Az adományozás paradoxona
Adni jó, de még jobb kapni. Ööö, fordítva. De miért is? Miért jó NEKEM, ha adok valamit magamból – az időmből, a birtokomban lévő értékből, akármiből? Miért leszek én több, ha kevesebb leszek?
Kicsit utánanéztem ennek a dolognak.
Minden jel arra mutat, hogy önzőnek „teremtettek” minket, azonban ez nem elég az egyensúlyhoz. Túl hideg lenne a világ az emberi élethez, ha az önzőségnek csak a többeket semmibe vevő hatása működne. Szerencsére a teremtő (Isten, evolúció – hívd, ahogy akarod) belecsempészett az önzőségi „programunkba” egy olyan elemet is, ami kiegyensúlyozza a „csak én vagyok fontos” hatását. Ahhoz, hogy nekem nagyon jó legyen, bizony másnak is jónak kell lennie. Ahhoz, hogy túléljünk, szövetséget kell kötnünk, össze kell játszanunk a többiekkel: a többi emberrel, a többi állattal, a többi növénnyel, a Földdel – és ki tudja hol a határ.
A szeretet önzőség – a jobbik fajtából. Egy illúzióval kevesebb? „Fúú, hogy mondhatsz ilyet?” – kérdezné tőlem Jézus. Nos, Jézus, a helyzet a következő:
Az élőlények legfontosabb tulajdonsága a túlélés szempontjából az önzőség, és ebben az ember sem fukarkodik. Hogy lehet mégis, hogy az is jól jár, aki kap és az is aki ad?
Nos úgy, hogy aki ad, az kap valamit cserébe: jó érzést. Elindul a dopamintermelődés.
Több okból is elfoghat ez a jó érzés:
- Mert okosak vagyunk és előre tervezünk: tudjuk, hogy a jövőnket biztosítjuk be, hiszen jó esély van rá, hogy a jóságot később visszakapjuk. (Ez a spekuláció persze leginkább tudat alatt folyik.)
- Erősíti a jó hírnevünket (tiszteletet kapunk)
- Érzelmi-energiát ad (jóságosnak érezzük magunkat, mert „jót” csináltunk)
- Csökkenti a korábbi rossz cselekedetek miatti lelkiismertet-furdalásunkat (ad egy marék jó karmát)
- Tudat alatt tudjuk, hogy ha a másik segítséget kap, akkor jobb lesz az élete, és mivel ő is a környezetünk része, így a mi életünk is jobb lesz.
- Segítheted a hozzád hasonló génkészlettel (és mémkészlettel!) rendelkező társaid túlélését. (Ezért van az, hogy minél „közelebbállónak” érzed a másikat, annál szívesebben segítesz neki.)
- Szerinted?
A legkeményebb, még hátra van. A láncreakció. Amikor valakinek jót teszel, akkor nem csak neki teszel jót, hanem rajta keresztül talán ezer másik embernek. Ilyenkor ugyanis a pillangó csap egyet a szárnyával, és a megajándékozott örömét könnyen átadhatja a környezetének – lehet, hogy neki is megjön a kedve adni, és neki is, és neki is… Néha csak egyetlen mosoly kell, hogy elinduljon a jóságvírus. (lásd ötödik pont)
A legjobb, hogy ez mind nem áll ellentétben a minket mozgató egyik legbefolyásosabb ösztönnel az önzőséggel. Nem bizony. Úgy is hűek lehetünk önzőségünkhöz, hogy közben mással is jó dolgot csinálunk.
De ha ilyen remek dolog ez, akkor miért nem gyakorolja mindenki naponta? Jó kérdés. Azt hiszem irigyek vagyunk. Túlságosan ragaszkodunk a tulajdonunkhoz még akkor is, amikor már nincs is rá szükségünk. Nem tudjuk, nem vesszük észre, nem tudjuk felfogni, hogy amikor ha valamit odaadunk a másiknak, akkor nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. (ha az életünk függ a falattól, akkor ez nyilván nem érvényes, de minden másra igen). Az átlagjános azt hiszi, hogy a gazdagság a tárgyakból ered, mert ezzel tömik a fejét naponta. Az átlagjános nem tud róla, hogy már réges-régen bebizonyították, hogy a tárgyaknak igen kevés közük van a gazdagsághoz. A gazdagság egy érzés, nem egy Aston Martin.
Ez tehát a jótétemény paradoxona. Meg vagyok róla győződve, hogy ha az emberek belátnák ennek a hatásnak az érvényességét, az teljesen megváltoztathatná a civilizációnkat.
Talán ezt is meg kéne tanítani az iskolában…
Ez mind talán úgy hangzik, mint biblikus szentbeszéd, de ehhez semmi köze Jézusnak. Nem azért érdemes adni, mert az a jóisten kedvére van, hanem azért, mert ténylegesen hozzátesz a saját boldogság-mutatónkhoz.
Mert önzőek vagyunk…
Ajánlott szakirodalom: Cool to be kind
November 13th, 2008 at 11:12 pm
Azon túl, hogy az egésszel (ismét) egyet tudok érteni, két dolog ugrott be:
1.) “a tárgyaknak igen kevés közük van a gazdagsághoz”… Többször tapasztaltam az utóbbi években – mivel egyre több mindent engedhettem meg magamnak -, hogy amint megszerzek egy hőn áhított tárgyat, utána kvázi értéktelenné válik. Tipikusan a “vadászat jobb, mint a zsákmány” esete, de szinte mindennel. Picit máshova visz a gondolat, de úgy érzem ez is alátámasztja ezt a mondatot.
2.) “Nem azért érdemes adni, mert az a jóisten (sic!) kedvére van, hanem azért, mert…” Mai napig nem olvastam végig a Bibliát, és klasszikus értelemben nem tartom magam hívőnek, de megint egy olyan magvas gondolat kapcsol vissza a könyv (és alapvetően más vallások) tanításaihoz (is), amiről ha lehámozod a kaporszakállú mítoszt, akkor egy “guideline elem” jön ki belőle. Lehet tényleg mégsem csak egy jó sztorit írtak ezekben az “alapkönyvekben” le…?
November 14th, 2008 at 10:53 pm
A második pontra reagálnék: ja, minden könyvben ott ez a gájdlájn, de amennyire én tudom, a miért kifejtését annyira nem erőltették. “csak, mert ez Isten kívánsága”
November 15th, 2008 at 7:08 pm
amennyire én tudom, valóban nem erőltették. de ha a keletkezési idejét nézed a könyveknek, az ember akkori igényeinek nem igazán kellett a “miért?”-re a valódi válasz… tényleg… és tudjuk-e mi a valódi válasz? sztem mi még nem. lehet csak arról van szó, hogy akkor az “Isten kívánsága” volt a miértre a kielégítő válasz, most pedig (vagy kezdi átvenni a szerepét) az, amiről pl. itt fentebb is szó van.