A mélyenszántás most másfél hétig szünetel, mert elmegyek egy kicsit feltölteni magamat. Jobban mondva brutálisan lemeríteni, de ahogy Niccse mondja: amitől nem halok meg, attól erősebb leszek.

Szóval 10 nap és újra szánt az eke, addig meg tanulj meg valamit, amit már régen szerettél volna kipróbálni!

A héten olvastam valahol egy mondást, ami a hétköznapi, már-már népmesei jellege ellenére is nagyon megragadt bennem.

“Láncba verve nem lehet táncot járni.”

Magyarázatra nem szorul, teljesen igaz, de mint ahogy semelyik egymondatos (sőt sokmondatos) bölcselet sem foglalja magában a teljes igazságot, így ezt sem feltétlenül igaz.

Igen, a szabadság szárnyakat ad(hat), de valójában meg lehet tanulni láncba verve is táncot járni. A lánc egy korlátozó körülmény, ami azért nyújt egy kevés mozgásteret – sőt, a szabadsághoz képest új lehetőségeket. Amúgy meg nem olyan rossz dolog az, ha nem kell a bőség zavarával megkűzdened. Néha könnyebb összerakni valami jót 10 darab Lego™ kockából, mintha egy egész zsáknyi építőkocka állna rendelkezésedre.

Rabság és szabadság: mindkettő termékeny talaj a kreativitás számára.

Ahogy Roger von Oech mondja: “A szükség lehet az újítás szülője, de a játék biztosan az édesapja”

A fejlődés két esetben torpan meg:

Ha teljesen elégedett vagy magaddal, vagy ha beletörődsz abba, hogy nem lehetsz jobb.

Gondolom mindenkinek megvan az iskolai “osztályterem-helyezkedés” mémje, amit már első osztályban is csiszolgatott, amikor messzemenő stratégiai szempontokat figyelembe véve választott padtársat. Minden iskolai szinten más-más stratégiát igényelt a helyezkedés, köszönhetően a speciális körülményeknek.

Általánosban egyértelműen a barát/barinő faktor volt a legfontosabb, no meg az aktuális “szerelmed” közelsége, akinek mindig odaadtad a kakaóscsigád közepét. Itt azért volt egy kis diktatúra, hiszen a tanárnéni elég rendesen bekorlátozta a lehetőségeidet.

Középsuliban cizellálódtak a dolgok, egyre jobban kifinomodott például az a tudatlatti képesség, mellyel meg tudtad határozni a terem azon szektorait, ahonnan a legkevesebb valószínűséggel hívtak ki felelni (felelés-valószínűségi-rátió). Ez az az időszak, amikor kitermelődnek az igazi stréberek és örökbérletesek lesznek az első sorban.

A főiskolán aztán a rádszakadt szabadság egy olyan új körülmény, ami új priorításokat hoz a játékba. A hajnalig tartó duhajkodások miatt a tanterem szunyókálásra legalkalmasabb része (nyálelvezető csatornák stb.) kiemelt fontosságúvá válik, és azok a helyek is egyre kapósabbak lesznek, ahonnan az ótvarunalmas előadásokról könnyen kiosonhat az, aki félti a még élve maradt agysejtjeit.

Félelmetes amúgy, hogy valóban milyen nagy jelentősége van ennek ki nem mondott iskolai skill-nek. Jegyek, felelések, szimpátiák és nem utolsó sorban az anyag gyors megértése dőlhet el azon a látszólagos apróságon, hogy hova tesszük le a gluteus maximusainkat.

Mi van? Rágó? “Svéd tudósok” elvégeztek néhány kisérletet, és arra jutottak, hogy a rágógumi növeli a mentális teljesítményt, különösen az emlékezőképességet. Azt még nem tudják pontosan, hogy mi az oka ennek, de feltételezik, hogy a rágás fokozott inzulintermelést okoz (az emésztés gyorsítása miatt), ami elősegíti a glükózfelszívódást . Ezáltal persze az agy is több glükózhoz jut és tudvalevő, hogy ezt imádják  nassolni az agysejtek, és jobban is működnek tőle. Egy másik elképzelés szerint viszont a rágás egyszerűen az éberségi szintet emeli meg, és ezért fog jobban az ember agya, miközben rágja a hubabubát/turbórágót és nagy lufikat fúj belőle.

Hát nem tudom. Sir Alexnek tegnap bevált

De most komolyan. Ott van ez az érettségi dolog. Emlékszem, amikor én álltam ezelőtt a “hatalmas” megmérettetés előtt, magam is valami misztikus határvonalnak gondoltam az életben, valami olyannak, amire a neve utal. Aztán körülbelül az történt, mint amikor egy puccos étteremben kiválasztod az étlapról azt az ételt, aminek a neve csak három sorban fél ki és sok francia szó van benne, aztán a pincér végül kihoz neked egy egyszerű rizseshúst.
Arra kellett rájönnöm, hogy az érettségi nem más, mint egy elrontott marketingszöveg. Az egy dolog, hogy tized annyira sem volt nehéz, mint amilyen hírét keltették, de könyörgöm, minek az érettségét is jelentette ez a vizsga?

Az én naiv kis lelkemben az a gondolat formálódott meg előtte, hogy ennek biztos valami nagy durranásnak kell lennie, ami azt jelzi, hogy birtokában vagyok azoknak a praktikus képességeknek, amit nem árt tudni, ha boldogulni akarok az életben. Mert hát mi mást is gondolhattam volna ilyen név alapján?
Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a gyökvonás, a verselemzés, a francia forradalom pontos időpontjainak és szereplőinek ismerete olyan tudás, mely elengedhetetlen útravaló a hamuban sült pogácsa és a fillér mellé. Ezek valójában néhány népszerű tudományból kiragadott adatok. Régen lehet, hogy ez elég volt, bár erősen kétlem.

Az érettségit gondolom a felnőttkor belépőjének szánták a kiagyalói, ami egy olyan határvonalat jelent, amin túl a problémáidat már saját magadnak kell megoldanod. Ezt szem előtt tartva az érettségihez talán elég lenne egyetlen képesség, ami szavatolja, hogy bármilyen akadállyal találkozol a hátralévő életed során, azt gyorsan meg tudd oldani. Ez a képesség az alkalmazkodás, azaz a hatékony tanulás képessége.

Bumm egy strigula.

Mennyi időbe telik, amíg rájössz ennek az oldalnak a működésére? Tipp: próbálgasd, mint egy gyerek!

„Asszem’ nem árt, ha néha lábon lőjük magunkat”

- Ben Bolyko, kanadai “durvánbicikliző”

A legtöbb emberre ráhúzható a következő sablon: fősuli/egyetem végén elmegy gyakornoknak (mondhatnók inasnak, bátyám szerint csírának), méghozzá azzal a szép kontúros céllal, hogy kitanulja a szakma bínját-csínját. Van aki gyorsan, van aki lassan, de mindenki beletanul a munkába és elkezdi a melót olyan színvonalon csinálni, amilyen szinten a „rendes dolgozók” űzik a kraftot. Mindezt egy kis fagyipénzért, néhol semmiért, de az sem ritka, hogy az inasnak kell fizetnie, hogy dolgozhasson/tanulhasson. A gyakorlat letöltése után jön egy váltás, amikor is a gyakornok-módból átkapcsol jómunkásember-módba, és ebben a stádiumban követ el egy óriási hibát.

Az történik, hogy alanyunk a munkájáért fizetést kap, és ezzel sajnos legtöbben meg is elégednek. De mit is szalaszt el? A gyakorlat során ugye a munkáért nem fizetést, hanem tudást kap az ember – az a fizetsége. A hibát ott követi el, hogy a váltáskor a tudás-igényt felcseréli a pénzre, holott erre semmi szükség. Talán az ennek az oka, hogy ott van a fejében az a sztereotípia, hogy munka+tanulás=gyakornok, és bejön a képbe a csökönyös „én már nem vagyok gyakornok” hozzáállás, amivel tulajdonképpen visszautasítja az ezüsttálcán kínált további ingyenes szakmai tanfolyamo(ka)t.

Miért ne fogadnád el a pénzt ÉS a tudást is egyszerre?

A munkahelyi okosodásnak zéró hátránya van, előnye viszont akad több is. Először is színesíti az aktuális munkádat. Ha nem elég kihívás számodra a rád szabott munka, akkor a tanulással optimálisan használhatod ki a benned lévő fölös energiákat. Másodszorra egy-egy ilyen „léccimutazsmeghogykell” akcióval könnyen szerezhetsz cimborákat (persze, ha tapló módon csinálod, akkor ellenségeket. Ne szívességet kérj, hanem ajánld fel a segítségedet a tudásért cserébe, ennyi az egész.) magadnak a cégen belüli többi divízióból, ami jól jöhet majd később – pont, mint a tudás, amit felszedsz magadra, hiszen nincs haszontalan képesség. Mivel a vállalaton belüli területek nyilván kötődnek egymáshoz, így szinte biztos, hogy a saját tudásterületedet is feljavítod vele.
Amennyiben van egy határozott jövőképed, akkor egy komplett „tanfolyamot” is összeállíthatsz a cégnél megtanulható képességekből, és akkor arról a mellékhatásról nem is szóltam, hogy látván a nagy lelkesedésed, a főnököd egy kövérebb hó végi egyenleggel is meglephet.

Mindezt hangsúlyozom ingyé’, sőt ha úgy vesszük még te kapsz érte pénzt.

Felveszed a láthatatlan bónuszt?

Hogy miért nincs mostanában bejegyzés? Nem, nem az a gond, hogy nincs miről írnom, hiszen több száz cím sorakozik a “írandó” listámon. Az akadály egy másik lista, amiről épp ez a bejegyzés szól néhány pixellel lejjebb.

Ugye van az úgynevezett teendő lista, amire azokat a dolgokat firkantod fel,amiket be szeretnél végezni a nap folyamán. Ez tiszta sor, mindenki hallott róla, de az univerzumban mindennek meg van az ellenpárja. Yoda-Dártvéder, fehér-fekete, Barca-Reál, jing-jang, pacal-lekvár, rendőrök-huligánok, Apple-Microsoft, anyag-antianyag, estébé.
Nos, a teendő listának is van egy inverze, de valamiért ez nem olyan erős mém, mint a tesója. A sötét oldalt úgy hívják, hogy elkerülendő lista.

Ezen a listán azok a dolgok, cselekvések sorakoznak, melyek a teendők elvégzését GÁTOLJÁK, nevezhetjük őket anti-teendőknek is. Biztos tudod, hogy miről beszélek (írok): cél nélküli “surfing a neten”, rájárás a spejzban lévő gumicukoros zacskóra, körömvágás, bámulás kifele az ablakon, rendrakás, “na ezt a sorozatot még megnézem” és hasonló társai.

Azt szokták mondani, hogy akkor tudod legyőzni az ellenségedet, ha tudod egyáltalán, hogy kik azok. Ideje megnevezni azokat az ellenfeleket, amik szinte minden nap ellehetetlenítik azt nap végi jóleső érzést, hogy “ahhh, mindent megcsináltam!”.

Szóval? Neked milyen kerülendő dolgok vannak a listádon? Milyen apró dolgokat vennél el a napodból, amik semmit nem tesznek hozzá a hatékonysághoz? Fogj egy papírt, cerkát és kezd őket egyenként kivégezni.

“Gentleman, we are in war.”