Ki az a Sam Hill? Ha most vakarod a fejed, nem csoda, ugyanis csak pár millió ember ismeri ezt a srácot, és még kevesebben vannak, akik tudják, hogy miért különleges. Szerencsére ahhoz, hogy megértsd a lényeget, nem kell ismerned a jelenlegi profi hegyibringás mezőnyt, pláne nem az erőviszonyokat, sőt még biciklizned sem feltétlenül kell tudnod.

Vannak emberek, akik más csapásokon mennek, mint a többiek, ha úgy tetszik a nyáj.  Nos, Hill barátunk is egy ilyen lény, de ő nem csak átvitt értelemben választja az ismeretlen ösvényeket, ugyanis downhill versenyző a hivatása – magyarul “lejtőzik”.
Méghozzá hegyikerékpárral.

Minden területen, minden szakmában fel-felbukkan néha egy olyan egyed, aki az addig megszokottól eltérően közelíti meg a hivatását. Ezek az emberek a pionírok, azok a felfedezők, akik meglátnak valamit, ami ott van mindenki orra előtt, azonban “mi” nem tudunk vele mit kezdeni. Ők tudnak.
Ezek a “kiválasztottak” általában csendes emberek, minden figyelmüket a mesterségükre összpontosítják, és megszállott módon csiszolják a tudásukat. Minden létezőt megtanulnak a területükön, és annyira belemerülnek, hogy kezdik átlátni a mintázatot.
Pontosan tudja, hogy mi mitől működik, és arra is rájön, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségek vannak elrejtve itt-ott-amott. Látják, hogy nem csak az létezik, amit eddig is mindenki tudott és elfogadott: kilépnek a fősodorból, és elkezdik megkérdőjelezni a meglévő dogmákat.

Lásd  Dick Fosbury.
Lásd még Johnny Weissmüller.

És Sam Hill, aki e csendes zseni-típus tökéletes megtestesítője. Egy olyan szubkultúrában, amit leginkább az “extrém”, a “kúl” és a “rakendroll” jeligék lengik körül, Hill egy fekete bárány. A pályán és azon kívül sem azt az utat követi, mint a többi versenyző.  “Hill teljesen máshogy látja a terepet” (Steve Jones) Nem duhajkodik esténként a többiekkel, nem cseveg fogalom nélkül bárkivel, nem mutogatja állandóan az ördögvillát, és nem úgy biciklizik, mint a többiek. Nemes egyszerűséggel csak “mystic”-nek, a titokzatosnak becézik.

“Az csinálja, amiről mindenki tudja, hogy lehetséges, de rajta kívül senki sem tudja, hogyan.” – Mick Hannah

Ma szinte mindenki szerint ő a leggyorsabb versenyző a mezőnyben. A fura az egészben, hogy két olyan versenytől vált legendává, amit meg sem nyert. Sőt még csak második sem lett. Mindkét esetben csak a harmadik helyet érte el, azonban ezeket egy olyan versenyben, amiben – átvitt értelemben – ő egy lábbal futott, míg a többiek mindkét lábukat használhatták.

így ír róla Steve Jones, aki egy film forgatásán megpróbálta kamerával követni:

“…A látómezőmben van. Pislantok egyet. Hill balra veszi az irányt, nem sokkal, talán fél méterrel a főcsapástól, egy járatlan és láthatatlan részére. Oda, ahol a bogarak matatnak. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy biztosan hibázott egy nagyot, azért ment arra. Aztán egyszercsak, mintha puskából lötték volna ki, az előttem lévő ember egy ragadozóvá változott. A következő kanyarban Hill vagy tíz méterre elhúzott tőlem. Nagy bajban voltam.”

Sam, elmondása szerint úgy nyeri a versenyeit, hogy még csak nem is határon megy – annyival jobb a többieknél. Az idei világkupa utolsó futamán viszont kénytelen volt, és végre láthatta mindenki, amikor Samuel Hill tényleg feszegeti a saját határait. A kommentátor nemes egyszerűséggel az élete legészveszejtőbb futamának titulálta. Én majdnem sírtam. Nézd meg te is Hillt nyélen.

Szóval ő Sam Hill, a dowhnill csodabogara. Lehet tőle tanulni.

Semmi sem tökéletes. Nem fedeztek fel még mindent, mindig lesz valahol egy járatlan csodaösvény. és néhányan ezt látni is fogják, és lesz merszük rá is lépni.

 

This entry was posted on Friday, September 26th, 2008 at 8:33 pm and is filed under hibázni, Inspiráció, Kreativitás, tanítók. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.