Ira Glass on Storytelling from David Shiyang Liu on Vimeo.

A hit lehet olyan erős, hogy nem csak elhisszük, de tudjuk. Ez csalóka és veszélyes, mert az esélyt sem adjuk meg az ellenkezőjének. Annyira magunkba kódoljuk, hogy ha esetleg gyárilag képesek is lennénk rá, a szervezet nem fogja végrehajtani, hisz TUDJA, hogy nem lehetséges – akkor meg minek küzdjön. A természet hatékonyságra törekszik. A fölösleges nem hatékony.

Nem lehet négy perc alatti mérföldet futni. A levegőnél nehezebb tárgy nem repülhet. Az ember nem juthat el arra az égen fénylő „bolygóra”. Nem lehet egy nap alatt egymillió dollárt keresni. Nem lehet duplaszallert ugrani krosszomocival. Ööö, várj egy picit. De. Lehet. Honnan tudom? Megcsinálták. Példa van rá.
Az ilyen precedensek esetén látszik gyönyörűen, hogy milyen erős gátat jelentenek az emberek fejében lévő lehetetlenek a fejlődésben. Röviddel azután, hogy szembeköpi a lehetetlent, hirtelen többeknek is sikerül, sőt adott esetben mindennapi evidenciávé válik a sok ezer évig fennálló határ átlépése. Négy perc alatt lefutni egy mérföldet évszázadokig lehetetlennek tartották, ám még abban az évben, mikor Roger Bannister 3:59.4 alatt lefutotta, utána még többen is lefutották 4 perc alatt.
A mai rekord 17 másodperccel van az áttörhetetlennek vélt 4 perc alatt.

Kik azok, akik átlépik a határokat? Az őrültek vagy a mesterek, akik olyan szintet értek el, ahol már látszik a határ, illetve annak a hiánya. Megsejtik, hogy nem biztos ám az, amit a többiek mondanak. Elkezdenek hinni valami másban. Ők az úttörők.

Ez az egész akkor hasított belém, amikor hanyatt fekve, hasamon a notival a Dzsekessz motorizált változatának első évadját néztem, aminek az ötletadója – mit ad isten – egy ismerős arc.
Traivs Patrana agyszüleménye, hogy a vakmerő pengeélen táncolást ipari méretekben kéne csinálni, mert miért ne. Ami igazán fura (bár a fentiek fényében talán nem is), hogy számos pajtást talált kaszás bajszának huzogatásához. Köztük egy csajt is.

A hetedik epizódban 42 Guinnes rekordot állítottak fel. Egy nap alatt. Negyven kettőt. MI VAN? Egy részükhöz persze nem kellett halált megvető bátorság, de ügyesség mindenféleképpen. Az egy perc alatt legtöbb egykezes taps (wtf) mellett viszont olyan wtf rekordok is megdőltek, aminek biz nem kis súly van. Az első előreszaller, az első női hátraszaller, leghosszabb tandem(!) hátraszaller – mindez krosszmotoron. Olyan trükkök ezek, amikkel x-gamest lehet nyerni vagy több millió ember előtt beadni a vegasi újévi show keretén belül. Erre ezek sorra beadták ezeket poénból, halál lazán.

Negy-ven-kettő határátlépés.

Az epizód végén a napnál világosabb lett számomra, hogy amit mi, én addig a limitnek, lehetetlennek tartottunk az egy röhejes alulbecslés. Nem tudom hol a határ, de az biztos, hogy amilyen játszi könnyedséggel döntögették a ginisz rekordokat, bőven van még tartalék.

A lehetetlenek nagy része csak kamu-lehetetlen. Kérdőjelezz, ne vedd biztosra, amit csak hiszel. Van rá igazi bizonyíték?

update: esküszöm az illusztráció és a nitro circus közt semmi összefüggést nem volt szándékomban vonni, de most elért hozzám ez a videó. WHAT THE F*CK jeligére

“Légy olyan, mint a buborékok egy pohár pezsgőben – lebegj felfele kiszámíthatatlanul, folyékony eleganciával.”  – Jean-Pierre Elissalde, francia rögbiedző

Ezt a hasonlatot akkor kezdte használni, amikor felkérték a Japán válogatott „kiképzésére” és azt látta, hogy bár a japók technikailag nagyon jól képzettek, túlságosan kiszámíthatóak. Túl percízek voltak. Hiányzott belőlük az a véletlenszerű ösztönökből jövő csel, ami a technikai zsenialitás mellett a sikerhez kell.

Az új, váratlan dolgok, minden területen meg tudják lepni az ellenfeleket, de ehhez be kell kockáztatni, hogy nem úgy sül el a csel, ahogy akarjuk. Dupla vagy semmi. A legtöbben őrzik a status quo-t.

Kb. ez a probléma a mai focistákkal is. Ha megnézel egy átlagos (világszínvonalú) labdarúgó mérkőzést – kiváló technikai képességekkel bíró játékosok rugdossák a labdát, de sajnos még egy laikus néző számára is feltűnik a kiszámíthatóság. Ezért ritka a cselezés, ezért buknak bele a közepes csatárok, ha mégis előhúznak egy kommersz trükköt. Aztán van néhány játékos – a kivételesek: Messi, Cronaldo etc. –, akik szintén közel tökéletes technikával rendelkeznek, de plusszban ott van bennük a meglepetés. Leo Messi következő mozdulatát nem fogod tudni megjósolni, mert egy szempillantás alatt kettő olyan fizikai törvényeket meghazudtoló testcselt csinál, hogy csak annyit tudsz kinyögni, wtf. Aztán bumm, gól. Nyilván.

Meg kell tanulnunk újítani, mert különben lecseleznek és falakba fogunk ütközni. Meg kell tanulnunk hekkerként gondolkozni, úgy összeállítani a rendelkezésre álló mozaikokat, mint ahogy azt még senki sem próbálta. (vagy nagyon régen próbálták és már elfelejtették)

Meg kell tanulnunk használni az intuíciónkat az eszünk mellett. Szép dolog, ha valamit „könyv szerint” tudunk, de az kevés.

Haladás elegánsan, de kiszámíthatatlanul – mint a bubik a pezsgőben.

„Csak azok tudják megtapasztalni, meddig mehetnek, akik hajlandóak túl messzire menni.”
- T. S. Elliot

2006 – X-Games Moto Freestyle döntő:

„Ez nem lehetséges. Nincs elég hely rá, erre a célra nem megfelelő a kidobó. Túl kemény a leérkező, kizárt, hogy megfelelően le tudj érkezni. Azt hiszem hagynod kéne.” – monda a pálya tervezője az utolsó futam előtt egy favágókockás mezben feszítő srácnak, akinek 199 volt a hátára írva.
A srác persze kullantott rá és néhány percre rá beadta a legkomolyabb fmx trükköt, amit a világ valaha látott és ezzel újra beírta magát a krosszmotorozás történelemkönyvébe.

„I’m travis pastrana and I calculate risk for living.”

Ki Travis Pastrana? Na, akkor mondom az evolúciót: elit motocross versenyző, freestyle motokrosszos, világszinvonalú rally versenyző, jackass/nitro junkie. Eddig. Ezek közül mind, de mindegyik felett egy olyan sportoló, aki a penge élén érzi magát a legjobban. És egyre vékonyabb pengéken járkál.

Néhány napja volt szerencsém a 199 lives c. filmhez, ami Travis életéről szól. Azért szeretem ezeket az életrajzokat, mert betekintést adnak, hogy HOGYAN lett valaki azzá, akit milliók tisztelnek. Egy biográfia az ember tanulási folyamatáról szól, a fejlődéséről. Korábban is ismertem Travis „munkásságát” és mindig is egy igazi zseninek tartottam a területén, de borzasztó izgalmas volt bekukkantani a kulisszák mögé. Megint bebizonyosodott, hogy a semmiből nem lesz valami, nagyon nyomós okai voltak, hogy mr.199 miért vált azzá, ami – a világ egyik legbátrabb újítójává.
Csodák nincsenek, jobban mondva a csodáknak OKA van.

A fő ok valószínűleg nem az volt, hogy már 4 éves korában saját motort kapott, hanem az ősök nevelésfilozófiája, ami nagyon hasonló volt ahhoz, amit saját elmondása szerint maga Sir Richard Branson is kapott és aminek az volt a lényege, hogy a csemetét egész egyszerűen hagyni kell tanulni, szép fokozatosan hozzászoktatni az egyre nagyobb kihívásokhoz és ha neadjisten valami nem úgy jön össze, ahogy kellett volna, akkor nem lekorholni, hanem megnyugtatni és leszűretni vele a tanulságot.
Hatalmas jelenet(2:30-nál) a filmben, amikor egy rizsás vhs felvételen a csöppnyi (cirka 3 éves) TP egy bobcatet irányít tök egyedül és át akar menni egy betonfal és egy kuka által határolt kapun, de elvéti a nyílást és a bobcat markolójával ledönti a falat. Erre a kamerázó faterja elkezd röhögni és amikor végre levegőt kap, ilyet szól:

- Travis, mi történt azzal a fallal?
- Ledőlt!
- Ki csinálta ezt?
- A bobcat!
- És szép munka volt vagy csúnya?
- Szép munka!
- Hahaha

Na, szóval ilyenek. Engedi vezetni egy komoly munkagépet (jó, csak két joystickot kell irányítani), poénra veszi a faldöntést (elvégre csak egy betontömbről van szó), majd levonják együtt a tanulságot.

„Egészen addig, amíg tanulsz a hibáidból, megéri őket elkövetni.”

Ha valaki tud valamit a határok kitologatásáról és a valaha látott legnagyobb pofáraesésekről, akkor az Travis Pastrana. Ő a határtologatást a legszélsőségesebb szinten űzi > szó szerint az életével játszik és többször is hajszálon múlott, hogy a következő kerítésugrást már ne élje meg.

Ő kóstolja meg először a kaját, amit a többiek nem mernek. Számos trükköt ő csinált meg a világon először, mert egyrészt megvolt a tudása hozzá, másrészt… Nem tudom. Nem fél. Illetve fél ÉS annak ellenére nekimegy és beadja. (ami vagy sikerül vagy nem)

„Sokan azt mondják Travisről, hogy ő egy igazi kockáztatós fajta. De én nem tartom Travist vakmerőnek. Én úgy tekintek rá, mint egy újítóra, egy alkotóra. Azt szeretné, hogy a sportja fejlődjön” – Travis mamája

Talán a neveltetéséből és az állandó határfeszegetéséből adódik, hogy képes higgadtan kezelni azokat a helyzeteket, amikben még csáknorisz is sikítva menekülne az anyukája szoknyája alá. Ami nekünk, halandóknak életveszélyesnek tűnik, az neki teljesen természetes – ami nekünk varázslatnak tűnik, neki ujjgyakorlat. A veszély fogalma relatív és nála ez a fogalom egyre-egyre szűkebb területet jelent.

„Vannak ezek a pillanatok, ezek az igazán húzós mentális szituációk, ahol mi mind a bőrünket féltenénk, csak a túlélés lebeg a szemünk előtt és azt mondogatjuk magunkban, ‘ez már túl sok, túl veszélyes és meg fogok halni, haza akarok menni.’  Travis ezekben a szituációkban érzi igazán jól magát és teljesen higgadt.” – Todd Jacobs, TP egykori edzője

Saját elmondása szerint minden, amit csinál, kiszámított, még akkor is, hogy irtó kockázatosnak tűnik és még soha senki nem merte megpróbálni előtte. Pontosan tudja, hogy hogyan lehet megoldani és képes is megoldani.
Travis egy varázsló. Amit ő csinál az pont olyan varázslat, mint egy profi dh versenyző futama egy világbajnoki döntőben. A helyzet viszont az, hogy ezek a srácok azért nem halnak bele (jó eséllyel) ebbe, mert uralják a szitut. Nehéz elhinni. Azért nehéz elhinni, mert te, akiben nincs benne a rutin, nem ismered még a saját határaidat sem, hisz még nem lépted át őket, nem tudod, hogy valójában mire vagy képes. Ezek a srácok folyamatosan kijjebb tolják a határaikat és egyre durvább szitukat tudnak magabiztosan kezelni, kontrollálni.
Ez a fejlődés.

Az ágyékkötős ősemberből fejlődött az az ember, aki nemrég azon a fényes égi korongon sétált egy hatalmas mályvacukor kinézetű ruhában, amit az ősei még istenként tiszteltek.
De vissza a motocrosshoz.

Miről szól a határtologatás? Arról, hogy kitűzöl egy hihető célt, a lehető legnagyobb önbizalommal nekiugrasz – és nem félsz pofára esni.

„Travis nem fél a sérüléstől, de ugyanakkor nem is akarja megölni magát.”

Elgondolkoztató, hogy vajon mit szimbolizál a film címe, a 199 Élet. Jelentheti azt, hogy legalább ennyiszer törte rommá magát, ennyiszer „támadt” fel, de szerintem inkább azt takarja ez a szám, hogy 199 embernyi életet sűrített bele az eddigi létébe.

„Nem tudom, hogy mentálisan stabil-e – kétlem -, de az biztos, hogy egy nagyon boldog helyen van most.
Nem a halált kergeti, hanem az életet”

Ő tehát Travis Pastrana, a 199-es. Egy mágus, de nem szabad elfelejteni, hogy a duplaszaller csak egy határ volt, amit átugrott – azt ezer apró lépés előzte meg.

Most pedig, kedves Eke olvasók, kössük fel a pelust és nézzük meg együtt a 199 Live “színházi ízelítőjét”.

A varázslat – tanulás

p.s.: egy insider infója szerint idén újévkor a szokásos vegasi nagy moto-x durranást Travis fogja előadni, szóval nemsokára egy újabb “lehetetlen” megcáfolásának lehetünk fül és szemtanúi.

update: nem moto, hanem ralliautó lesz a mutatvány eszköze, amiben Pastrana megkísérel egy ugratóról 60 m-t repülni és utána egy uszályra érkezni. Ralliautóval. ez mi?

“A kiválóság útja…az egyszerűségre való törekvés; tudással és kemény munkával kiváltani a komplex technológiát.” – Yvon Chouinard, sziklamászó

Egy idő után az “oldalkerék” zavaróvá válik. A bringa rugóstagja elnyeli a buckákat, de a sebesség nyeréséhez szükséges pumpálás erejének jó részét is ; a futócipő agyonpárnázott talpa csillapítja a láb (helytelen futótechnikából adódó) becsapódását, de az előrelökő elrugaszkodás erejét is csökkenti, a gps megmutatja a jó irányt, de eltompítja a tájékozódási képességet.
Éljen a fixi? (valami hasonló)

“Minél kevesebb cuccot cipelsz magaddal, annál jobban tudsz koncentrálni a mozgásra.”

Csak új van a nap alatt.

De az is lehet, hogy ő is egy csodabogár, egy pionír a szakterületén, mint Sam Hill, sőt ha ezt a szabadrúgását megnézed, akkor ez talán nem is kérdéses. Elég nyilvánvaló, hogy Cé nem más futballistáknál akar jobb lenni, hisz manapság még a közelébe sem ér senki. Saját maga lett a mérce, ami a lehető legjobb, ami egy emberrel megtörténhet a tanulás szemszögéből nézve. Az “én vagyok a legjobb a világon” erősségű önbizalom és a színtiszta belső hajtóerő (a klasszikus külső dolgok, a pénz, a mások legyőzése, a legjobb csapatban futballozás ugye már nem pálya nála) egy meglehetősen ütős koktélt alkot fejlődés szempontjából.

Aztán az is lehet, hogy csupán azért csinálja, mert megteheti – minden körülmény tökéletes számára.

Az biztos, hogy ezek alapján beleillik abba a csapatba, amit olyan nevek alkotnak, mint Michael Jordan, Tiger Woods, Lance Armstrong, David Beckham, akik szintén arról híresek, hogy utoljára hagyták el az edzőpályát.

Elmagyarázom.

A tudatos figyelem nagyon erős irányító eszköz, de az agykapacitás igen nagy hányadát igényli, amit az egyensúlyoz ki, hogy a fókusz viszonylag szűk, magyarán egyszerre csak egy nagyon korlátozott cselekvést tudunk tudatosan uralni. Ezért nem jó az ember a multi-taskingban.
Nomármost, vannak olyan komplex készségek, melyek számos összetevő EGYÜTTES közreműködésével működnek csak és ilyenkor bizony az egy-egy részletre figyelés megbontja a harmóniát, amit amúgy a tudatalatti szabályzóink tökéletesen képesek lennének szabályozni.

Két remek példa erre a(z idegennyelvű) beszéd és a manuál, ami az egykerekezésnek egy olyan fajtája, ahol  az embernem a nyergen ül, hanem a pedálon áll és úgy gurul a hátsó keréken.

Beszédnél ugye a gondolatokat össze kell hangolni a megfelelő hangalakkal, alkalmazkodni kell a partner visszajelzéseihez és még kismillió dolgot kell “figyelembe” venni ahhoz, hogy egy folyékony, értelmes párbeszédet lefolytassunk. A túlzott tudatosítás gátja legjobban az idegennyelvű beszélgetések során csíphető nyakon, amikor tudatosan próbáljuk összepakolgatni a mondatokat, ahelyett hogy ösztönös hagynánk, hagy jöjjön, aminek jönnie kell. (nem kell mondanom, hogy a megfelelő tárgyi tudást alapvetésnek vettem ebben a példában) De például ugyanez az effektus léphet működésbe az idegen szöveg olvasásánál is: ha egy kicsit “kikapcsoljuk” a szavanként értelmező fókuszunkat és hagyjuk, hogy a tudatunk a mondat egészét, értelmét dolgozza fel, akkor egészen “folyékony” olvasási élményben lesz részünk, még ha nem is ismerünk jó néhány kifejezést az adott szövegben.

A manuálnál is hasonló a felállás. Egy nagyon soktengelyű egyensúlyi állapotot kell megőrizni, ráadásul egy közbeiktatott eszköz (bringa) segítségével. A kerék folyamatosan gurul a tengelye körül és a bringásnak még  a dimenzió mind a 3 síkjában történő mozgást is össze kell hangolnia, sőt teleszkópos bicaj esetén bejön még egy extra dimenzió is.  A manuált több éve gyakorlom és rettentő nehéznek találtam megtanulni egészen a mai napig, amikor rádöbbentem, hogy mi a fejlődésem gátja.
A figyelem.
A bringát figyeltem, arra koncentráltam, hogy ne dőljön se jobbra, se balra, azonban eközben a többi faktorról vontam el az agykapacitásomat. Az áttörés ma akkor jelentkezett, amikor valami oknál fogva elbambulva emeltem fel a bicó elejét és a távolba révedve egyensúlyoztam. A fókuszom feloldódott a térben és hirtelen minden sík egyensúlyba került – több tíz méteren keresztül surrogott a hátsó bütykös gumi, anélkül, hogy az eleje leért volna.

A komplex feladatokat általában csak úgy lehet végrehajtani jól, ha az ösztönökre hagyjuk a kivitelezést.

“Csak most értettem meg! Ez a tekercs Törött Kardtól nem a kardforgatási titkait hordozza. Amit ez felfed, az a legnagyobb tökéletesség. Az első szint az, amikor a kardforgató egyé válik a karddal. Itt már a fűszál éle is halálos fegyver lehet a kezében. A következő szinten a kard már nem a kézben lakozik, hanem a szívben. A harcos fegyver nélkül is képes levágni az ellenfelét még száz lépésről is. De a végső, legmagasabb szint akkor következik be, amikor a kard teljesen eltűnik. A harcos eggyé válik mindennel, ami körülötte van. A gyilkolás iránti vágy már nem létezik többé. Csak a béke marad.”

- Qin Shi Huang császár megvilágosodása a Hero című filmben.

Milyen szintjei vannak a tudásnak? Vannak egyáltalán elválasztható szintjei vagy egy töretlen görbéről van szó? Van abszolút legmagasabb tudás vagy mindig lehet fokozni?

A múlt század közepén egy Benjamin Bloon nevű ember elhatározta, hogy márpedig ő nevet ad a tudás különböző szintjeinek és lám, még ma is az ő osztályozását fogadják el a legtöbben. Bloom barátunk szerint a tudás szintje a következőképpen festenek:

Első szint: emlékezés. A megtanult tudás egyszerű felidézése, saját kútfőből történő utánzása.

Második szint: megértés. Az összefüggések belátása, amikor azt mondod magadban, „aha, most már értem”

Eddig passzív a tudás, azaz csak „elméletben” tudjuk, a következő szinttől azonban már megtörténik a puding próbája.

Harmadik szint: alkalmazás. A tudás felhasználása egy kialakult új helyzetben.
Ezen a szinten három irányba fejlődhet tovább a tudás:

Elemzés. Ezen a szinten képesek vagyunk a tudást részleteiben vizsgálni, elkezdjük felfedezni a mélyebb összefüggéseket.
Értékelés. Képesek vagyunk a tudásunkat bizonyos szemszögekből értékelni.
Alkotás. A tudást teljesen új dolgok létrehozására tudjuk felhasználni.

Ezek tehát Bloom szintjei, amik igazából csak azt mutatják meg, hogy a passzív és az aktív tudás hogyan nyilvánul meg. Először csak felismerjük, majd képesek vagyunk saját kútfőből felidézni, végül fel is tudjuk használni eszközként.

A tudás mélysége egy teljesen más tészta, és innentől ez már erősen filozófia (idáig még csak gyengén volt az )

Az én véleményem szerint négy szinten megy át a tanuló, ahol az utolsó szint a végtelenbe vezet.

A kezdő egy „előre megrágott” tudást kap és sajátít el, megpróbálja a lehető legjobban leutánozni. Tudatosan kell figyelnie a mozdulatokra, mert minden részlet új számára.

A haladó már kevés odafigyeléssel is képes az alapokat alkalmazni, de még nem teljesen független tőlük.

A kutató nem elégszik meg azzal, amit elé raknak, hanem elkezdi megfejteni a mintákat, átlátni az összefüggéseket.

A mesternek összeállt a minta – az új szövevényeket ösztönből ismeri fel és építi be a tudásába. Szinte nem is kell racionalizálnia a teendőket, mert „egyszerűen csak tudja”. Ettől az összesűrűsödött ösztönös tudástól lesz a „kung-fúja” olyan könnyed és elegáns a kívülálló számára. Varázslatnak tűnik, de csak azért mert nem látszik a felgyülemlett óriási tudásmennyiség. A mester elérte az alkalmazkodás legmagasabb szintjét – egyé válik, együtt mozdul az eszközével, a környezetével. “Már nem létezik a táncos, csak a tánc maga, már nincs énekes, csak az ének maga.”
A tudás ösztönné válik és a tudás előhívása többé nem igényel figyelmet, így az teljes egészében az új körülmény lereagálásra összpontosulhat.

Ahogy a kutató tudása egyre bővül, rengeteg felesleges sallang lesz az összeillesztett tudásszövetben, a mester viszont már lenyeste ezeket a hasztalan fékezőernyőket. Exupéry szavaival: „A tökéletességet nem akkor éred el, amikor már nem tudsz mást hozzáadni, hanem akkor, amikor már nem tudsz semmi mást elvenni belőle.”

A mesteri szint nyitott, az alkalmazkodás egyre teljesebb.

Mitől lesz valakiből kiemelkedő ember? A vita eddig nagyjából két játékosról szólt: a tehetségről és a megtanult képességekről, ha úgy tetszik intelligenciákról.
Gladwell azonban belevett egy harmadik tényezőt is, ami se ide se oda nem skatulyázható be. Ez a faktor a körülmények befolyása. A könyv végére kiderül, hogy nem csak, hogy belevette ezt az új tényezőt, de úgy tűnik, hogy alapvetőbb a többi kettőnél a kiemelkedőség szempontjából.

Születhet egy sarkkörön élő eszkimó bármilyen géniusznak, lehet bármilyen szorgalmas, nem sok esélye van, hogy megváltsa a világot.

Malcolm álláspontja szerint az igazán kirívó siker sokkal jobban múlik a csillagok kedvező állásán, mint a tehetségen vagy a tanuláson és ezt számtalan remek példán keresztül vezeti le nekünk.

Tehát a körülmények… De vajon mennyire múlnak a körülmények a szerencsén? Mennyire vagyunk képesek saját magunkat olyan körülmények közé helyezni, ahol kibontakozhat a tehetségünk és a tanulásunk gyümölcse a lehető leggazdagabb termést hozza? Ezt akkor tudjuk megtenni, ha ismerjük a jó lehetőségeket, hisz az öreg mondás szerint általában nem tudjuk, mi hiányzott egészen addig, amig meg nem tapasztaljuk.

Az egyik út tehát az, hogy körbenézünk, megtapasztaljuk a lehetőségeket és megpróbáljuk a legjobb körülmények közé helyezni magunkat – de ennek nyilván ezernyi akadálya lehet (mondjuk ez az akadály gyakran csak a bizonytalanság parája).
A másik lehetőség pedig az, hogy a meglévő körülményekhez igazodunk. Olyan kaméleonosan. Úgy alakítani a stílusunkat, hogy a helyben adott jóságok köré idomuljon.

Egy másik érdekes kérdés, amit felvet a könyv, hogy lehetünk-e – mi átlagTiborok, átlagKlárák – egyáltalán hasonlóan sikeresek, mint a szerencse fiai, akiknek az élet jó duplaászokat osztott. Elméletileg igen! Méghozzá csellel: úgy, hogy megtaláljuk azokat a kiskapukat, azokat a rejtett lehetőségeket, amiket ők nem vettek észre – azokat az apróságokat, amik minket juttatnak versenyelőnyhöz, melyek többet nyomhatnak a latba, mint az ő szerencsés körülményeik. Hajlamos az ember azt hinni, hogy már mindent kitaláltak egy adott téren, pedig minden nap ezernyi bizonyíték kerül felszínre, hogy minden területen vannak parlagon heverő (talán inkább rejtőzködő) lehetőségek.

Számomra a könyv fő – és meglehetősen kijózanító… – tanulsága az volt, hogy ahhoz, hogy a legsikeresebb legyél, kevés a tanulás. Ahhoz tehetség és rengeteg szerencsés lehetőség kell. Nincs mese. Ahhoz viszont, hogy NAGYON jó legyél valamiben és a legjobbat hozd ki a tehetségedből és a körülményeidből, a tanulás fog hozzásegíteni.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a három faktor – körülmények, tehetség, tanulás – összege adja ki a sikeresség eredményét, a különbség az elemek “szorzójában” van, azaz például egy adott egységnyi tehetséget több egységnyi tanluással lehet egyensúlyozni és adott egységnyi szerencsés körülményt több tehetséggel és/vagy még több tanulással. Elméletben.

Az mindenesetre egészen biztos, hogy a csúcsteljesítményhez nagyon sok aktivitás kell (tanulás, edzés, gyakorlás), nem elég két passzív adottság. Gladwell konkrétan arra a következtetésre jutott a kiválóságok vizsgálatakor, hogy körülbelül 10 000 óra gyakorlás kell ahhoz, hogy az ideális körülmények és a tehetség meghozza a magasan kiemelkedő teljesítményt. Utána lehet számolni ez körülbelül hány év kemény munka…

A könyv egyelőre még csak inglisül kapható, de ha minden igaz, a HVG kiadó műhelyében már hegesztik a magyar változatot.
.