Madarat tolláról, embert pozíciójáról
Gondolom mindenkinek megvan az iskolai “osztályterem-helyezkedés” mémje, amit már első osztályban is csiszolgatott, amikor messzemenő stratégiai szempontokat figyelembe véve választott padtársat. Minden iskolai szinten más-más stratégiát igényelt a helyezkedés, köszönhetően a speciális körülményeknek.
Általánosban egyértelműen a barát/barinő faktor volt a legfontosabb, no meg az aktuális “szerelmed” közelsége, akinek mindig odaadtad a kakaóscsigád közepét. Itt azért volt egy kis diktatúra, hiszen a tanárnéni elég rendesen bekorlátozta a lehetőségeidet.
Középsuliban cizellálódtak a dolgok, egyre jobban kifinomodott például az a tudatlatti képesség, mellyel meg tudtad határozni a terem azon szektorait, ahonnan a legkevesebb valószínűséggel hívtak ki felelni (felelés-valószínűségi-rátió). Ez az az időszak, amikor kitermelődnek az igazi stréberek és örökbérletesek lesznek az első sorban.
A főiskolán aztán a rádszakadt szabadság egy olyan új körülmény, ami új priorításokat hoz a játékba. A hajnalig tartó duhajkodások miatt a tanterem szunyókálásra legalkalmasabb része (nyálelvezető csatornák stb.) kiemelt fontosságúvá válik, és azok a helyek is egyre kapósabbak lesznek, ahonnan az ótvarunalmas előadásokról könnyen kiosonhat az, aki félti a még élve maradt agysejtjeit.
Félelmetes amúgy, hogy valóban milyen nagy jelentősége van ennek ki nem mondott iskolai skill-nek. Jegyek, felelések, szimpátiák és nem utolsó sorban az anyag gyors megértése dőlhet el azon a látszólagos apróságon, hogy hova tesszük le a gluteus maximusainkat.
