Létre lehet hozni örökké tartó emléket.
Nem lehet. Minden emlék halványul, így ha örökké élnénk, akkor egy idő után bizony annyira halvány lenne, hogy már nem tudnánk visszahívni. Az állítás úgy helyes, hogy létre lehet hozni olyan emléket, amire egész életünkben emlékezni fogunk.

Az emberi emlékezet végtelen.
Kb. 100 milliárd idegsejtünk van van, és igaz, hogy köztük elméletben végtelen számú kapcsolat lehet, ami gyakorlatilag az tudás megtestesülése. De. Ezt a hálót valahogy fel kell építeni, arra viszont nincs végtelen időnk.

Az emlék soha nem tűnik el teljesen.
Igaz, hogy egy emléknyom nem „esik ki” csak úgy az emlékezetből, viszont, ha nem volt elég erős, vagy nincs megerősítve, akkor szépen felülírja egy új emlék, és a régi emlék szerkezete olyannyira átalakul, hogy nem lehet többé visszahívni. Tehát elméletben valóban ott lesz mindörökké (legalábbis egy apró része), gyakorlatilag viszont eltűntnek lesz nyilvánítva, hiszen nem lehet elérni.

A jobb-bal agyfélteke tök más feladatot lát el
Nem igaz. Van néhány olyan funkció, mely inkább a jobb vagy inkább a bal féltekére jellemző (ami nem azt jelenti, hogy a másik féltekére az adott feladat elvégzéséhez ne lenne szükség), de azért annyira nem különbözik a két félteke, mint azt sokan állítják. Anatómialiag pl. közel szimmetrikus az egyes részeket illetően a két “térfél”.

Az agyunk mindössze 10%-át használjuk.
Ha igaz lenne, az agy 90%-a elsorvadna. Az valóban igaz, hogy egyszerre soha sem használjuk az agyunk 100%-át, de a mindennapi életben azért az agy minden részét átmozgatjuk többé-kevésbé.
Az állítás úgy lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy az agyban rejlő potenciális lehetőségek 10, de inkább 1%-át használjuk csak ki. Egy Ferrárival lehet hússzal is menni, az autó minden alkatrésze mozog, de azért akad még ott tartalék…

Tanulni mindenki tud, nem kell azt külön tanítani
A tanulás programja valóban minden ember genetikai kódjában ott figyel, de fontos tudni, hogy ez csak az alapprogram, ami x éve, amikor még az ember barlangban lakott, untig elég volt a túléléshez. Azonban ennek a programnak az a sajátsága, hogy képes önmagát fejleszteni, de ez nem feltétlenül fog magától megtörténni, főleg egy olyan absztrakcióktól hemzsegő világban, mint a mai. A tanulás program önálló felfejlődése a legritkább esetben fordul elő, szükség van tehát külső rásegítésre.

Az időseknél törvényszerű a butulás
Ez egyszerűen nem igaz. Idős korra valóban csökken az agy plaszticitása (alkalmazkodó képessége), és valamivel gyorsabb az agysejtek „végelgyengülése” (nő az Alzheimer-kór esélye stb), mint fiatal korban, de egyáltalán nem törvényszerű, hogy öreg korára elbutuljon az ember. Valójában az idősödő agy sokkal csekélyebb mértékben használódik el, mint a szív, az izületek vagy a többi szerv.
A kulcs a használatban van. Azért hisszük azt, hogy az öregek elbutulnak, mert ezt látjuk magunk körül, de ez nem a természet, hanem a kultúránk következménye. Ma a nyugdíjazás = passzívításba süllyedés: Máúnika só, fotelben ülés és társai. Igazság szerint az öregek életük során felhalmozott tudása bőven ellensúlyozza a fiatalok remek alkalmazkodóképességét, feltéve, ha azt aktívan használják és nem hagyják elsorvadni.

Bizonyítéknak elég, ha csak megnézzük, hogy az elnöki, főnöki székekben milyen az idősek és fiatalok aránya. A Vének Tanácsának intézménye sem azért működött anno a görögöknél, mert vicces volt a bolond öregek dumáját hallgatni.

20 éves kor után már nem képződnek új idegsejtek.
De képződnek. Nem sok ugyan, de folyamatosan újratermelődnek – igaz elsősorban a régi elhalt idegsejteket pótolandó. Valójában már születésünk pillanatában a fejünkben körülbelül az összes idegsejt, amire az élethez szükségünk van, tehát onnantól kezdve már csak a regenerációs folyamat részeként születnek új sejtek. De tudni illik, hogy nem az idegsejtek számától leszünk okosabbak, hanem a köztük lévő kapcsolatok minőségétől és mennyiségétől – és ez a „hálófonás” bizony az ember élte végéig folytatódik, attól függően, hogy mire használja az agyát.

A lányok agya teljesen más, mint a fiúké.
Nem állítható, hogy teljesen ugyanolyan a férfiak és a nők agya anatómiailag, de egy laikus nem tudná megkülönböztetni, ha kitennének elé két ilyen agyat. A legnagyobb különbség annyi, hogy a két féltekét összekötő „híd” a nőknél vastagabb, azaz egy kicsivel jobb a két fél közti kommunikáció.

A lányok több dologra is tudnak egyszerre figyelni.
Ez nem igaz. Mindenki csak egy új dologra tud igazán koncentrálni. Az más kérdés, hogy ha valamit rutinból csinálunk (azaz nem új számunkra), akkor amellett simán képesek vagyunk valami más dologgal is foglalkozni.

Vizsga előtt közvetlenül nem szabad tanulni.
Szabad, illetve attól függ, hogy mit értünk tanulás alatt. Új anyagot nem érdemes már tanulni, mert az új emlék felülírja a régit és összegabalyodik minden. Ha viszont tanulás alatt gyakorlást, azaz ismétlést értünk, akkor arra csak hajrát lehet mondani.

Alvás közben is lehet tanulni.
Az alvás közben felbukkanó belső emlékeket – pl. álom- ugyan kismértékben elraktározza az agy, azonban a külső ingereket egyáltalán nem. Néhány évtizede kísérleteztek az úgynevezett hipnopédiával, ami annyit jelentett, hogy alvás közben lejátszották a tananyagot a tanulónak, de a kísérlet csúfos kudarcot vallott. Nemhogy emlékezett volna a nebuló a magnós anyagra, még az előző napi dolgok is homályosak voltak számára. Ennek oka, hogy alvás közben rendezi el az agy az előző napi emlékeket és olyankor bizony nem árt, ha nyugi van körülötte. Na, el lehet képzelni, hogy egy ilyen állandó rizsanyomatást milyen hatással van a természetes „emléküllepítésre”.
Szóval alvás = nyugi és csend, mert különben úgy járhatunk, mint Dexter abban az ominózus „omletdüfromázsos” részben.

A „lemegyek alfába”-állapot a legoptimálisabb tanuláshoz.
Az igaz, hogy a nyugalom alapvető a tanuláshoz, de itt a nyugalom azt jelenti, hogy stresszmentes, figyelemelterelő körülmények nélküli, kipihent állapot. A komoly kutatók szerint az emberekben egyből fel kéne villannia a pirosan villogó „bullshit” lámpának, amikor valaki az alfa hullámok és a hatékony tanulás közt párhuzamot von, ugyanis az alfa hullámok akkor jelentkeznek, mielőtt épp bealudna az ember. Az alvás ugyan elengedhetetlen az új emlékek helyrerakásához, de az új ismeretek befogadásához éber figyelem ajánlott.

Ismételj többször aznap, mikor először találkoztál az új anyaggal.
Nem éri meg. Az a leghatékonyabb, ha azt az x ismétlést, amit egyetlen nap alatt ejtenél meg, szépen elosztod, méghozzá úgy, hogy egyre nagyobb szüneteket hagysz köztük.

Tehetség kell ahhoz, hogy valamiben kiemelkedően jó legyél.
Nem, a tehetség nem feltétel. A tehetséggel csupán könnyebben érheted el az adott szintet, mint anélkül. Azonban a tehetség kevés ahhoz, hogy az ember valamiben kiemelkedő legyen. Millióan milliószor elmondták már, hogy a kiváló teljesítmény fő oka a rengeteg belefektetett munka.

“Ismételj, ismételj! Sokat!” – hangzik a hagyományos univerzális tanulási tipp, de a hogyan-ra valamiért senki sem hívja fel a figyelmet (talán mert fogalmuk sincs róla?),  így hát marad a “fogalom nélküli” darálás. Minden téren. Pedig, ha tudnák a tanulók, hogy a megfelelően elosztott ismétlések milyen hihetetlen hatásfokot jelentenek (ergó időt spórolnak neki), megcsókolnák az alfelét annak, aki ezt elhintette nekik.

Nem is értem. Ez nem rakétatudomány, és már 120 éve felfedezték – miért nem használják az iskolákban?

íme egy terjedelmesebb kifejtés a Wired-ben. A cikkben a Supermemo programot ajánlják, de nemrég belefutottam egy sokkal esztétékusabb (és ingyenes) változatba, amit most telepítek éppen.

Tény: Amikor elalszol, a tudatod alámerül – mily’ meglepő – a tudatalatti birodalmába, és kelésnél bizony nem olyan könnyű neki újra visszavenni a hatalmát. Közvetlenül ébredésnél a tudatalatti irányít, és ha legbelül nincs miért felkelni, akkor bizony nagyon nehéz lesz kinyitni a szemünket. A reggelek nem hazudnak.

Felkelésnél az ego túlzott befolyása megszűnik ezért TISZTÁBBAN, REÁLISABBAN látod a dolgokat. Úgy, ahogy azok valójában vannak. Ha felkelés után izgatottság tölt el, és tettre készen ugrasz ki az ágyból, az azt jelenti, hogy a napod sínen lesz, mert egy határozott, izgalmas célod van. Ellenben, ha huzamosabb ideig úgy kelsz fel, hogy nem érzel késztetést arra, hogy kinyisd a szemed, és az ágyból kikászálódás olyan nehéz, mintha legalábbis a pokol várna rád “odakinn”, akkor valami hiányzik. Valamit meg kell találnod.

A reggelek nem hazudnak.

No, de vissza a lényeghez. Az én nagy bajom az alvással ez a tudatosságvesztés. Elveszik az a (jó, izgatott, tettre kész stb.) tudatállapot, az a tudatos fonál, amit elalvás előtt még tartottam. Felkelek és hiányzik a mojó – elvitte az álomkobold. (ha valaki tud erre használható megoldást, azt meghívom egy vattacukorra)

Ez az érem egyik oldala. A dolgok azonban nem rosszak, se nem jók: a körülmények adnak neki ilyen vagy olyan megvilágítást, s ez ugyanúgy igaz az alvás „újraindító” hatására is. Vannak ugyanis olyan elmeállapotok, amik épp a jó/izgatott, tettre kész ellentétjei, amiktől jó lenne pillanatok alatt megszabadulni. Düh, ingerültség, halogatás és társai.

Aludj rá egyet! Már egy jó mély 10 perces szunyókálás is remekül lenullázhatja azt a vihart, amit a tudatod gerjeszt az elmédben!
A hatást fokozhatod, ha a mikro-alvás előtt meghatározod magadnak (a tudatalattidnak) azt az elmeállapotot, melyben fel szeretnél kelni, így az úgy fogja kombinálni a dolgokat, hogy valóban úgy ébredj.

Ha a helyedben lennék, talán egyből rávágnám, hogy kamu, de engem a tapasztalat már meggyőzőtt. A kulcs, hogy azt a 10-15 percet tényleg mély alvásban töltsd el.

Ideges vagy, szomorú vagy, rossz kedvű vagy? ZzzzzzZZzzzZZ!

Szóval a napi sürgésben-forgásban bizony könnyű elindulni egy olyan irányba, ami még köszönő viszonyban sincs azzal, amit határozott célként tűztél ki magadnak korábban. Bármikor beránthat egy olyan eseménysorozat az életben, ami csak hetek múltán dob ki valahol, és ott állsz majd fogalom nélkül. Valami dereng a régi célokból, de annyira halvány, hogy nem foglalkozol vele és belekezdesz egy új fonálba, ami vagy jó, vagy nem. Hogy ez ne történhessen meg, bizonyos időközönként érdemes rendet rakni. Az angol úgy mondja, hogy egy “reality check”-et tartani.

Ezt a “visszatalálást” évezredek óta ismerik, és úgy hívják, hogy meditáció. A szerzetesek naponta csinálják, hogy rajta maradjanak az úton, de az is meditációnak számít, ha elmész pár napra valami istenháta mögötti helyre és kitisztítod a fejedet. Az életed egyik legjobb befektetése, ha ezt szokássá teszed. Nem kell lótuszülésbe vágnod magad, és a szerető jóistenre gondolnod, a célnak ugyanúgy megfelel például egy megfelelően hosszú és monoton testmozgás (futás, úszás, bicó, etc) ahhoz, hogy az agyad kitisztuljon és megtaláld az elgurult pöttyöst.
Engem sokszor még egy éjszakai álom is teljesen el tud téríteni az előző napi utamtól, és másnap azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Gondolkodom rajta, hogy minden napomat egy ilyen mozgós “meditációval” kezdem, ami nem csak felfrissít, de az aznapi dolgaimat is meg tudom tervezni közben, tiszta fejjel. 6-os kelés, és 7 órakor már olyan tiszta, rendezett gondolatokkal kezdhetem a napomat, mintha egy felvilágosult szufi lennék. Ami biz’ igencsak baráti a szokásos reggeli rutinhoz képest, ahol felkelés után kb 2-3 óra kell, amíg elkezdenek az agytekervényeim elektromos jeleket produkálni.

Néha tehát le kell állni és visszanézni, hogy jó-e még az irány. Ommmmmmmmmmmmmmmmm.

Előfordult már veled, hogy valami iszonyatosan elkezdett érdekelni, de olyan sokáig csináltad, hogy elfelejtetted, hogy mi benne a varázslatos? Biztos vagyok benne. A varázslat még mindig ott van, csak megszoktad, már nem különleges. A fény világít, de már nem tűnik olyan világosnak.

Ilyenkor kell visszatalálni a lelkesedéshez és szintet lépni. Ezt hívják minden kultúrában meditációnak, ami a medi-stációból ered, és a központi állapothoz való visszatérést jelenti.

Holnap jön.

A legfrissebb kutatások szerint a szem fizika mozgása meglepően nagyban befolyásolja az emlékezést. Elég, ha csak arra gondolsz, hogy amikor nem jut eszedbe valami, akkor ösztönösen felfele nézel, ha pedig valamit szégyelsz (kvázi el akarsz felejteni), akkor a földet stírölöd erősen.

Egy 300 emberen végzett kísérletsorozat arra az eredményre jutott, hogy ha egy ideig jobbra-balra tekintesz felváltva (mint a sunyi tolvajok a rajzfilmekben), akkor jobban működik az emlékezőképességed, és könnyebben meg tudod különböztetni az igazi és beképzelt emléket. Ez pl. akkor jön jól, ha nem emlékszel, hogy bezártad-e az autó ajtaját, vagy sem. Csupán fél percnyi “szemcikázás” elég a kívánt hatáshoz.

A dolog azért működhet, mert az együttes szemmozgás – balra/jobbra nézéstől függően- hol az egyik, hol a másik agyféltekét serkenti működésre, és a gyors mozgás a köztük lévő “társalgást” stimulálja. Mivel a jobb agyfélteke inkább a fantáziát (képzelt emlék) működteti, míg a baloldalra a tények (valós emlék) kezelése jellemző jobban, így könnyebben rálelsz az igazi emlékre, hála a kettő közti jobb kapcsolatnak.

Apró szépséghibája az ugráló szemeknek, hogy a kívülállók könnyen azt hihetik, hogy elkapott egy epilepsziás roham. Bocs, de ahogy az LGT örökzöld mondja: “valamit mindig valamiért.”

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Tanulunk bizony, csak azt hajlamosak vagyunk szélsebesen elfelejteni.  Elég csak belelapozni a történelemkönyvekbe – ugyanazok a hibák ismétlődnek csak más körítéssel.

Mivel kínai hetet tartok az Ekén, ezért jöjjön megint egy kici cípősz öszázé. A történelmi „belelépni kétszer ugyanabba a kutya……ba”-effektus karakteres példáját a kínai birodalom prezentálja, melynek 2000 éve volt, hogy a világ ura legyen, de amikor ott volt a csúcs közelében, mindig visszacsúszott. Legutóbb sikerült a legmélyebbre, de ahogy látjuk, megint fel fog mászni. Néhány száz éves periódusokban ugyanazok a gondok törtek felszínre. Ahogy megbukik egy dinasztia, jön az újabb: először földet oszt a parasztoknak, következnek a reformok. Aztán hatalomra jutnak, vagy az írástudó mandarinok, vagy az udvar belső emberei a herélt eunuchok. Aztán az urak gazdagodnak, a parasztok szegényednek, megjelenik a földkoncentráció. Kialakulnak a vagyoni szakadékok, egy-egy száraz, vagy árvíz sújtotta időszak után éhínség következik, jönnek a parasztfelkelések és belső harcok. Amikor kitör a polgárháború, jönnek a külső hódítók, akik aztán elnyomják a teljes népességet. Ekkor újabb parasztfelkelés tör ki, elűzik az elnyomókat, majd jön az új dinasztia, földosztás és a ciklus kezdődik előröl.

Kína kétezer évig a világ legfejlettebb kultúrája volt, de az uralkodók nem látták a lehetőségeiket, mindig saját magukkal voltak elfoglalva, mígnem egyszercsak fellázadtak ellenük. Miért nem tanultak az előzőek hibájából? Az ember felejt és túl csökönyös ahhoz, hogy a régiek hibájából tanuljon, azt hiszi ő okosabb, pedig ugyanabból az anyagból van összegyúrva, ugyanazok az ösztönök vezérlik. A vezérszál általában adva van, csak FEJLESZTENI kellene. Ehelyett mindig újrakezdünk. Hiába a történelemkönyvek, ha az emberek nem tudják, hogy mi-miért történt! Ha nem értik az összefüggéseket, akkor nincs semmi hasznuk. Ha nem tapasztalják saját bőrükön a dolgot, vagy nem látják át az összefüggéseket, az emberek elfelejtik a rossz dolgokat.

A bölcselet szerint az okos ember más kárán tanul. Ez tök jó lenne, de az igazság az, hogy csak az igazi zsenik tanulnak mások hibájából, és csupán a legokosabbak tanulnak a saját hibájukból. A többi ember a fájdalomból tanul csak.

Most őszintén: hányszor hangzott már el a szádból a bűvös „pedig megfogadtam, hogy többet nem…” önvallomás? Hányszor fogadtad meg másnaposan egy szeszdús mulatság után, hogy legközelebb megállsz az első pohárnál?(ok, masszív alkeszek ne vegyék magukra ) Amíg sajog a fejünk, addig tart az emlék, de a kellemetlen érzés elmúlásával az emlék is elhalványul és kezdődik minden előröl…

 Megoldás?