Ahogy olvastam ezt a cikket Cé Ronaldóról, azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon attól ő a világ legjobb játékosa, mert rommá edzi magát, vagy azért edzi magát rommá, mert ő a világ legjobb játékosa? Valószínűleg mindkettő, de talán a kemény meló volt előbb, aztán ő lett a világ legjobbja, amitől aztán MÉG jobban ráturbózott. Az első része tiszta sor, de vajon a második fázisnak mi lehet a mozgatója? Ha ő a legjobb, akkor már hova akar jobb lenni? Vagy csak annyi a dolog nyitja, hogy fél a visszacsúszástól? Aki tanult valaha közgázt, az jól tudja, hogy az ember igényszintjéről csak nagyon rossz szájízzel lép lejjebb.

De az is lehet, hogy ő is egy csodabogár, egy pionír a szakterületén, mint Sam Hill, sőt ha ezt a szabadrúgását megnézed, akkor ez talán nem is kérdéses. Elég nyilvánvaló, hogy Cé nem más futballistáknál akar jobb lenni, hisz manapság még a közelébe sem ér senki. Saját maga lett a mérce, ami a lehető legjobb, ami egy emberrel megtörténhet a tanulás szemszögéből nézve. Az “én vagyok a legjobb a világon” erősségű önbizalom és a színtiszta belső hajtóerő (a klasszikus külső dolgok, a pénz, a mások legyőzése, a legjobb csapatban futballozás ugye már nem pálya nála) egy meglehetősen ütős koktélt alkot fejlődés szempontjából.

Aztán az is lehet, hogy csupán azért csinálja, mert megteheti – minden körülmény tökéletes számára.

Az biztos, hogy ezek alapján beleillik abba a csapatba, amit olyan nevek alkotnak, mint Michael Jordan, Tiger Woods, Lance Armstrong, David Beckham, akik szintén arról híresek, hogy utoljára hagyták el az edzőpályát.

This entry was posted on Wednesday, July 15th, 2009 at 3:06 pm and is filed under Fejlődés, Motiváció, Tudatállapot. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.