Csodák nincsenek. Úgy esett, hogy két hónap elteltével ismét metróra kellett szállnom. Megint elfelejtettem, hogy milyen mély a pokol bugyra. Odafele viszonylag nyugodt utam volt, csupán a depresszív emberi arcok hangulatromboló hatásának voltam kitéve, de felhangosított zenével a fülemben és a plafon kitartó bámulásával sikerült kibekkelnem a 20 percet. A visszaút viszont kicsit kalandosabbra sikerült. Éppen likasztani akartam, amikor egy télapó klón forma elkezd nekem valamit tátogni. Kiveszem a fülemből a fülhallgatót és közli velem, hogy a metró lezárva.
-De mi történt?
-Nem tudom.
-Van metrópótló busz?
-Van.
-Hol lehet rá felszállni?
-Nem tudom.
Felmegyek a felszínre, kígyózó buszsorok, de mindegyiken “villamospótló” felirat díszeleg. Sok szakember sürög forog a jellegzetes bkv-kék zubbonyában. Odamegyek az egyikhez, megkérdem, honnan indul a metrópótló. Elküld a másik oldalra. Ott már egy takaros tömeg várja a megmentőt. Ám az nem akar jönni. Egy másik télapó klón vigyorogva fontoskodik, gondoltam megkérdezem tőle, hogy kb. mikor jön a busz. A válasza az volt, hogy ő is arra vár. Köszi. Persze ő sem tudta, hogy mi történt a metróval. (mint utólag kiderült, 11 órakor fújtak bombariadót. én fél 2-kor kérdeztem rá…)
Pumpa kicsit felment, ráadásul a szívem szakadt, amikor egy-egy biciklist láttam elsuhanni vigyorogva. Hál istennek egyre több van belőlük. Vajon nekik miért nincs életunt fejük? Mivel dühömben képes lettem volna felborogatni a buszokat, inkább kiültem egy kicsit az Erzsébet térre lehiggadni. A lehiggadás 2 percig tartott, mert 2 szimpatikus román bevándorló akart nekem tomi hilfiNger öveket és 5 pengés borotvát eladni. Pechükre tradicionális zsilettpengét használok és övet nem hordok. Ha nem, akkor megkértek, hogy legalább a fülhallgatómat adjam nekik ajándékba. Lebeszéltem őket róla. Eztán felajánlották még, hogy a cipőmet is szívesen elcserélnék, sőt a nadrágomat is. Mivel mindkét ruhadarabomhoz ragaszkodtam, előkerült a zsebükből egy sokkoló, persze szigorúan demonstratív célzattal. Nos, itt kicsit átkapcsoltam túlélés üzemmódba, de mielőtt tettlegességre került volna sor, elkezdtük beszélgetni. Kiderült, hogy Erdélyiek, én meg nemrég jártam Erdélybe, úgyhogy elkezdtem dicsérgetni a környéket (tényleg szép), megvolt a közös nevező. Szó szót követett, és megtudtam, hogy ők egy arab maffiozónak dolgoznak, sőt azt is, hogy egy hét alatt még senki nem vett tőlük hilfiNger övet. Egy negyed órás csevej után kezet fogtam Istivel és Janóval, majd mindenki ment a maga dolgára.
A hazautat végül 3 tömegközlekedővel 45 perc alatt sikerült megtennem. Ez bicóval 15 percbe telt volna, stressz és belédkötő román bevándorlók nélkül. Irónia a javából, hogy egy cimborám azért szokott aggódni, nehogy a bringáról rúgjanak le a szerecsenek. Hazafele még találkoztam egy jól öltözött középkorú úriemberrel, aki éppen a közértünk falára nyitotta rá a rögtönzött aranyesőjét. Megjegyeztem neki, hogy tanuljon egy kis illemet, de erre ő csak annyit tudot kinyögni lányos zavarában, hogy “öeöééénnemtudom”. Legyen ez a happy end.
Magyarország 2008, I love this country. Én már tényleg csak mosolyogni tudok a történteken és 1000-szerre is megígérni magamnak, hogy soha többé békávé.
És hogy jön ez az egész a tanuláshoz? Úgy, hogy azért van ennyi kőbuta ember, mert nincs tudásuk. A tudatlanok azt tanítják meg neked, hogy milyen ne legyél.
