A hagyományos iskola by Carl Rogers
A most következő leírást Carl Rogers – A tanulás szabadsága (1969) c. könyvében lehet olvasni:
Egy hatéves fiú először megy iskolába. Kíváncsian lép be a kapun, érzi, hogy fontos lépést tesz a felnőttség felé. Figyelte, ahogy a nagyfiúk és a nagylányok minden reggel iskolába mennek, és csak délután jönnek haza. Egy kicsit fél is. Minden idegen. Az új helyzetben félelmetes veszélyek és izgalmas lehetőségek rejlenek. Hallott iskolai történeteket büntetésről és érdekes időtöltésről, barátságos és barátságtalan tanárokról.
Eligazítják az osztályterem felé. A tanár hivatalos. Az osztályteremben három oszlopban állnak az asztalok, minden asztal mögött két szék. Megmutatják, hol a helye. Könyveket és ceruzákat kap. A tanár mosolyogva üdvözli a gyerekeket, de a mosoly valahogy nem tűnik természetesnek. Elmondja a szabályokat: senki sem hagyhatja el a székét – még wc-re sem, – addig, amíg nem jelentkezik, és nem kap erre engedélyt; nem szabad suttogni a szomszéddal; csak akkor szabad beszélni, ha kérdezik; nem szabad zajongani. Visszagondol arra, hogy tegnap még egész nap mozoghatott, annyit zajonghatott, amennyit csak akart, és ha mérges volt, rákiabálhatott a barátjára. Az iskola tényleg egészen más.
Elkezdődik az óra. Kinyitják a könyvet, betűk kerülnek a táblára. A tanár beszél. Felszólítja az egyik gyereket, majd megdicséri, hogy jól válaszolt. Most őt szólítja fel. Valamit nem jól mond. “Rossz! Ki tudná megmondani Joe-nak a helyes választ?” Néhány kéz a magasba lendül, és az egyik gyerek kijavítja, amit mondott. Butának érzi magát. Odahajol a szomszéd gyerekhez, hogy elmondja neki, miért gondolta azt, amit mondott. A tanár rászól, hogy ne beszéljen. Odamegy mellé, és ott is marad mellette, hogy érezze, figyelik, hogy ne tudja megszegni a szabályokat.
A szünetet élvezi: lehet kiabálni, szaladgálni, még játszani is. De a szünet túl rövid. Újra kezdődik egy óra. A teste zsibbad, gondolatai másfelé vándorolnak. Végre eljön az ebéd ideje. Kettesével sorban állnak, és amikor sikerül egyenes sort alakítaniuk, csöndben bemehetnek az ebédlőbe.
A gyerek iskolai karrierje elkezdődött. Már az első nap sok mindent megtanult, ha nem is tudja mindezt szavakba önteni. Megtanulta, hogy
- az osztályban nincs helye a fizikai energiának,
- vagy alkalmazkodik, vagy viseli a kellemetlen következményeket,
- fontos, hogy alávesse magát a szabályoknak,
- hibázni nem szabad
- a hibázásért megszégyenítés jár,
- a spontán érdeklődésnek nincs helye az iskolában,
- a tanár szerepe a fegyelmezés,
- az iskola összességében kellemetlen
Ahogy telnek a napok, hónapok, az évek, még mást is megtanul:
- a legtöbb tankönyv unalmas,
- nem jó dolog ellentmondani a tanárnak,
- sokféleképpen meg lehet úszni, hogy az ember tanuljon,
- lehet csalni, csak ne kapjanak rajta,
- álmodozással gyorsabban telik a nap,
- ha keményen tanulsz és jó jegyeket kapsz, kigúnyolnak érte a többiek,
- a fontos dolgokat az ember az iskolán kívül tanulja meg,
- a kreatív ötleteknek nincs helye az iskolában,
- az iskolai oktatás legfontosabb eleme a feleltetés és az osztályzat,
- a tanárok egy része mintha nem is élő ember lenne.
A tanuló várja az időt, amikor végre befejezi az iskolát, és kiengedik ebből az unalmas, elnyomó intézményből.
A saját tapasztalataim és a kutatási eredmények is azt mutatják, hogy sok millió fiatalnak ilyesfajta tapasztalatai vannak az iskolával kapcsolatban. Aki azt hiszi, hogy túl sötétre festettem a képet, beszéljen fiatalokkal.
Azért ez így összeszedve elég kemény, nem? Döbbenet, amikor az ember belegondol, hogy ő is pont ezt élte át. A másik döbbenet, hogy ezt Rogers 40 (negyven!) évvel ezelőtt írta és ugyanebben a könyvben fel is vázolt egy kipróbált és működő alternatívát, ennek ellenére mind a mai napig a fent említett mémcsorkor hatja át az iskola intézményét.
July 7th, 2009 at 11:11 am
Ne haragudj, de szerintem alapvetően hülyeség az ilyen túlliberális iskolafelfogás. Senki nem képes szert tenni ilyen alapvető oktatási elemek nélkül a normális élet alappilléreire. Szükség van a fegyelemre, és az általános és középiskola nélkül még csak hírből sem lenne “általános műveltség”.
Oké, én sem fogom használni a magyar és történelem-tanulmányaimnak, de biztos, hogy emberileg lennék kevesebb nélkülük. Olyanokat is el kell bizony olvasni, végig kell ülni, meg kell élnünk, amiket egyáltalán nem szeretnénk.
July 7th, 2009 at 11:34 am
Nem haragszom, bár ha jól sejtem, nem igazán ismered a tanulóközpontú tanítási modellt. Gondolom ahhoz kapcsoltad egyből a wiki szócikket, ami ma iskolai “liberális” reformok címszó alatt bevezettek a sulikba és csúfosan megbuktak. Pedig nagyon nem erről van szó. Az igazi, működő (!) tanulócentrikus módszereket több évtizedek óta alkalmazzák az alternatív iskolákban (waldorf, hkt stb.) és az eredmények ezt a megközelítést igazolják.
Amiről te beszélsz, a “túlliberális iskokafelfogás”, az nem egy tudatosan felépített, kipróbált rendszer, hanem szakszerűtlen reformkísérletek, koncepciómentes próbálkozások, melyeket talán jó szándék vezérelt, de szakértelem nem volt mögötte, ezért hatalmas kudarc lett belőle.
Fact: ma gyakorlatilag egy száz éve elavult poroszos oktatási megközelítéssel tanítják a fiatalokat, ami “nyomokban túlliberális agyatlanságokat” tartalmazhat. ez egy epic fail. Ezt nem én mondom, hanem az ÖSSZES neves oktatáskutató.
July 7th, 2009 at 12:28 pm
wiki szócikket ugyan nem lapoztam fel, de hallomásból tudok ezt azt az alsós és az általános iskolai oktatásról (pedagógus a családban). errefelé az a hír járja, hogy az ún. waldorf-módszer sem “begyere” túlságosan. őszintén megmondom, halvány lila gőzöm sincs mit jelent az, hogy waldorf-módszer.
De: látva, hogy általánosban is mennyivel kezelhetőbb volt a 23 fős osztály egyénenként, mint a 30-as (a gimis 34-5-ről nem is beszélve), laikusként mindenképp a kisebb tanulói közösségekben látom a jövőt.
Rossz tanárok pedoig sajnos mindenütt vannak, ez ellen nem lehet már mit tenni. Ami viszont égbekiáltó baj, hogy ezek a rossz tanárok elveszik a fiatalok kedvét a tanári pályától. (Arról nem is beszélve, hogy látom mennyi stressz termelődik egy-egy munkanap a tanárokban és azt nem lehet az iskolában, a gyerekeken levezetni, csak otthon. Sajnos
)
July 7th, 2009 at 1:16 pm
Igen, igaz, amit mondasz. Szerintem, ha ismernéd pontosan a cikkben említett Rogers nézeteit, vadul bólogatnál, mert te is arról beszélsz, amiről ő, csak valamit félreértettél
July 7th, 2009 at 9:11 pm
Waldorf: nagyon sok dolog szimpatikus, és igen, sok kritika éri őket. A döntő tényezőt én igazából nem az ideológiában látom, hanem az adott tanár személyiségében. Vannak jól működő waldorf-sulik és vannak gyengébbek.
Sőt, talán a legfontosabb az otthoni környezet és a suli a; egybecsengése b; egymást kiegészítő hatása.
Tehát ha bármelyik szülő idegenkedik a liberálisabb felfogástól, akkor egy jó beszélgetés után hagynám a dolgot. H amegérik,akkor oké, ha nem, akkor csak ártok az erőltetéssel. (Kérdé, hogy a jó beszélgetésig hogyan lehet eljutni. Ez már tiszta marketing.)
Szokták azt is mondani, főleg waldorfos szülők
, hogy nem minden gyereknek való a liberális módzser, vagy konkrétan az az irányzat. Ezt meg nehéz megmondani, marad a zsigerből döntés.
A gyakorlatban talán egyébként az a legnehezebb, hogy ezekben az altersulikban dúsulnak föl azok a gyerekek, akiknek van valamilyen speciális szükségletük, és ezért a normál iskolai rendszer nem, vagy nehezen tudja őket befogadni.
Mondhatnám azt is, hogy az altersulik sokszor kisegítőkként is működnek. Ez bizonyos határon belül szerintem jó és a csoportot előre viszi minden nevelési-oktatási kérdésben, de egy bizonyos létszám fölött már túlterhelő.
July 7th, 2009 at 9:41 pm
igen, mondjuk a dolog úgy nem működne egész biztosan, hogy kitalálja az ember a tutit (még ha az tényleg tuti is) és bepakolja oda az összes gyereket, mert egyszerűen a családi nevelés olyan egy csomó gyereknél, hogy egyszerűen a szabadságot érezik teljesen abnormálisnak és nem tudnának mit kezdeni vele. De tény, hogy akik erre fogékonyak, azok szárnyalni fognak.
July 7th, 2009 at 11:23 pm
Azon kevesek (?), akiknél a családi nevelés rendben van, szárnyalnak minden körülmények között, mert bármely iskolatípus hátrányaival szemben van valamelyes védelmük.
Beszélhet belőlem persze az idealizmus is.
Szóval szeretjük a szabadságot, de manapság legalább annyira hiányolom a határokat is.
Szinte már közhelyeket sorakoztatok egymás mögé.
July 8th, 2009 at 8:41 am
hát igen, ha egy biztos háttér van az ember mögött, akkor sok mindennel könnyebben megbirkózik az ember, de azért csodák nincsenek – ha nincs jó input (jó tananyag, jó hozzáállású tanár stb-stb.), akkor csak jó alkalmazkodás van és nem csodálatos fejlődés.
Sure, bizonyos korlátok nélkül – vagy nevezzük inkább irányelveknek – a szabadság fogalma nem nagyon értelmezhető.