A lehetetlen nem létezik. Van egy ilyen szlogenje annak a háromcsíkos sportszergyártónak. Nos, ez nem teljesen igaz. A lehetetlen igenis létezik, méghozzá a fejedben. A lehetetlen a te kreálmányod, mindenki saját kreálmánya és mindenkinél mást jelent. Ez az a határ, ami mögé már nem látsz, nem mersz látni, megtanítottak nem mögé nézni vagy valami eltakarja.
A lehetetlen állandóan változik a tanulással, a tudásod folyamatos bővítésével. A lehetetlen egy hit, ami a meglévő tapasztalatokon alapul, ezért ha valaki vagy valami bebizonyítja, hogy amit addig lehetetlennek hittél, akkor ez a fejedben lévő limit kijjebb kerül.
Persze van (?) objektív lehetetlen, de a fejünkben lévők nagy része nem ilyen.

A hit lehet olyan erős, hogy nem csak elhisszük, de tudjuk. Ez csalóka és veszélyes, mert az esélyt sem adjuk meg az ellenkezőjének. Annyira magunkba kódoljuk, hogy ha esetleg gyárilag képesek is lennénk rá, a szervezet nem fogja végrehajtani, hisz TUDJA, hogy nem lehetséges – akkor meg minek küzdjön. A természet hatékonyságra törekszik. A fölösleges nem hatékony.

Nem lehet négy perc alatti mérföldet futni. A levegőnél nehezebb tárgy nem repülhet. Az ember nem juthat el arra az égen fénylő „bolygóra”. Nem lehet egy nap alatt egymillió dollárt keresni. Nem lehet duplaszallert ugrani krosszomocival. Ööö, várj egy picit. De. Lehet. Honnan tudom? Megcsinálták. Példa van rá.
Az ilyen precedensek esetén látszik gyönyörűen, hogy milyen erős gátat jelentenek az emberek fejében lévő lehetetlenek a fejlődésben. Röviddel azután, hogy szembeköpi a lehetetlent, hirtelen többeknek is sikerül, sőt adott esetben mindennapi evidenciávé válik a sok ezer évig fennálló határ átlépése. Négy perc alatt lefutni egy mérföldet évszázadokig lehetetlennek tartották, ám még abban az évben, mikor Roger Bannister 3:59.4 alatt lefutotta, utána még többen is lefutották 4 perc alatt.
A mai rekord 17 másodperccel van az áttörhetetlennek vélt 4 perc alatt.

Kik azok, akik átlépik a határokat? Az őrültek vagy a mesterek, akik olyan szintet értek el, ahol már látszik a határ, illetve annak a hiánya. Megsejtik, hogy nem biztos ám az, amit a többiek mondanak. Elkezdenek hinni valami másban. Ők az úttörők.

Ez az egész akkor hasított belém, amikor hanyatt fekve, hasamon a notival a Dzsekessz motorizált változatának első évadját néztem, aminek az ötletadója – mit ad isten – egy ismerős arc.
Traivs Patrana agyszüleménye, hogy a vakmerő pengeélen táncolást ipari méretekben kéne csinálni, mert miért ne. Ami igazán fura (bár a fentiek fényében talán nem is), hogy számos pajtást talált kaszás bajszának huzogatásához. Köztük egy csajt is.

A hetedik epizódban 42 Guinnes rekordot állítottak fel. Egy nap alatt. Negyven kettőt. MI VAN? Egy részükhöz persze nem kellett halált megvető bátorság, de ügyesség mindenféleképpen. Az egy perc alatt legtöbb egykezes taps (wtf) mellett viszont olyan wtf rekordok is megdőltek, aminek biz nem kis súly van. Az első előreszaller, az első női hátraszaller, leghosszabb tandem(!) hátraszaller – mindez krosszmotoron. Olyan trükkök ezek, amikkel x-gamest lehet nyerni vagy több millió ember előtt beadni a vegasi újévi show keretén belül. Erre ezek sorra beadták ezeket poénból, halál lazán.

Negy-ven-kettő határátlépés.

Az epizód végén a napnál világosabb lett számomra, hogy amit mi, én addig a limitnek, lehetetlennek tartottunk az egy röhejes alulbecslés. Nem tudom hol a határ, de az biztos, hogy amilyen játszi könnyedséggel döntögették a ginisz rekordokat, bőven van még tartalék.

A lehetetlenek nagy része csak kamu-lehetetlen. Kérdőjelezz, ne vedd biztosra, amit csak hiszel. Van rá igazi bizonyíték?

update: esküszöm az illusztráció és a nitro circus közt semmi összefüggést nem volt szándékomban vonni, de most elért hozzám ez a videó. WHAT THE F*CK jeligére

“Légy olyan, mint a buborékok egy pohár pezsgőben – lebegj felfele kiszámíthatatlanul, folyékony eleganciával.”  – Jean-Pierre Elissalde, francia rögbiedző

Ezt a hasonlatot akkor kezdte használni, amikor felkérték a Japán válogatott „kiképzésére” és azt látta, hogy bár a japók technikailag nagyon jól képzettek, túlságosan kiszámíthatóak. Túl percízek voltak. Hiányzott belőlük az a véletlenszerű ösztönökből jövő csel, ami a technikai zsenialitás mellett a sikerhez kell.

Az új, váratlan dolgok, minden területen meg tudják lepni az ellenfeleket, de ehhez be kell kockáztatni, hogy nem úgy sül el a csel, ahogy akarjuk. Dupla vagy semmi. A legtöbben őrzik a status quo-t.

Kb. ez a probléma a mai focistákkal is. Ha megnézel egy átlagos (világszínvonalú) labdarúgó mérkőzést – kiváló technikai képességekkel bíró játékosok rugdossák a labdát, de sajnos még egy laikus néző számára is feltűnik a kiszámíthatóság. Ezért ritka a cselezés, ezért buknak bele a közepes csatárok, ha mégis előhúznak egy kommersz trükköt. Aztán van néhány játékos – a kivételesek: Messi, Cronaldo etc. –, akik szintén közel tökéletes technikával rendelkeznek, de plusszban ott van bennük a meglepetés. Leo Messi következő mozdulatát nem fogod tudni megjósolni, mert egy szempillantás alatt kettő olyan fizikai törvényeket meghazudtoló testcselt csinál, hogy csak annyit tudsz kinyögni, wtf. Aztán bumm, gól. Nyilván.

Meg kell tanulnunk újítani, mert különben lecseleznek és falakba fogunk ütközni. Meg kell tanulnunk hekkerként gondolkozni, úgy összeállítani a rendelkezésre álló mozaikokat, mint ahogy azt még senki sem próbálta. (vagy nagyon régen próbálták és már elfelejtették)

Meg kell tanulnunk használni az intuíciónkat az eszünk mellett. Szép dolog, ha valamit „könyv szerint” tudunk, de az kevés.

Haladás elegánsan, de kiszámíthatatlanul – mint a bubik a pezsgőben.

„Csak azok tudják megtapasztalni, meddig mehetnek, akik hajlandóak túl messzire menni.”
- T. S. Elliot

2006 – X-Games Moto Freestyle döntő:

„Ez nem lehetséges. Nincs elég hely rá, erre a célra nem megfelelő a kidobó. Túl kemény a leérkező, kizárt, hogy megfelelően le tudj érkezni. Azt hiszem hagynod kéne.” – monda a pálya tervezője az utolsó futam előtt egy favágókockás mezben feszítő srácnak, akinek 199 volt a hátára írva.
A srác persze kullantott rá és néhány percre rá beadta a legkomolyabb fmx trükköt, amit a világ valaha látott és ezzel újra beírta magát a krosszmotorozás történelemkönyvébe.

(more…)

“A kiválóság útja…az egyszerűségre való törekvés; tudással és kemény munkával kiváltani a komplex technológiát.” – Yvon Chouinard, sziklamászó

Egy idő után az “oldalkerék” zavaróvá válik. A bringa rugóstagja elnyeli a buckákat, de a sebesség nyeréséhez szükséges pumpálás erejének jó részét is ; a futócipő agyonpárnázott talpa csillapítja a láb (helytelen futótechnikából adódó) becsapódását, de az előrelökő elrugaszkodás erejét is csökkenti, a gps megmutatja a jó irányt, de eltompítja a tájékozódási képességet.
Éljen a fixi? (valami hasonló)

“Minél kevesebb cuccot cipelsz magaddal, annál jobban tudsz koncentrálni a mozgásra.”

Csak új van a nap alatt.

Ahogy olvastam ezt a cikket Cé Ronaldóról, azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon attól ő a világ legjobb játékosa, mert rommá edzi magát, vagy azért edzi magát rommá, mert ő a világ legjobb játékosa? Valószínűleg mindkettő, de talán a kemény meló volt előbb, aztán ő lett a világ legjobbja, amitől aztán MÉG jobban ráturbózott. Az első része tiszta sor, de vajon a második fázisnak mi lehet a mozgatója? Ha ő a legjobb, akkor már hova akar jobb lenni? Vagy csak annyi a dolog nyitja, hogy fél a visszacsúszástól? Aki tanult valaha közgázt, az jól tudja, hogy az ember igényszintjéről csak nagyon rossz szájízzel lép lejjebb.

De az is lehet, hogy ő is egy csodabogár, egy pionír a szakterületén, mint Sam Hill, sőt ha ezt a szabadrúgását megnézed, akkor ez talán nem is kérdéses. Elég nyilvánvaló, hogy Cé nem más futballistáknál akar jobb lenni, hisz manapság még a közelébe sem ér senki. Saját maga lett a mérce, ami a lehető legjobb, ami egy emberrel megtörténhet a tanulás szemszögéből nézve. Az “én vagyok a legjobb a világon” erősségű önbizalom és a színtiszta belső hajtóerő (a klasszikus külső dolgok, a pénz, a mások legyőzése, a legjobb csapatban futballozás ugye már nem pálya nála) egy meglehetősen ütős koktélt alkot fejlődés szempontjából.

Aztán az is lehet, hogy csupán azért csinálja, mert megteheti – minden körülmény tökéletes számára.

Az biztos, hogy ezek alapján beleillik abba a csapatba, amit olyan nevek alkotnak, mint Michael Jordan, Tiger Woods, Lance Armstrong, David Beckham, akik szintén arról híresek, hogy utoljára hagyták el az edzőpályát.

A tudatos odafigyelés gyakorlás közben általában üdvözítő és nagyon jó hatással van a fejlődésre, de vannak olyan képességek, melyeket egyenesen hátráltat, sőt, ellehetetleníti az, ha “túlzottan” odafigyelünk rá.

Elmagyarázom.

A tudatos figyelem nagyon erős irányító eszköz, de az agykapacitás igen nagy hányadát igényli, amit az egyensúlyoz ki, hogy a fókusz viszonylag szűk, magyarán egyszerre csak egy nagyon korlátozott cselekvést tudunk tudatosan uralni. Ezért nem jó az ember a multi-taskingban.
Nomármost, vannak olyan komplex készségek, melyek számos összetevő EGYÜTTES közreműködésével működnek csak és ilyenkor bizony az egy-egy részletre figyelés megbontja a harmóniát, amit amúgy a tudatalatti szabályzóink tökéletesen képesek lennének szabályozni.

Két remek példa erre a(z idegennyelvű) beszéd és a manuál, ami az egykerekezésnek egy olyan fajtája, ahol  az embernem a nyergen ül, hanem a pedálon áll és úgy gurul a hátsó keréken.

Beszédnél ugye a gondolatokat össze kell hangolni a megfelelő hangalakkal, alkalmazkodni kell a partner visszajelzéseihez és még kismillió dolgot kell “figyelembe” venni ahhoz, hogy egy folyékony, értelmes párbeszédet lefolytassunk. A túlzott tudatosítás gátja legjobban az idegennyelvű beszélgetések során csíphető nyakon, amikor tudatosan próbáljuk összepakolgatni a mondatokat, ahelyett hogy ösztönös hagynánk, hagy jöjjön, aminek jönnie kell. (nem kell mondanom, hogy a megfelelő tárgyi tudást alapvetésnek vettem ebben a példában) De például ugyanez az effektus léphet működésbe az idegen szöveg olvasásánál is: ha egy kicsit “kikapcsoljuk” a szavanként értelmező fókuszunkat és hagyjuk, hogy a tudatunk a mondat egészét, értelmét dolgozza fel, akkor egészen “folyékony” olvasási élményben lesz részünk, még ha nem is ismerünk jó néhány kifejezést az adott szövegben.

A manuálnál is hasonló a felállás. Egy nagyon soktengelyű egyensúlyi állapotot kell megőrizni, ráadásul egy közbeiktatott eszköz (bringa) segítségével. A kerék folyamatosan gurul a tengelye körül és a bringásnak még  a dimenzió mind a 3 síkjában történő mozgást is össze kell hangolnia, sőt teleszkópos bicaj esetén bejön még egy extra dimenzió is.  A manuált több éve gyakorlom és rettentő nehéznek találtam megtanulni egészen a mai napig, amikor rádöbbentem, hogy mi a fejlődésem gátja.
A figyelem.
A bringát figyeltem, arra koncentráltam, hogy ne dőljön se jobbra, se balra, azonban eközben a többi faktorról vontam el az agykapacitásomat. Az áttörés ma akkor jelentkezett, amikor valami oknál fogva elbambulva emeltem fel a bicó elejét és a távolba révedve egyensúlyoztam. A fókuszom feloldódott a térben és hirtelen minden sík egyensúlyba került – több tíz méteren keresztül surrogott a hátsó bütykös gumi, anélkül, hogy az eleje leért volna.

A komplex feladatokat általában csak úgy lehet végrehajtani jól, ha az ösztönökre hagyjuk a kivitelezést.

“Csak most értettem meg! Ez a tekercs Törött Kardtól nem a kardforgatási titkait hordozza. Amit ez felfed, az a legnagyobb tökéletesség. Az első szint az, amikor a kardforgató egyé válik a karddal. Itt már a fűszál éle is halálos fegyver lehet a kezében. A következő szinten a kard már nem a kézben lakozik, hanem a szívben. A harcos fegyver nélkül is képes levágni az ellenfelét még száz lépésről is. De a végső, legmagasabb szint akkor következik be, amikor a kard teljesen eltűnik. A harcos eggyé válik mindennel, ami körülötte van. A gyilkolás iránti vágy már nem létezik többé. Csak a béke marad.”

- Qin Shi Huang császár megvilágosodása a Hero című filmben.

Milyen szintjei vannak a tudásnak? Vannak egyáltalán elválasztható szintjei vagy egy töretlen görbéről van szó? Van abszolút legmagasabb tudás vagy mindig lehet fokozni?

A múlt század közepén egy Benjamin Bloon nevű ember elhatározta, hogy márpedig ő nevet ad a tudás különböző szintjeinek és lám, még ma is az ő osztályozását fogadják el a legtöbben. Bloom barátunk szerint a tudás szintje a következőképpen festenek:

Első szint: emlékezés. A megtanult tudás egyszerű felidézése, saját kútfőből történő utánzása.

Második szint: megértés. Az összefüggések belátása, amikor azt mondod magadban, „aha, most már értem”

Eddig passzív a tudás, azaz csak „elméletben” tudjuk, a következő szinttől azonban már megtörténik a puding próbája.

Harmadik szint: alkalmazás. A tudás felhasználása egy kialakult új helyzetben.
Ezen a szinten három irányba fejlődhet tovább a tudás:

Elemzés. Ezen a szinten képesek vagyunk a tudást részleteiben vizsgálni, elkezdjük felfedezni a mélyebb összefüggéseket.
Értékelés. Képesek vagyunk a tudásunkat bizonyos szemszögekből értékelni.
Alkotás. A tudást teljesen új dolgok létrehozására tudjuk felhasználni.

Ezek tehát Bloom szintjei, amik igazából csak azt mutatják meg, hogy a passzív és az aktív tudás hogyan nyilvánul meg. Először csak felismerjük, majd képesek vagyunk saját kútfőből felidézni, végül fel is tudjuk használni eszközként.

A tudás mélysége egy teljesen más tészta, és innentől ez már erősen filozófia (idáig még csak gyengén volt az )

Az én véleményem szerint négy szinten megy át a tanuló, ahol az utolsó szint a végtelenbe vezet.

A kezdő egy „előre megrágott” tudást kap és sajátít el, megpróbálja a lehető legjobban leutánozni. Tudatosan kell figyelnie a mozdulatokra, mert minden részlet új számára.

A haladó már kevés odafigyeléssel is képes az alapokat alkalmazni, de még nem teljesen független tőlük.

A kutató nem elégszik meg azzal, amit elé raknak, hanem elkezdi megfejteni a mintákat, átlátni az összefüggéseket.

A mesternek összeállt a minta – az új szövevényeket ösztönből ismeri fel és építi be a tudásába. Szinte nem is kell racionalizálnia a teendőket, mert „egyszerűen csak tudja”. Ettől az összesűrűsödött ösztönös tudástól lesz a „kung-fúja” olyan könnyed és elegáns a kívülálló számára. Varázslatnak tűnik, de csak azért mert nem látszik a felgyülemlett óriási tudásmennyiség. A mester elérte az alkalmazkodás legmagasabb szintjét – egyé válik, együtt mozdul az eszközével, a környezetével. “Már nem létezik a táncos, csak a tánc maga, már nincs énekes, csak az ének maga.”
A tudás ösztönné válik és a tudás előhívása többé nem igényel figyelmet, így az teljes egészében az új körülmény lereagálásra összpontosulhat.

Ahogy a kutató tudása egyre bővül, rengeteg felesleges sallang lesz az összeillesztett tudásszövetben, a mester viszont már lenyeste ezeket a hasztalan fékezőernyőket. Exupéry szavaival: „A tökéletességet nem akkor éred el, amikor már nem tudsz mást hozzáadni, hanem akkor, amikor már nem tudsz semmi mást elvenni belőle.”

A mesteri szint nyitott, az alkalmazkodás egyre teljesebb.

Malcolm „mikrofonséró” Gladwell megint beletalált. A Blink (Ösztönösen) és a Tipping Point (Fordulópont) után a kivételeseket fektette boncasztalra és szokásához híven megint talált és elénk tálalt néhány döbbenetes összefüggést.

Mitől lesz valakiből kiemelkedő ember? A vita eddig nagyjából két játékosról szólt: a tehetségről és a megtanult képességekről, ha úgy tetszik intelligenciákról.
Gladwell azonban belevett egy harmadik tényezőt is, ami se ide se oda nem skatulyázható be. Ez a faktor a körülmények befolyása. A könyv végére kiderül, hogy nem csak, hogy belevette ezt az új tényezőt, de úgy tűnik, hogy alapvetőbb a többi kettőnél a kiemelkedőség szempontjából.

Születhet egy sarkkörön élő eszkimó bármilyen géniusznak, lehet bármilyen szorgalmas, nem sok esélye van, hogy megváltsa a világot.

Malcolm álláspontja szerint az igazán kirívó siker sokkal jobban múlik a csillagok kedvező állásán, mint a tehetségen vagy a tanuláson és ezt számtalan remek példán keresztül vezeti le nekünk.

Tehát a körülmények… De vajon mennyire múlnak a körülmények a szerencsén? Mennyire vagyunk képesek saját magunkat olyan körülmények közé helyezni, ahol kibontakozhat a tehetségünk és a tanulásunk gyümölcse a lehető leggazdagabb termést hozza? Ezt akkor tudjuk megtenni, ha ismerjük a jó lehetőségeket, hisz az öreg mondás szerint általában nem tudjuk, mi hiányzott egészen addig, amig meg nem tapasztaljuk.

Az egyik út tehát az, hogy körbenézünk, megtapasztaljuk a lehetőségeket és megpróbáljuk a legjobb körülmények közé helyezni magunkat – de ennek nyilván ezernyi akadálya lehet (mondjuk ez az akadály gyakran csak a bizonytalanság parája).
A másik lehetőség pedig az, hogy a meglévő körülményekhez igazodunk. Olyan kaméleonosan. Úgy alakítani a stílusunkat, hogy a helyben adott jóságok köré idomuljon.

Egy másik érdekes kérdés, amit felvet a könyv, hogy lehetünk-e – mi átlagTiborok, átlagKlárák – egyáltalán hasonlóan sikeresek, mint a szerencse fiai, akiknek az élet jó duplaászokat osztott. Elméletileg igen! Méghozzá csellel: úgy, hogy megtaláljuk azokat a kiskapukat, azokat a rejtett lehetőségeket, amiket ők nem vettek észre – azokat az apróságokat, amik minket juttatnak versenyelőnyhöz, melyek többet nyomhatnak a latba, mint az ő szerencsés körülményeik. Hajlamos az ember azt hinni, hogy már mindent kitaláltak egy adott téren, pedig minden nap ezernyi bizonyíték kerül felszínre, hogy minden területen vannak parlagon heverő (talán inkább rejtőzködő) lehetőségek.

Számomra a könyv fő – és meglehetősen kijózanító… – tanulsága az volt, hogy ahhoz, hogy a legsikeresebb legyél, kevés a tanulás. Ahhoz tehetség és rengeteg szerencsés lehetőség kell. Nincs mese. Ahhoz viszont, hogy NAGYON jó legyél valamiben és a legjobbat hozd ki a tehetségedből és a körülményeidből, a tanulás fog hozzásegíteni.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a három faktor – körülmények, tehetség, tanulás – összege adja ki a sikeresség eredményét, a különbség az elemek “szorzójában” van, azaz például egy adott egységnyi tehetséget több egységnyi tanluással lehet egyensúlyozni és adott egységnyi szerencsés körülményt több tehetséggel és/vagy még több tanulással. Elméletben.

Az mindenesetre egészen biztos, hogy a csúcsteljesítményhez nagyon sok aktivitás kell (tanulás, edzés, gyakorlás), nem elég két passzív adottság. Gladwell konkrétan arra a következtetésre jutott a kiválóságok vizsgálatakor, hogy körülbelül 10 000 óra gyakorlás kell ahhoz, hogy az ideális körülmények és a tehetség meghozza a magasan kiemelkedő teljesítményt. Utána lehet számolni ez körülbelül hány év kemény munka…

A könyv egyelőre még csak inglisül kapható, de ha minden igaz, a HVG kiadó műhelyében már hegesztik a magyar változatot.
.

A kezdeteknél, amikor kibújsz, abból a jó meleg, biztonságos kuckóból, egyszer csak egy olyan világba pottyansz, amiről halvány fogalmad sincs. Aztán szépen felnevelnek és amikor elérsz odáig, hogy „oké, akkor kezdjük az önálló életet”, elkezd pörögni az agyad, hogy akkor ez az egész dolog most akkor hogy is van. De amit látsz, az egy hatalmas rendetlenség.

Miért nincs rend? Mert hiányoznak az alapok. Nem ismerjük őket, és ami a legdurvább – nem is keressük! Valahogy nem egyértelmű, hogy azt kéne keresni. Őszintén szólva magam sem értem mi ennek az oka, sőt azt sem tudom, hogy én minek a hatására kezdtem visszagombolyítani a dolgok fonalát, csak azt, hogy megtaláltam, hol érnek össze a szálak és ezennel a fonal végét most átpasszolnám neked is. ~

Ahhoz, hogy rend legyen, tudnod kell, hogy mire és mivel építesz, azaz mi az ALAP, mi az, amiből az összes többi dolog ered.
A mai ember tojik az alapokra: egyből a 10. emeleten kezdi az építkezést, majd jön a 13. aztán a 11, esetleg a 28. Mintegy véletlenszerűen. Aztán csodálkozik, hogy időről-időre összeomlik az alkotása. Ilyenkor leül a romok mellé és elgondolkodik – aztán megint elkezdi egy random emeleten. Bábel tornya, heló!

Ez így nem oké. Paradigmát kell váltani. Vissza kéne térni a forráshoz és annak bölcsességével felvértezve elkezdeni a munkát, azzal kezdve, hogy megtanulunk építkezni…

Mi ez a bizonyos első építőkocka? A kérdés költői, hisz ha ezt a blogot olvasod, akkor pontosan tudod, hogy mire utaltam egész idáig. Nah, hát persze, hogy a tanulás az az átkozott szentséges első építőkocka – jobban mondva az építőkocka építő (kocka ). A tanulással építed fel a dolgokat. Minden dolgot!

Mihez segít hozzá ez az alap? Megtanít gondolkodni, azaz segítségével bármit (meg)tudhatsz. Segít megérteni a dolgokat és adott esetben továbbfejleszteni őket! Segít a szűkös időd jobb kihasználásához, segít felfedni, hogy ki vagy és segít ezt a célodat elérni. Segítségével tudod olyanná építeni magadat és a világot, amilyenné szeretnéd. A tanulással tudsz új dolgokat létrehozni, alkotni. A tanulás az ecseted, ami nélkül nem tudsz egy vonást sem húzni a fehér vásznon. Csak ezzel tudsz olyan jövőt festeni magadnak, amilyet akarsz.
Ezt kéne megérteni.

De vissza az építős hasonlathoz: ezzel tudod megismerni és felhúzni a következő fundamentális szintet, a második emeletet. Okosan, nem ám olyan mekkmesteresen.
Hogy mi ez a következő sor szerintem? Erről majd egy következő bejegyzésben rántom le a leplet. Valójában ez már nem olyan tökéletesen egyértelmű, mint az első szint. Mondhatjuk, a második szinten még javában dolgoznak a román vendégmunkások…

Az mágikus mantra tehát: vissza az alapokhoz – értsük már meg, hogy mi működteti a dolgokat!