Az ember teljesítőképessége nem egy fix valami. Csupán a jelenben tűnik annak. Valójában javítható és rontható. Edzéssel emberfelettinek tűnő képességekre tehetünk szert. 8 óra alvás? x kilométer futás? Heti 5 nap munka? 500 szó olvasása percenként? Ez lenne az emberi képesség határa? Nem, ez csak egy átlag. Az emberi szervezetnek egy kiváló alkalmazkodó programja van, amit tanulásnak hívnak. Ezzel a képességgel a csodával határos mértékben tudjuk átalakítani az “alap” képességeinket. Ha hozzászokunk egy magasabb szinthez, akkor az válik “alappá” – és jöhet a következő lépcső.

Ultrahatékony és hatalmas munkára vagy képes, nagyon hosszú ideig. Feltéve, hogy megszoktad a terhelést és van energiád. Klasszikus emberi hiba, hogy csak dolgozunk, dolgozunk, és a végén csodálkozunk, hogy teljesen kimerültünk. Hajlamosak leszünk mindenféle betegséget elkapni, rossz a hangulatunk, de csak tovább folytatjuk a munkát, mert kell. Ilyenkor ugyanaz történik, mint amikor úgy vágják a fákat ki, hogy helyettük nem ültetnek egyet sem. A legtöbb ember csak az energialeadásra (munka) fordít figyelmet, a minőségi energiafelvétel mellékes. Bekapok valami gyümölcsöt, futok két utcasarkot, ennyi elég lesz – gondolja a jómunkásember. Hát nem. A jó munkához hosszú távon nagyon sok energia kell, viszont az energiaszerzésre fordított idő bőven megtérül az ultrahatékony munka eredményéből.

A kapacitásod korlátai csak a jelenben léteznek. A jövőben jobb lehetsz, többre lehetsz képes. Ha megtanulod, amit kell. 

Egyik reggel, felkelés után belelapoztam Marcus Aurelius – Elmélkedések c. írásába, (a miheztartás végett elmondom, hogy ritkán olvasok klasszikus műveket, nem vagyok egy nagy antik tudomány-rajongó, nem tudok fejből idézni Platón Respublikájából, őszintén szólva nem is tudom miért vettem le Marcust a könyvespolcról. Talán azért mert a gladiátorban olyan jó fejnek tűnt. Szóval így.) és arra döbbentem rá, hogy pont azokat mondja, mint ma a bölcsek, annyi különbséggel, hogy ő az Isten kifejezés helyett Zeuszt használ. Ez azért fura, mert elvileg 2000 év alatt a tudomány rengeteget fejlődött. Hogy lehet, hogy ma mégis ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza? Változott egyáltalán valami?

Változott biz’, csak éppen nem az emberek gondolkodásmódja. Miért nem használjuk ma a fejünket sokkal jobban, mint az ősök, amikor az emberi tudás ÖSSZESSÉGE minden eddigit felülmúl? Állítom, hogy az emberek 99%-a nem él eszesebben, objektíve jobb életet, nem ismeri sokkal jobban a világ dolgait, mint egy római. (az élet körülményei bizonyos szempontból azért nyilván javultak) Miért van ez?

Én úgy látom, hogy: 1. nem tudnak jól tanulni 2. a világ mai tudása olyan formában van jelen, amit nem lehet könnyen és gyorsan megtanulni. Egy hasonlattal élve, hiába nyer valaki a lottón milliárdokat, ha egy napja van még az életéből és fogalma sincs azalatt az egy nap alatt mire érdemes költenie.

Ezért.

Ezért mérgezik az emberek fogalom nélkül a Földet, ezért élnek úgy, mint a birkák (aka ösztönlények), ezért nem látjuk át a világ dolgait rendesen (nem, nem azokra dolgokra gondolok, melyeket az esti híradóban látni). Mázsányi tudás áll rendelkezésre, de a technika, amivel ezt az egyén fel tudja venni, még nem létezik. Hangsúlyozom, hogy a nagy átlagra értem ezt; a jelen nagy elméi nagyobb (vagy csak más?) tudással rendelkeznek, mint a régi idők tudósai, de még ők sem tudnak mindent, amire azóta már fény derült.

Sőt, mondok még valamit. Bölcsességben talán az ősi civilizációk emberei túl is tesznek rajtunk, mert ez a mai fenenagy információdömping még azt a természetes tisztánlátást, józan paraszti logikát is megkavarja, ami a régieknek megvolt. Fától az erdőt.

A régiek nem tudtak egy csomó mindenről, de amiről tudtak, az rendben volt a fejükben. Ma egy csomó minden új infó ér minket, de csak futunk utánuk, nem tudjuk beilleszteni a rendbe, mert már jön az újabb új. Az a kis rend is elveszik, ami volt.

Azt a hibát követjük el már több ezer éve, hogy a tudást halmozzuk (mennyiség), de ezzel a rendelkezésre álló tudással az átlagember nem lett sokkal gazdagabb – a gondolkodás (minőség) szinte alig fejlődött a történelem során. És még csodálkozunk, hogy a történelem állandóan megismétli magát…

Vajon miért nem fejlődünk, amikor az agyunkban még jócskán van tartalék? Gondolkozz el ezen, amikor a ropógó kandaló mellett -hintaszékben- szürcsölgeted a holland kakaódat/rumosteádat és pöfékelsz nagyokat a tajtékpipádból.

 …amikor az értékrendek átalakulnak.

“A forrással szemben egy katonai sorompóról lehet megismerni az ösvényt, amin tovább kell mennem. Persze ez a legmeredekebb. Olyan kenyér méretû kövek állnak ki a barna talajból, vizmosás is, így az alja rothadó avar. Kapaszkodom. Harmadik órája csak megyek. Már nem érdekel, hogy mennyire profinak tûnök a felszerelésemben. Nem gondolok arra, hogy lehet, hogy inkább a 200-as zoknit kellett volna megvenni, a kevlárost. Lassan átalakulok azzá, amire az Isten gondolhatott, akkor az elején.” – grafitember

Akkor amit korábban megígértem, jöjjön az idolok igazi tanulsága. Mátrixosan szólva meglessük, hogy milyen mély a nyúl ürege.

Hajlamosak vagyunk egyértelműnek venni egy-egy kiemelkedő ember eredményét. Látjuk a sikerét, de azt nem, hogy hogyan jutott el oda. A legegyszerűbb azt HINNI, hogy ő mindig is ilyen volt, így született. Pedig nem. Nagyon nem.
Az elmének van egy olyan tulajdonsága, hogy megpróbálja kiegészíteni a hiányzó információkat – esetünkben a siker okát – és kellő információ híján a legegyszerűbb forgatókönyvet hiteti el velünk. Viszont az élet nem az egyszerű forgatókönyvekről híres, az emberek 99,9%-a mögött ott lapulnak a drámák.

„A csata kimenetele a nézőktől messze dől el – a frontvonal mögött, az edzőteremben, az utakon; jóval az előtt, hogy a ringben táncolni kezdek.” – Muhammad Ali

Amit nem látsz egyből egy sikeres emberen, az a siker mögött álló seregnyi áldozat. Szinte bármelyik csúcson lévő ember életútjába belenézve, azt fogod látni, hogy eleinte jó párszor „csattantak a porban” – ööö, tanultak -, mielőtt övék lett volna a lecsósbödön. A legtöbb biográfia sommázata a következő: „egyszerű emberek voltak, hibáztak, pofára estek, újra próbálkoztak, hibáztak, küzdöttek, nyertek. A siker, amit mi a pórnép látunk, csupán a jéghegy csúcsa.

Köztudomású, hogy Dzsasztin „sexyback” Timberlék a Mikiegér show-ban debütált a showbizniszben. A brazil futballsztárok zöme a nyomornegyedekben kezdte fejleszteni a labdazsonglőri képességét, a Red Hot Chili frontembere életének 95%-át drogok hatása alatt tengette. De mondok jobbat.
Tudtad, hogy Brad Pitt többek közt sztriptíz-táncosok limuzinos fuvarozásával, hűtők szállításával kereste kenyerét és óriás csirkének öltözve reklámozta az El Pollo Loco étteremláncot? Hihetetlen, de maga a Benedek pápa sem alanyi jogon lett a keresztények CEO-ja.

Nyugodtan csapd fel bárki életrajzát Wikipédián, és mindenkinél látni fogod az amatőr próbálkozásokat.

Mit a tanulság? Először is az, hogy mindennek ára van. Másodszorra pedig az, hogy az esély ott van mindenki előtt.

Hajlamosak vagyunk az aktuális eredménye alapján félistennek tekinteni, de valójában ő is olyan úton jutott fel az „Olimposzra”, amin bármely halandó is képes átmenni. Rengeteg lesz a hiba, ez biztos – náluk is rengeteg volt a hiba.

Ezt néha talán tudat alatt is félünk bevallani, mert akkor egyszer csak eltűnne egy remek kifogás arra, hogy miért nem merünk belefogni valami nagyba. Egyből bekapcsol az a legtöbb emberbe belesulykolt hozzáállás, hogy vannak határok, amiket egy átlagember nem képes áttörni. Szó szerint talán nem is mondják ki, hogy nem vagyunk képesek világraszóló dolgokra, de a miliő ezt sugározza. Ahogy körülnézek az ismerőseim közt, úgy érzem, hogy azok akik régebben szentül hitték, hogy valami nagyon nagy dolgot fognak véghezvinni, valamiért kiábrándultak (vagy talán kiábrándították őket?) ebből az álomból. A példaképek tanulmányozása szerintem képes visszaadni ezt a hitet, akár csak pár pillanatra. De lehet, hogy pont ennyi kell…

Ez kicsit így erős volt? Főúr, még egy duplát lesszíves.

A példa adott, lehet követni.

Az idoljaink meglepő mértékben befolyásolják, hogy mi magunk milyenné válunk. Ezért nagyon nem mindegy, hogy kit választasz mentornak; azt akit a média az arcodba nyom, vagy akire te találsz rá eská.

Gyerekként mindenki gátlás nélkül utánozza a kedvenc rajzfilmében szereplő mutáns harciteknőst, a denevérjelmezbe bújt tudathasadásost, az aktuális gólkirály futballistát, vagy éppen a genetikai kódjában megírt „alapértelmezett” idolokat: a szüleit. Kezdetben a rajongás feltétlen, később viszont jó esetbe benő a fejünk lágya, megtanuljuk meglátni a kedvencek hiányosságait is, és a félistenekből egy csapásra emberszerű lények vállnak, akiket tisztelünk, de semmiképpen nem istenítünk.

Mindenkinek vannak, voltak és lesznek példaképei, akiket fiatalon tudatosan, később inkább tudat alatt utánozunk.

Amíg nem találod meg a saját magad útját, addig a példakép mutat egy irányt, amiről úgy gondolod, hogy jó irány – hiszen te választottad őt. És ez jó. Legalábbis, ha jó példaképet választottál magadnak.
Idolok kellenek. Szigorúan többesszám, mert szvsz minél többen vannak, annál jobb. Annál nagyobb a választék. De ebből a több példaképből is csak az ember legjavát kell elfogadni és azokat magadba építeni. Nem jó, ha az egész embert egy-az-egyben leutánzod, mert akkor csak egy klón leszel semmi más, ellenben ha mindenkiből csak azt teszed sajátoddá, ami őt igazán naggyá teszi, akkor egy olyan „példagyűjteményt” építesz magadba, ami egyedivé fog tenni.
Ráadásul még a legsikeresebb homo sapiensek is tele vannak hibákkal, azokat teljesen agybeteg dolog átvenni. Meg kell tanulni kritikusan nézni ezeket a nemes embereket, ami nem könnyű, hisz a sikerük könnyen elpalástolhatja előled a gyengeségüket.

Én egyfajta kritikus nyitottsággal próbálok tanulni mindenből. Nem zárkózom el semmi elől, de semmit nem fogadok feltétel nélkül. A jó dolgokat beépítem magamba, a rosszakat kukázom, és pont ugyanígy járok el a példaképeimmel is. Számos ember van, akit nagyra tartok, de senkit nem gondolok tökéletesnek. Nem, még Batman-t sem. Nagyra tartom pl. Steve Jobs-t a munkafilozófiájáért, ugyanakkor az öltözködésén csak mosolyogni tudok.

A példaképeket azért tiszteljük, rajongjuk, mert valamit elértek. De ha benézel a felszín alá, akkor talán egy nagyobb tanulsággal is szolgálnak. Gyakran többet tudsz tanulni abból AHOGY elérték, mint abból AMIT elértek. De ez legyen inkább a következő bejegyzés veleje…

Ha elütsz csak úgy egymás után 4 kosárnyi teniszlabdát, az még nem jelent minőségi gyakorlást. Az ismétlés nem feltétlenül egyenlő a fejlődéssel. Ezért tart olyan sokáig – ha egyáltalán sikerül – egyeseknek egy képesség elsajátítása.

Ellenben, ha elütsz egymás után 4 kosárnyi teniszlabdát úgy, hogy arra koncentrálsz, hogy 10-ből minimum 9-szer egy 50cm átmérőjű körbe pattanjanak le, az ütő megfelelő részével találd el, a testedtől optimális távolságra, ráadásul minden egyes ütést kielemzel, majd a következőt ezt figyelembe véve javítod ki, és mindezt minden nap csinálod – nos, ezt már hívhatjuk precíz gyakorlásnak.

Ez a precizitás nem csak időbeli, de hosszútávon energia megtakarítást is jelent.

Ha ezt megfűszerezed egy kis makacs kitartással, akkor bajnok leszel. Egy ehhez kapcsolódó városi legendával zárom soraimat.
Egy fiatal kosaras srác addig dobálta naponta a kosarakat büntetőnyi távolságról, amíg egymás után 10-et be nem dobott. Méghozzá 10-et CSONT NÉLKÜL.
2003-ban elsőnek draftolta a Cleveland.
LeBron James-nek hívják.

A nap végén az számít, HOGYAN ismételtél – és nem az, mennyit.

Szóval ott tartottam, hogy Lance belemélyül a hegyi emelkedőbe. Mára ígértem a lényeget, és pont ez a lényeg: a nagy, hosszú távú teljesítményhez „bele kell oldódni” a cselekvésbe.

A tökéletes, egy pontra történő koncentráció csak rövid távon tartható – olyan, mint egy sprint. Sprinteléskor egy rövid idő után elkezd a szervezeted óbégatni, hogy „hé te félkegyelmű, meg kéne állni pihenni! Mondjuk most!”. Az atléták úgy képesek ezt áthidalni, hogy egyrészt nem hajtják magukat 100%-on, másrészt pedig „kikapcsolják” a jelzőberendezésüket méghozzá úgy, hogy a tudatalattira bízzák az irányítást. Egy maratont gyakran nem az nyer meg, aki fizikailag jobb edzettséggel bír, hanem aki képes a szervezetét úgy kihasználni maximálisan, hogy a fájdalmat háttérbe rakja.

Ez az effektus nem csak sportnál működik, hanem minden típusú hosszú távú teljesítménynél. Ha folyamatosan 100%-ig koncentrálnál és a fejedben lenne az egész adag kihívás, ami még rád vár a jövőben, akkor a védelmi mechanizmus gyorsan bekapcsol. Ha viszont csak az adott kis darabra koncentrálsz, akkor egy kicsit átverheted a vészjelzőt. Azt fogja hinni, hogy minden rendben van, mert az adott darab végén úgyis véget ér a küzdelem. De nem. Amikor a darab végére érsz, megállás nélkül nekikezdesz az újabb darabnak. Ha ügyesen csinálod (elhiteted magaddal), akkor a vészjelző nem fogja észre venni, hogy hülyére vették.

Egy vaskos könyv olvasásakor is választhatsz: ha görcsösen próbálsz koncentrálni az olvasottakra és állandóan nézegeted, hogy hány oldal van még hátra, akkor a több száz oldal nyomása még jobban lelassít. Ilyenkor szokott előfordulni (legalábbis velem), hogy egy könyvet 67 részletben tudok csak elolvasni – slusszpoénként a végén szinte semmire nem emlékszem.
Ha viszont elhatározod, hogy nem fogod nézni a számozást és hagyod magad belemerülni a szövegbe, akkor… Akkor császár vagy, és szinte egyhuzamban képes leszel magadba táplálni a könyv tartalmát.

Az elménknek tehát van egy „remek” (régen a túlélés szempontjából nyilván jól működött) önvédelmi mechanizmusa, ami amikor látja, hogy nagy a hegy előtte (bár meg tudná csinálni) visszafog. Ha viszont csak néhány méterre nézel magad elé, akkor a szervezeted igazából ezerszer képes felmenni a hegyre. Ez lehet amúgy a lustaság biológiai magyarázata is.

A végén megjegyzem, hogy a nagy képpel, (a „hegy magasságával”) jó tisztában lenni, mielőtt nekimész, mert könnyen megeshet, hogy csak mész, mint a birka és a végén kiderül, hogy nincs a csúcson semmi. Ez szokott történni, amikor egyszer csak rádöbbensz, hogy évek óta ugyanazon a langyos munkahelyen, életstílusban taposod a malmot. Időről időre kell egy őszinte reality check.

A hatékony hosszútávú teljesítménynek tehát két sarokpontja van:

• Ne nézd állandóan a gigászi feladatot – csupán tedd az egyik lábadat a másik után
• Lazán koncentrálj – ne erőlködj, mert kifáradsz

Amikor elindultál, a lábad elé nézz, ne a hegyre!

Egy tankönyvet írni valami új dologról időbe telik. Egy új jelenség törvényeit felfedezni, és az alapján megírni még több idő. Nem véletlenül tanultuk a történelmet csupán 1990-ig, 2000 környékén. Pedig a történelem ráadásul egy „népszerű” anyag. Számos kevésbé „mainstream” területről egyetlen tankönyvet sem írtak.

Az közoktatás lomha, mint egy jól megtermett multi. A legújabb dolgokról csak olyan kivételes esetekben tanulhattál az iskolában, ha volt egy megszállott tanárod, aki gyakorlatilag fű alatt, valami sufniszakkörben megosztotta veled a tankönyveken kívüli, „nem hivatalos” információkat. Az iskola ma gyakorlatilag nem alkalmas az újdonságok megtanítására.

A kérdés kézenfekvő: mit csinálsz, ha meg szeretnél valami olyan dolgot tanulni, ami annyira új, hogy a legtöbben még csak nem is hallottak róla?

a. vársz 10 évet, amíg valaki ír róla egy elfogadható tankönyvet

b. próba szerencse útján megtanulod

c. „írsz” magadnak egy tankönyvet

Igen, jól súgja a sámánokat megszégyenítő, zseniális megérzésed: a cé az üdvözítő megoldás. A bé valamivel hatékonyabb, mint az első változat, de még így is túlontúl körülményes.

A „tankönyvírás” közel sem olyan komplikált, amilyennek tűnik. Az idézőjel nem véletlen: nem könyvet írsz, hanem inkább egy térképet készítesz a témáról – a mintázatokat fedezed fel. Van egy olyan feltaláló mondás, hogy „if you don’t find it, design it” – nos itt ugyanerről van szó. (pepitában egy korábbi bejegyzésben)

Minden mintázatokból áll össze, ez köti össze a konkrét „szereplőket”, és e minták felfedezéséhez általában elég a józan paraszti ész. Nagy vonalakban úgy néz ki ez, hogy megnevezed a folyamat szereplőit, a rájuk ható törvényeket, majd szépen felállítod a képletet.

Amit most leírtam az is egy mintázat, a mintázatkeresés mintázatának egy része. Ugye érthető? Az elvont szöveg ne tévesszen meg, mindenben van mintázat. Ez a módszer ugyanúgy érvényes a korcsolyázásra, a kávékészítésre és az atomfizikára is.

Azért jó megtanulni ezt a képességet, mert akkor is nagy hasznát veszed, ha már van „tankönyv” az áhított témáról. Az ok, a változás. Semmi sem marad ugyanolyan, minden változik. Mindenre hat a változás, és akkor egy kicsit új szabályok lépnek érvénybe. Új=még nem feltérképezett.
Mihelyst egy apróságot megváltoztatunk valamin, minden megváltozik – még ha csak egy picit is. Minden hat a másikra és ezzel együtt számtalan új lehetőség kerül felszínre – a minta egy kicsit átalakul. Remek példa erre az újságírás elméletének átalakulása az Internet megjelenése hatására. Ami régen tökéletesen illett és működött az újságírásban, az ma nem feltétlenül érvényes. Megváltozott. Bejött egy új faktor.

És nem csak a változáskor érdemes megvizsgálni a meglévő mintát. Hiszed vagy sem, a minták még számos nagyon kidolgozott(nak hitt) területen sem teljesek. Ez a dogmatikus gondolkodásnak tudható be. Amikor egy-egy szaktekintély kidolgoz egy elméletet, akkor arra a “pórnép” hajlamos úgy tekinteni, mint ha az lenne a teljes igazság, és ezért az elmélet szép lassan megkövesedik. Aztán jön egy vakmerő ficsúr és mutat egy tökéletesebb elméletet, ami beletesz valami olyat, ami HIÁNYZIK a régiből. Sajnos a dogmák ezt a jobb elméletet sokszor lazán elnyomják, de a mostani mondanivaló szempontjából ez mellékes.
Éppen ezért okos dolog, ha nem fogadod el vakon valakinek a mintázatát. Mindig van valami faktor, amit nem vesznek figyelembe.

Egy költöi kérdés a végére, Neked: Te átlátod a szakmád/munkád mintázatait? Tudod, hogy mi mit mozgat, kik a szereplők?

Akkor tudsz valamit igazán kontrollálni, ha átlátod a mintázatot.

Egy biztos: a neveltetés egy kobaltkeménységű bevonatot képez az ember elméjén, köszönhető ez annak, hogy az első 20 évben a legképlékenyebb az agy. Amellett, hogy a nevelés egy biztos alapot ad(hat) az embernek, ennek az erős “bevonatnak” megvan a hátulütője is – a tisztánlátást gátolhatja.

Ragyogó példa erre a hitvallás. Amióta vallás létezik, az emberek 98%-a abban a vallásban látja az igazságot, melyben felnevelkedett. Mondom nevelkedett. Az édesanyja hasában a kisgyermek még nem keresztény, buddhista etc. Sőt, egészen odáig nem lehet az, amíg tudatára nem ébred. Miután a családja megtanítja neki, hogy miben kell hinnie, szépen követi a hagyományokat, és abban a hitben éli le az életét, hogy övé az igazi hit. Pedig ha egy keresztény mondjuk Irakban született volna, akkor 98,5%, hogy muzulmán lenne a hite, és azt tartaná igazinak. Vajon bármely vallás radikális hívői elgondolkodtak ezen, mielőtt szent háborúba mentek volna, és ölték volna egymást halomra immáron több ezer éve?
A vallás mellett megemlíthetném a politikai nézetet is, mint erős nevelési produktumot. Bár a politika egy pöppet megfoghatóbb műfaj, mint a vallás (igaz, a manipuláció miatt egyre nehezebb az igazságot kigubancolni), de mégis hasonló az ősök befolyásoló tényezője.

A neveltetés óriási hatását nem sokan vitatják, viszont azt igen (köztük én is), hogy felnőttként már alig-alig változik az ember hozzáállása a dolgokhoz.

Életed során igenis találkozhatsz olyan tanítással/tanulsággal, mely gyökeresen változtatja meg a bitangerős, beléd nevelt nézőpontot és ezáltal az egész életedet. Ez a változás gigantikus is lehet; pesszimistából optimista, gyilkosból Terézanya, k.rvából apáca – és vica versa. Az ember radikálisan megváltozhat. Radikálisan megváltozhatsz. Ennek fő feltétele a nyitottság.
Ha nyitott vagy, akkor a nevelés ereje ugyan nem gyengül, viszont a többi igazságot sem rekeszted ki. Heló kreativitás megint.
A másik feltétel pedig az, hogy keresed-e azokat a dolgokat, melyek képesek megváltoztatni (jobbá tenni), vagy éled a megszokott – beléd nevelt – életedet.

Visszaolvasva ezt a bejegyzést kicsit olyan érzésem támadt, hogy a drogosoknak ilyen dumát szoktak lökni, hátha lejönnek a szerről, de talán egy józan ember is tud mit kezdeni ezekkel a gondolatokkal

Keresd a másik igazságot is!

Látva azokat a pajtásokat, akikkel együtt koptattam az iskolapadokat és együtt végeztük be a “kötelező” küldetésünket az érettségi/diploma megszerzésével, azt kell megállapítanom, hogy valami nagyon el van itt kufircolva. Azt látom, hogy a mai fiatalok túlnyomó többsége fogalom nélkül kezd bele az iskola utáni életbe. Két népszerű út van, amin elindulnak: a vagányabbik fele elhúz külföldre, és elkezd valami ótvar melót, a másik – mivel nincs fogalma mit is akar csinálni – el kezd pánikolni és vadul sasolja az álláshírdetéseket, keresve a számára jól csengő, “úgy tudom ez valami jó dolog”-típusú kulszavakat. A második verzió valószínűleg igényesebb munkát talál itthon, mint a külföldi dzsungelharcosok, de fejére kenheti a feleakkora fizetését. De nem is az a lényeg, hogy ki jár jobban. Vegyük észre a problémát: az embereknek nincs olyan céljuk, amit szívből-lélekből el akarnak érni.

Gondolkodtam a jelenség okán, és támadt egy utópisztikus ötletem. A dolog nagyjából a spártai beavatás és a vallásos zarándokutak filozófiáját ötvözi.
A középfokú oktatódás vége felé – amikor az első komoly döntést meg kell hoznia az embernek a jövőjét illetően – egy pár hónapra elküldeném a brancsot egyfajta zarándokútra. Nem pénztkeresni, hanem “csak úgy élni”. Megélni a dolgokat.
Egy szál hátizsákkal és betevőre elég pénzmaggal. Az úticél igazából teljesen mellékes, az úton történő dolgok fogják megváltoztatni az embert. Egy ilyen út a lehető legideálisabb körülményeket biztosítja a tanuláshoz: a lehető legerősebb motiváció (az életed a tét), az összes érzéket igényelő ingeráradat – az ember feje ovis kora óta először megint átáll szivacs üzemmódba. Ahogy valaki elkezdi megtapasztalni a teljesen új környezet működését, új horizontok nyílnak meg a gondolkodásában, elkezdi meglátni a lehetőségeket, amit a Földgolyó nyújthat számára. Ez remek dolog, de a lényeg csak most jön: elkezd végre magával tárgyalni .

Gondolom sokatoknak ismerősen cseng az El camino spanyol szócska. Igen egy Chevrolett típus, de leginkább a keresztény világ leghíresebb zarándokútja. Ismerek néhány embert, aki végigment rajta, és mindegyiküknek gyökeresen változtatta meg az életét.
Pedig nem csináltak semmi extrát: gyalogoltak hegyen-völgyön át, többé-kevésbé egyedül. Nem történt velük semmilyen csoda, nem nyíltak meg a hegyek, nem jelent meg nekik a Kisjézus, sőt még a hallott dédnagymamájukkal sem tudtak csevegni, mégis. A zarándoklat egy működő dolog. Lengheti körbe vallásos hacacáré, valami egészen biztosan történik az út közben az emberek fejében, helyére kerülnek a dolgok. Egy ilyen út lényege az, hogy egyedül vagy, senki nem hozza meg helyetted a döntéseket és RÁ VAGY KÉNYSZERÍTVE, hogy úgy cselekedj, ahogy te akarsz, rád szakad egy felelősséggel vegyített ordasnagy szabadság.
Úgy vettem észre, hogy manapság társaságfüggők az emberek, félnek egyedül lenni. Beleplántálják az emberbe, hogy félelmetes világban élünk, de talán az is könyökig benne lehet a dologban, hogy amikor egyedül vagy, szembe kell nézni önmagaddal, a belsőddel, ami választ keres bizonyos kérdésekre. Mondjuk arra, hogy mi a céljod, meg hasonló apróságokra.

Még valami. A lurkó csomagjába – persze az elmaradhatatlan hamubasült’ mellé – tennék egy pár papírcetlit, amire kérdések vannak felírva, azzal az utasítással, hogy naponta csak egy cetlit nyithatnak szét. Olyan kérdések, melyeket ma a legtöbben elfelejtenek feltenni maguknak (és legtöbbjük soha nem is teszi fel). Nem a kérdések ABSZOLÚT megoldásának megtalálása a cél, hanem elkezdeni a válaszok megkeresését.

Mire a vándor az út végén hazaér, nagy eséllyel helyére kerülnek bizonyos dolgok, egyrészt saját magával kapcsolatban, másrészt magával a világgal. Egy ilyen néhány hónapos világjárás szerintem simán felér négy év főiskolával. Ha túléli az ember, haha.

Világjáró szemesztert az iskolákba!