulásból. A tanulás igazi gyümölcsének a tudást hittem, pedig ez csőlátás eredménye. Az út azonban nem volt haszontalan, sosem az. A tudás egy gyümölcse a tanulásnak, de közel sem az egyetlen és nem is biztos, hogy adott esetben a legfontosabb. A jó tanulás flow, az egyik legjobb élmény, amit ember átélhet. Boldogságforgácsok, amik az agy munkálásából röpködnek ki. Ha úgy tetszik, a főművelésből.

A hatékony tanulást én eddig a gyorsasággal azonosítottam, de rájöttem, nem ez a lényeg. A lényeg az élmény. Az eredmény – a tudás – jönni fog, de nem csak az a lényeg. Sőt, gyorsan is jöhet az élvezetes tanulás eredményeként, de talán nem olyan gyorsan, mint lehetséges. Viszont a végén az élmény többet nyom a mérleg serpenyőjében, mint az a néhány perc, óra, nap, év, ami a lehetséges leggyorsabb, de kevésbé élvezetes tanulással lehet nyerni. Meg lehet enni tíz gombóc fagyit egy perc alatt is…

De minek.

Egyébként meg nincs csoda, a tanulásnak (az agynak) vannak fizikai korlátai, nem lehet egyből felugrani a lépcsősor tetejére. Most még – talán majd egy teljes agycserével a jövőben.
De ez nem baj, sőt. A lépéseket meg kell tenni. Ezeket a lépéseket lehet és érdemes is hatékonnyá tenni. Annál is inkább nem érdemes nagyokat ugrálni, kihagyva esszenciális lépéseket, mert a tanulás öröme ezekben az apró sikerélményekben keresendő. A jutalmat nem véletlenül tervezte belénk az evolúció – az annak a jele, hogy valamit jól csinálunk. Minél jobb érzés, annál jobban csináljuk. Hatékonyságról beszélek. A hatékonyság indikátora tehát a móka faktor. Egyenes arány van. Meg egyébként is, a móka a lényeg, attól lesz JÓ* az élet. Figyelj magadra: ha élvezed, akkor jó ütemben haladsz; ha nagyon élvezed, akkor nagyon jó ütemben haladsz.

A tanulás boldogsága a folyamatosságban, a kis örömök teljes megélésében van. Lehet nyélen rakni, de ha a maximum mókát, élményt akarod, akkor az optimális – nem a maximális – fejlődést kell belőni.

Az új cél adott, elindultam ebbe az irányba.

*bármit is jelentsen ez…

“Légy olyan, mint a buborékok egy pohár pezsgőben – lebegj felfele kiszámíthatatlanul, folyékony eleganciával.”  – Jean-Pierre Elissalde, francia rögbiedző

Ezt a hasonlatot akkor kezdte használni, amikor felkérték a Japán válogatott „kiképzésére” és azt látta, hogy bár a japók technikailag nagyon jól képzettek, túlságosan kiszámíthatóak. Túl percízek voltak. Hiányzott belőlük az a véletlenszerű ösztönökből jövő csel, ami a technikai zsenialitás mellett a sikerhez kell.

Az új, váratlan dolgok, minden területen meg tudják lepni az ellenfeleket, de ehhez be kell kockáztatni, hogy nem úgy sül el a csel, ahogy akarjuk. Dupla vagy semmi. A legtöbben őrzik a status quo-t.

Kb. ez a probléma a mai focistákkal is. Ha megnézel egy átlagos (világszínvonalú) labdarúgó mérkőzést – kiváló technikai képességekkel bíró játékosok rugdossák a labdát, de sajnos még egy laikus néző számára is feltűnik a kiszámíthatóság. Ezért ritka a cselezés, ezért buknak bele a közepes csatárok, ha mégis előhúznak egy kommersz trükköt. Aztán van néhány játékos – a kivételesek: Messi, Cronaldo etc. –, akik szintén közel tökéletes technikával rendelkeznek, de plusszban ott van bennük a meglepetés. Leo Messi következő mozdulatát nem fogod tudni megjósolni, mert egy szempillantás alatt kettő olyan fizikai törvényeket meghazudtoló testcselt csinál, hogy csak annyit tudsz kinyögni, wtf. Aztán bumm, gól. Nyilván.

Meg kell tanulnunk újítani, mert különben lecseleznek és falakba fogunk ütközni. Meg kell tanulnunk hekkerként gondolkozni, úgy összeállítani a rendelkezésre álló mozaikokat, mint ahogy azt még senki sem próbálta. (vagy nagyon régen próbálták és már elfelejtették)

Meg kell tanulnunk használni az intuíciónkat az eszünk mellett. Szép dolog, ha valamit „könyv szerint” tudunk, de az kevés.

Haladás elegánsan, de kiszámíthatatlanul – mint a bubik a pezsgőben.

Millió féle könyv van. Vannak ponyvaregények, vannak komoly művek, viccesek, drámaiak, tudományosak, sprirituálisak. Vannak olyanok, melyek pont addig „működnek” amíg leteszed őket, vannak olyanok, melyek elgondolkodtatnak és hatásuk végigkíséri a napodat, hetedet, hónapodat, aztán van a könyvek egy nagyon-nagyon szűk csoportja, melyek világnézetet formálnak – gyökeresen. Igen, van néhány olyan tinta itatta papírköteg, mely képes a te nagyságos egódat átfaragni, akár egy egész életre.

Az életet nagyban meghatározó dolgok vannak rejtve az emberek előtt. Sok esetben csupán egy könyv borítója takarja őket.

A könyvek hatása majdnem teljesen szubjektív, de akad néhány olyan mű, ami meglehetősen nagy valószínűséggel fogja fenékbe rúgni az addig elfogadott naiv világképedet. Állítom ezt azért, mert nagyon sok emberrel tette már meg. (more…)

A tudatos odafigyelés gyakorlás közben általában üdvözítő és nagyon jó hatással van a fejlődésre, de vannak olyan képességek, melyeket egyenesen hátráltat, sőt, ellehetetleníti az, ha “túlzottan” odafigyelünk rá.

Elmagyarázom.

A tudatos figyelem nagyon erős irányító eszköz, de az agykapacitás igen nagy hányadát igényli, amit az egyensúlyoz ki, hogy a fókusz viszonylag szűk, magyarán egyszerre csak egy nagyon korlátozott cselekvést tudunk tudatosan uralni. Ezért nem jó az ember a multi-taskingban.
Nomármost, vannak olyan komplex készségek, melyek számos összetevő EGYÜTTES közreműködésével működnek csak és ilyenkor bizony az egy-egy részletre figyelés megbontja a harmóniát, amit amúgy a tudatalatti szabályzóink tökéletesen képesek lennének szabályozni.

Két remek példa erre a(z idegennyelvű) beszéd és a manuál, ami az egykerekezésnek egy olyan fajtája, ahol  az embernem a nyergen ül, hanem a pedálon áll és úgy gurul a hátsó keréken.

Beszédnél ugye a gondolatokat össze kell hangolni a megfelelő hangalakkal, alkalmazkodni kell a partner visszajelzéseihez és még kismillió dolgot kell “figyelembe” venni ahhoz, hogy egy folyékony, értelmes párbeszédet lefolytassunk. A túlzott tudatosítás gátja legjobban az idegennyelvű beszélgetések során csíphető nyakon, amikor tudatosan próbáljuk összepakolgatni a mondatokat, ahelyett hogy ösztönös hagynánk, hagy jöjjön, aminek jönnie kell. (nem kell mondanom, hogy a megfelelő tárgyi tudást alapvetésnek vettem ebben a példában) De például ugyanez az effektus léphet működésbe az idegen szöveg olvasásánál is: ha egy kicsit “kikapcsoljuk” a szavanként értelmező fókuszunkat és hagyjuk, hogy a tudatunk a mondat egészét, értelmét dolgozza fel, akkor egészen “folyékony” olvasási élményben lesz részünk, még ha nem is ismerünk jó néhány kifejezést az adott szövegben.

A manuálnál is hasonló a felállás. Egy nagyon soktengelyű egyensúlyi állapotot kell megőrizni, ráadásul egy közbeiktatott eszköz (bringa) segítségével. A kerék folyamatosan gurul a tengelye körül és a bringásnak még  a dimenzió mind a 3 síkjában történő mozgást is össze kell hangolnia, sőt teleszkópos bicaj esetén bejön még egy extra dimenzió is.  A manuált több éve gyakorlom és rettentő nehéznek találtam megtanulni egészen a mai napig, amikor rádöbbentem, hogy mi a fejlődésem gátja.
A figyelem.
A bringát figyeltem, arra koncentráltam, hogy ne dőljön se jobbra, se balra, azonban eközben a többi faktorról vontam el az agykapacitásomat. Az áttörés ma akkor jelentkezett, amikor valami oknál fogva elbambulva emeltem fel a bicó elejét és a távolba révedve egyensúlyoztam. A fókuszom feloldódott a térben és hirtelen minden sík egyensúlyba került – több tíz méteren keresztül surrogott a hátsó bütykös gumi, anélkül, hogy az eleje leért volna.

A komplex feladatokat általában csak úgy lehet végrehajtani jól, ha az ösztönökre hagyjuk a kivitelezést.

Bevezetőnek egyetlen mondat: „Úgy lettünk megtervezve, hogy végigjátsszuk az egész életünket. ”

És akkor most pattogtassunk egy kis kukoricát, csukjuk be az ajtónkat, vegyük fel a TED-videó-néző pozitúrát, és tekintsük meg a következő 26 perces kis szösszenetet Stuart Brown játékkutató(!) előadásában:

Épp az imént fejeztem be az olvasást. Illetve a futást. Jobban mondva mindkettőt, hiszen futva olvastam!

Még mielőtt azon kezdenél agyalni, hogy milyen “képstabilizáló” eszközt használtam ehhez, gyorsan hozzáteszem, hogy egy hangoskönyvet “olvastam” azaz hallgattam, úgyhogy azért nem vagyok akkora csodabogár.

Amióta a “jólesőfutás-küszöböm” kitolódott két margitszigetkörre, kellett valamit találnom, hogy ne pusztuljak bele az unalomba, és kézenfekvő választás volt a vinyómon sorakozó számtalan hangoskönyv (aka audiobook) krémjének áttöltése a futáshoz használt zeneketyerémre. Meg kell mondjam, eleddig nem voltam egy nagy hangoskönyv rajongó, ugyanis iszonyatosan lassúnak találtam: míg egy 200 oldalas könyvet 3-4 óra alatt el lehet olvasni (a lényeg kiszedésére elég akár fél óra is), addig egy hangos változat akár 6 óráig is futhat (hopp, idióta szóviccveszély!). Szóval lassú, de végül adtam neki egy próbát.

Már a legelső alkalommal jelentkezett a korábban említett oxigénnarkózis agypezsdítő hatása! Egy olyan intenzív gondolatvihart kavart a fejembe ez a bő egyórás kocogás, hogy alig győztem a felmerült jobbnál jobb ötleteket elraktározni. Nyilván azért sokat számított, hogy egy igazán jó anyag folyt a fülembe.

Mi is történt? Az agy kapott egy extra dózis üzemanyagot és egy adag olyan ingert, ami ezt a felpörgetett állapotot maximálisan kihasználta. Ez lenne az optimális tanulási állapot? Miért ne!? Épp most találtam egy nagyon érdekes kísérletet, ahol konkrétan ezt a hatást használták fel az iskolai tanulás felturbózásához: a 20 perces tanulóidőszakokat 10 perces átmozgató edzéssel kötötték össze.

Lehet, hogy a jövőben a suliban iskolapadok helyett futógépek lesznek és az minden tantárgy egy testneveléssel ötvözött hibrid lesz? Fene tudja, mindenesetre a következő lépés, hogy felmondok majd néhány száz spanyol szót az ipodomra és ráengedem magamra a Nyulak-szigetén!

Turbocharged tanulószessön hozzávalók: minimális alapkondi (hogy ne halj meg 10 perc után) + egy jó kis monoton futópálya + hangfelvétel (hangoskönv, hangsszótár, diktafonra felmondott anyag/sulielőadás)

Follow your guts, azaz kövesd a megérzésed. (tükörfordításban: kövesd a bélhúrodat)

Ez nem csak egyes esetekre vonatkozik, hanem az élet bármelyik mozzanatára. Bár számtalanszor bebizonyosodott, hogy érdemes követni, a biztonságérzet leszabályoz.

Ha este fél 10-kor már lőnék a pizsit, de te úgy ÉRZED, hogy el kell menned futni egyet az év leghidegebb estéjén, akkor kerekedj fel. Ha már szinte jéggé fagyott a férfiasságod, mert nem húztál a tapinaci fölé egy lobogós susit, de valami azt súgja, hogy el kell futnod a lánchídig, ha a sziget feljárójánál egy belső hang azt mondja, hogy jobbra indulj el (mert mint kiderül néhány pillanat múlva, a másik oldalon egy hármas karambol történik, méghozzá úgy, hogy az egyik autó fara felfut a járdára), ha úgy érzed amikor visszajöttél, hogy éjjel 11-kor debrecenit kell enned egy nagy szelet fehérkenyérrel és egy félökölnyi mustárral, akkor egyél, ha éjfélkor forró fürdőt kell venned, akkor vegyél, ha közben be kell falnod egy csomag babapiskótát, akkor falj, ha a fogmosás közben a gőzben úgy érzed, hogy ki kell nyitnod az ajtót úgy, hogy te ott siklálod a fogad egy szál micsodában, és bárki kijöhet egy éjféli nassolásra, akkor nyisd ki az ajtót.
Kockáztass! Jobban mondva hallgass a megérzéseidre…

Bizonyított, hogy a félelmeink 90%-a alaptalan (a szervezetet túl van biztosítva – túlélés helo). Megéri. Megéri, mert ezen a konkrét láncreaktív estén olyan hihetetlen gondolatok jöttek és olyan szerencsés dolgok történtek, amiket csak úgy lehet hívni, hogy csoda.
A csoda többek közt azért jön , mert a bátorság magabiztosságot ad neked.

Mit suttog most a belső hang?

Ferriss barátunkat a ma debütáló műsoráról kérdezték egy interjúban itt és mondott valami nagyon érdekes dolgot az összpontosított tanulási állapotról, amit most szó szerint idézek inglisül:

“(Intensive learning) forces you to be aware in the present tense. In other words, it’s impossible to do what we most often do: travel in body while our mind remains preoccupied with something back home. Training for an all-or-nothing test is beautifully simple: No e-mail, no internet cafes, no traveling around the world just to IM with friends back home — 100% training with natives 24/7 or you get hurt. I like that. It’s a return to basics. A week of full-time training is like a two-month vacation; you come back refreshed and will a better radar for minutiae. As in Fight Club: the volume on everything else gets turned down. This is true whether it’s a physical task like rock climbing or a mental task like learning to calculate like a human computer. The singular focus allows you to connect with people and culture without distraction.” – Timothy Ferriss

Ha nem lenne ismerős, ez az állapot a Flow. A szent grál.

Tegnap gyakorlatilag úgy teljesítettem egy klasszikus triatlonhoz hasonló távot, hogy észre sem vettem. Másfél km úszás, 15km bicaj, és bő 2 óra foci (ami az én „örökmozgó” stílusomból eredően kb. 10km futásnak felel meg). Nem csak, hogy nem vettem észre, hogy mennyit mozogtam, de a végén még nem is voltam igazán kimerülve, sőt az igazat megvallva tele voltam energiával.

Hogy történhetett ez?

Úgy, hogy nem triatlonnak fogtam fel. Magában a cselekvésben találtam meg a mókát: a hajnali fényekben a víz alatti úszás egyre hosszabb elnyújtását, a bicajozásban a városi közlekedés nem kis kihívását, a szabad gurulás örömét, a fociban pedig a szín tiszta örömjátékot. Minden más mellékes volt. Nem az volt a célom, hogy teljesítsem a kilométereket, nem akartam semmilyen célszalagot átszakítani, nem akartam egy statisztikai adat lenni valamelyik eredménylistán. Nem másokat akartam legyőzni, hanem leginkább magamat. Senkit nem akartam legyőzni. És iszonyatosan élveztem mindezt.

Ezernyi példa van arra, hogy milyen - látszólag – megmagyarázhatatlan teljesítményekre képes az ember, ha megtalálja a cselekvésben az örömöt – legyen az a kívülálló számára bármilyen borzasztóan nehéz. A lelkesedés egy olyan beépített modulátor az agyunkban, ami a nehezet könnyűvé és a fárasztót feltöltővé alakítja.

Móka = kemény munka azoknak, akik nem élvezik