“Csak most értettem meg! Ez a tekercs Törött Kardtól nem a kardforgatási titkait hordozza. Amit ez felfed, az a legnagyobb tökéletesség. Az első szint az, amikor a kardforgató egyé válik a karddal. Itt már a fűszál éle is halálos fegyver lehet a kezében. A következő szinten a kard már nem a kézben lakozik, hanem a szívben. A harcos fegyver nélkül is képes levágni az ellenfelét még száz lépésről is. De a végső, legmagasabb szint akkor következik be, amikor a kard teljesen eltűnik. A harcos eggyé válik mindennel, ami körülötte van. A gyilkolás iránti vágy már nem létezik többé. Csak a béke marad.”
- Qin Shi Huang császár megvilágosodása a Hero című filmben.
Milyen szintjei vannak a tudásnak? Vannak egyáltalán elválasztható szintjei vagy egy töretlen görbéről van szó? Van abszolút legmagasabb tudás vagy mindig lehet fokozni?
A múlt század közepén egy Benjamin Bloon nevű ember elhatározta, hogy márpedig ő nevet ad a tudás különböző szintjeinek és lám, még ma is az ő osztályozását fogadják el a legtöbben. Bloom barátunk szerint a tudás szintje a következőképpen festenek:
Első szint: emlékezés. A megtanult tudás egyszerű felidézése, saját kútfőből történő utánzása.
Második szint: megértés. Az összefüggések belátása, amikor azt mondod magadban, „aha, most már értem”
Eddig passzív a tudás, azaz csak „elméletben” tudjuk, a következő szinttől azonban már megtörténik a puding próbája.
Harmadik szint: alkalmazás. A tudás felhasználása egy kialakult új helyzetben.
Ezen a szinten három irányba fejlődhet tovább a tudás:
Elemzés. Ezen a szinten képesek vagyunk a tudást részleteiben vizsgálni, elkezdjük felfedezni a mélyebb összefüggéseket.
Értékelés. Képesek vagyunk a tudásunkat bizonyos szemszögekből értékelni.
Alkotás. A tudást teljesen új dolgok létrehozására tudjuk felhasználni.
Ezek tehát Bloom szintjei, amik igazából csak azt mutatják meg, hogy a passzív és az aktív tudás hogyan nyilvánul meg. Először csak felismerjük, majd képesek vagyunk saját kútfőből felidézni, végül fel is tudjuk használni eszközként.
A tudás mélysége egy teljesen más tészta, és innentől ez már erősen filozófia (idáig még csak gyengén volt az 
)
Az én véleményem szerint négy szinten megy át a tanuló, ahol az utolsó szint a végtelenbe vezet.
A kezdő egy „előre megrágott” tudást kap és sajátít el, megpróbálja a lehető legjobban leutánozni. Tudatosan kell figyelnie a mozdulatokra, mert minden részlet új számára.
A haladó már kevés odafigyeléssel is képes az alapokat alkalmazni, de még nem teljesen független tőlük.
A kutató nem elégszik meg azzal, amit elé raknak, hanem elkezdi megfejteni a mintákat, átlátni az összefüggéseket.
A mesternek összeállt a minta – az új szövevényeket ösztönből ismeri fel és építi be a tudásába. Szinte nem is kell racionalizálnia a teendőket, mert „egyszerűen csak tudja”. Ettől az összesűrűsödött ösztönös tudástól lesz a „kung-fúja” olyan könnyed és elegáns a kívülálló számára. Varázslatnak tűnik, de csak azért mert nem látszik a felgyülemlett óriási tudásmennyiség. A mester elérte az alkalmazkodás legmagasabb szintjét – egyé válik, együtt mozdul az eszközével, a környezetével. “Már nem létezik a táncos, csak a tánc maga, már nincs énekes, csak az ének maga.”
A tudás ösztönné válik és a tudás előhívása többé nem igényel figyelmet, így az teljes egészében az új körülmény lereagálásra összpontosulhat.
Ahogy a kutató tudása egyre bővül, rengeteg felesleges sallang lesz az összeillesztett tudásszövetben, a mester viszont már lenyeste ezeket a hasztalan fékezőernyőket. Exupéry szavaival: „A tökéletességet nem akkor éred el, amikor már nem tudsz mást hozzáadni, hanem akkor, amikor már nem tudsz semmi mást elvenni belőle.”
A mesteri szint nyitott, az alkalmazkodás egyre teljesebb.
