Start blogging.

Ha van egy problémád, menj el futni. Ha az első kör után még nincs rá megoldás – fuss tovább. Lesz megoldás.

Egy ideje nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy mekkora pazarlás az a hatalmas mozgási energia, amit a modern ember gyúrásba, fitneszelésbe rak – amit a súlyoknak, futószalagnak, názateknólógiás haskockásítóknak és a többi cuccnak átad. Miért nem használja fel a civilizált ember ezt “zöld” energiát?
Dinamókat lehetne hajtani vele, de a legtisztább eset ugye az, ha közvetlenül egy olyan helyzetben fejtjük ki az erőt, ahol pont arra a mozgásra van szükség. A konditermet felváltanák az építkezések, szántóföldek vagy, hogy aktuális legyek, az ember pecója előtti behavazott járda.

De ez a klipp nem csak ezt a tanulságot rejti, hanem arra ösztönöz, hogy ha valamit meg kell csinálnunk (pláne, hogy tudjuk, hogy életünk során bőven lesz még rá példa), akkor miért ne tanuljuk meg a lehető legjobban csinálni?

Na, most irány lapátolni, nehogy egy cvekkeres öregnéne bepöröljön, mert fenékre esett a portád előtt!

A mindennapok művészete sorozatunk következő epizódjában pedig lefőzzük a tökéletes mokka kávét (és azt is megtudhatod, hogy jön ehhez az egészhez a buddhista imamalom intézménye).

Helyettesítsd be a saját cumódat és a metszet kiböfögi mi a szitu és látni fogod merre tovább. Szerintem zseniális.

via.

Naszóval.

Azt elfelejtettem mondani, hogy az észt nem csak az Ekébe teszem, hanem a jövő (jelen?) egyik  fontos üzenetközvetítő platformján,  Twitteren is csicsergem az okost. (magáról a programról csak annyit, hogy hidd el, frankó, még ha első ránézésre fel is villan a WTF felirat a lelki szemeid előtt. Ajánlom, hogy kezdd el használni – pl. kövess engem és tanuld meg hogy mi mindenre jó) Egymondatos gondolatmorzsák.

A másik média egy kicsit komolyabb, méghozzá egy magazin, amiben augusztus óta publikálok. Egy “hogyancsináljuk” sorozatba kezdtem bele, most a harmadik epizódnál tartok és még lesz egy jó pár. Mondom ezt annak ellenére, hogy a nyomtatott újság begyászolt, a mostani az utolsó nyomtatott szám (egy darabig?), ezután online fog menni a dolog. Szerintem csak jobb lesz. Állati izgalmas projekt, amit giga lelkesedéssel hajtok, hisz a szívem két csücske (tényleg, hány csücske van az emberi szívnek?), az ekén megismert hatékony tanulás és a montenbáj fúzionál. Hab a tortán, hogy egész jók a visszajelzések az olvasóktól, ami arra enged következtetni, hogy van az ilyen témára igény.

Szóval ezek vannak. A cikkek ízelítői fent vannak itt, itt és itt, a legújabb (uccsó!) nyomtatott szám pedig az újságos kofáknál.

ja és gyertek twitterre!

Egy nagyon fontos kérdést szeretnék hozzátok intézni az Eke jövőjével kapcsolatban.

Nem bánnád, ha ezentúl, angolul szólna hozzád az eke?

kérlek írd le az egyszavas véleményedet komment formájában! Köszönöm.

Van pár olyan egészen egyszerű(nek tűnő) képesség, amiket egy évben nagyon kevésszer használunk – és épp ezért sokan nem nagyon veszik a fáradságot megtanulni -, de ha nem tudjuk szépen és elegánsan kivitelezni az nagy gáz lehet adott esetben.

Az ékes példa erre az ajándék becsomagolása. Méter hosszú celluxcsíkok, intuitív hajtogatásszörnyetegek (a “szaloncukor”-mém megvan?) és pazarló csomagolóanyag felhasználás jellemzi a noob ajándékcsomagoló tudományát. Egy időben én is az említett iskola lelkes híve voltam, aztán rájöttem, hogy a következő x évemben még bőven lesz alkalom, amikor elő kell rukkolnom vmi ajándékkal, szóval utánanéztem az éterben, hogy van-e erre valami jófajta megoldás. A nyakkendőkötés után ezen a téren sem hagyott cserben a Zinternet és ezt most akkor szépen meg is osztanám a karácsonyi ojjándé’ lázban égő eke olvasókkal.

Wrap your sh.t  with elegance and ease! (zen változat) (bővített változat)

warning: erősen ajánlott, hogy szerezz az ajcsihoz egy dobozt, ha nincs. Amorf formát állati nehéz becsomagolni.

“Ha nem mész túl a csúcson, soha nem tudod meg mi van a túloldalon.” – Jim Steinman

A következő bejegyzés pediglen egy fiatalemberről fog szólni, aki szinte többet tölt levegőbe csúcsokat túlrepülve, mint a földön, mi halandók közt.

“199″ jeligére

Ahogy tegnap egy kevésalvós, tettdús és mókával teli hosszú nap végén gurultam (mit gurultam, SUHANTAM) az óbudai rakparton a hazafelé araszoló, benzinpöfékelő féklámpasor mellett, egy fentről-oldalról jövő friss fuvallat megcsapta az orromat és a nap végi fáradtságból kirángatva beindított egy fura halucinációt, egy alternatív jelent, ami lehetett VOLNA.
A képzeletem elé vetült egy olyan kép, hogy a bringámmal ugyanazon a tükörsima asztfaltcsíkon suhanok hangtalanul, mögöttem-előttem tucatnyi pislákoló fénypont (a többi bringás ledlámpája) és a Duna által egészen a dunakanyarból hozott friss Pilisi és Börzsönyi energiával teli levegő kígyózik az orromba, egészen a hörgőkig. Egy egészen összetett illat, amiről nem tudom megmondani pontosan mi van benne, csak azt érzem, hogy nagyon jó. Körülöttem viszonylagos sötétség van, a csillagok és opcionálisan a Hold világ-ít, a Duna hullámain a csillagtükrök csíkokká, homályos-cikázó pamacsokként manifesztálódnak és KUSS VAN, csak a friss levegő van és az a könnyed pörgő láb van, ami egyfajta oxigénszivatyúként működik a testem számára, ő juttatja el a finom levegőt a szervezetem minden apró zugába.

És nincs pöfőgő autó, amiben fásult emberek ÜLnek leginkább egyedül, egész napos lélekölő, ÜLő, irodai munka után és ugyanúgy egy üveglapot bámulnak, mint egész nap, csak itt nem pixelek villognak, hanem a világ zajlik MÖGÖTTE. Nincsenek világító féklámpák, nincsen 30km/h-nál nagyobb sebesség.
És kuss van (mondtam már?).

Na, tök jó lett volna, ha ilyen lett VOLNA a tegnapi utam az óbudai rakparton. Így is jó volt, mert suhantam, tekertem, nem lélekölő munkát végeztem (hanem rengeteg finomsággal teli „játékot”!), nem ültem egész nap, nem üveglapot bámultam, és nem a világtól elzárva egy fém/üvegkockában ültem és az a bizonyos isteni levegő is megcsapott néhány pillanatra.

Legalább megvolt a kontraszt.