Na vajon? Nyilván kapásból mondanád a választ, miszerint a gyerek, hisz neki ugyebár szivacsként szívja az agya magába a tudást. Ez igaz, valóban eszeveszett tempóban tanulnak a lurkók, és ezt mindenki tudja, de ezzel kicsit olyan érzésünk is van, mintha a felnőttek törvényszerűen ROSSZABB tanulók lennének, mint az apróságok, pedig ez nem feltétlenül van így. Ugyanis igaz, hogy  az elme képlékenysége csökken a korral, de a szivacs-effektust később is létre lehet hozni, méghozzá egy átgondolt tanulási rendszerrel.

Az igazság tehát az, hogy ha megfelelő módszerrel tanul, a felnőtt közel olyan gyorsan vagy gyorsabban képes elsajátítani valamit (pl. egy nyelvet), mint egy gyerek. Ez azért lehetséges, mert a gyerekeknél az ösztönök irányítják a tanulást és nem egy átgondolt rendszer alapján építik fel a tudás tornyait. Nagyon nagy szerepe van náluk a próba-szerencse módszernek, ami  nem túl hatékony, de ha elég kitartóan csinálják – már pedig a gyerekek nem mennek a szomszédba egy kis lelkesedésért – akkor bizony nagyon eredményes.

Sommázva a dolog így néz ki: a fiatalok kitartóan és nagyon gyorsan építkeznek, de sokszor leomlik a torony, viszont előbb utóbb felépül. Az okosan tanuló felnőttek, bár lomhábban építkeznek egy kiforrott rendszer alapján már elsőre is fel tudják állítani a tornyot, így a nap végén könnyen előfordulhat, hogy a két „versenyző” ugyanakkora toronyra tesz szert. Döntetlen.

Hozzáteszem, hogy 9-5ös munkafeltételek mellett, agyhalál-közeli állapotban még a rendszer sem tud csodát tenni. Ilyen feltételek közt persze a gyerekek verhetetlenek, mert ők főállású tanulók.

Az ész könnyen versenyre kelhet a tehetséggel.

Közgazdasági diplomát kaptam, mert teljesítettem a hozzá szükséges vizsgákat. Azonban ennek az írásnak a hatására jöttem rá, hogy nem tudtam, hogy valójában mi is az a pénz – hiszen nem tanították meg. Persze, a pénz definiciójával tisztában voltam, de diplomához nem kellett megértenem, hogy mi az a pénz.

Félelmetes, hogy tonna szám áll a tudás, amit meg lehet tanulni, de a tudásunk, hogy hogyan tegyük ezt, bizony meglehetősen primitív és korszerűtlen. A tanulás hatékony módjára gondolok, igen. Az evolúció malmai nagyon lassan őrölnek, nagyságrendekkel lassabban, mint ahogy az ember tudása gyarapodik.

Igazság szerint mi magunk, emberek tettük és tesszük egyre bonyolultabbá a világot, mert túl sokat agyaltunk.

Olyanok vagyunk, mint egy kisgyerek, aki a közértben mindent behajigál az anyuci bevásárlókosarába, függetlenül attól, hogy mire van a családnak valójában szüksége. Csinálja ezt azért, mert abban a pillanatban ez jó ötletnek tűnik. Csillogó a csomagolása, rajta van egy szép nagy akciós cimke, ajándék jár hozzá stb. A hosszú távon való gondolkodás nem erőssége az embernek.

Az evolúció ugyanis olyanra faragta az ember agyát, hogy kicsiben és rövid távon gondolkodjon elsősorban, hiszen ez kellett régen a túléléshez. Ez mindaddig rendben is volt, amíg az ember olyan buta volt, hogy csak kis pusztítást tudjon véghezvinni a környezetében. A gond ott kezdődött, amikor a homo sap. olyan tudásra tett szert szép lassan, hogy egyre nagyobb hatást tudott gyakorolni a környezetére, DE az agya még mindig rövid távon gondolkodott – és gondolkodik ma is. Mohón halmozzuk a dolgokat – a tudást, a pénzt, az ételt, a ruhát, a hobbikat; egyszóval a jós(z)ágokat -, mert erre pörög az agyunk. Csakhogy ezt a nagy halom jóságot már nem tudja az agyunk kezelni, rendbe tenni. Elszabadult egy óriási gyerek az óriási közértben.

Az a helyzet, hogy egy kicsit rá kellene segíteni az evolúcióra, mert nincs időnk. Meg kell tanulnunk átalakítani a saját agyműködésünket (nem félregépelés) olyanra, ami a mai körülményeket kezelni tudja.
Gyakorlatilag ki kell találnunk, hogy mit tenne az evolúció az agyunkkal, ha a jelenlegi körülmények uralkodnának néhány millió évig.

Ma van a Föld napja. Ez a kék izé ott az éterben, amin vagy. Most. Itt.

Hova szeretnél legjobban elutazni? -> mi gátol meg ebben?

Mit szeretnél tutira kipróbálni, mielőtt meghalsz? -> mi gátol ebben?

Mit szeretnél nagyon naponta csinálni? ->mi gátol meg ebben?

Mit szeretnél nagyon megtanulni? -> mi gátol meg ebben?

Tényleg olyan lehetetlen ezeket az akadályokat megoldani?

Az eke könyvajánló szekcióját egy olyan könyvvel kezdem, ami elsősorban azoknak a jómunkásembereknek szól, akik a jó öreg 5x 9-5-ös munkaritmusban termelik a pénzt, és élvezik/tengetik életüket. Vagy tán azoknak szól, akik szeretnek álmodozni, hiszen ami ebben a könyvben írva vagyon, az csak elméletnek szép? Ezt olvasás után el lehet dönteni.

A könyv címe The 4-hour workweek, és az elkövetője egy harminc körüli ficsúr, Tim Ferriss.
Mióta tavaly kijött a nyomdákból, a bestseller listák tetején tanyázik hamburgerföldön, de a magyar változatra még várni kell – ha lesz egyáltalán és itthon is megjelent!!

A csóka mondanivalója egyszerű, mint egy szeg (lásd. cím), arról akarja meggyőzni a mélyen tisztelt olvasót, hogy heti 4 órai melóval rommá keresheted magad. Ez a maszlag első hallásra biztos sokaknál kiveri a biztosítékot, de valójában nem azért érdekes ez a könyv, mert egy újabb keress-milliókat-percek-alatt “tuti” tippet ad (mondjuk ad), hanem egy olyan sajátos szemléletmódot a gazdagságról, ami nagyon elgondolkodtató. Jobban belegondolva ez a könyv nem is a pénzkeresésről szól, hanem arról, hogyan legyél bátor, ugyanis a módszeréhez egy hatalmas adag kurázsi szükségeltetik elsősorban. Egyszerű, amit ír, a logikád rábólint, de a gyakorlatban bizony tele lesz a pelus.

Nem akarom lelőni a poént, minden drága főművesnek ajánlom, hogy szerezze be az anyagot valahogyan, és merüljön bele, mert nem fogja megbánni. Remek stílusban ír a tag, olyannyira, hogy könnyen azon kaphatod magad, hogy elfogyott az utolsó oldal is a könyvből, pedig még csak most kezdted. Most, 3 órája

ízelítőnek érdemes beleolvasni Tim blogjába, ahol a hivatalos, “nemszerény” könyvajánló mellett jócskán akad egy pár ötletlöket a bejegyzések közt.

Dolgozz kevesebbet, csinálj többet – és élj többet.

“A kreatív ember olyan, akinek sikerül bepillantást nyernie, aki olyan dolgokat lát, amelyeket előtte még senki, olyan dolgokat hall, amelyeket előtte még senki – ez a kreativitás.” – Acharya Rajneesh

Hétfőn békávé-sztrájk. Mi a logikus megoldás? Igen, jól látod: vedd elő a sufniból/pincéből/garázsból a libakergetődet, porold le, fújd fel a gumit, és rakd meg nyélen a várost. Vágd el végre a Bkv-val összekötő köldökzsinórodat és szabadítsd fel magad a kötöttség alól.

A sors akarja így!

Következzen egy újabb “ötletontó” csalafintaság az álomkoboldos történet után:

“Oxigen gets you high” – Tyler Durden, Fight Club

Valóban, a nagy mennyiségű oxigén egy igen kellemes állapotba hoz, hisz ez a molekula olyan az agynak, mint nekem a bundáskenyér. yumm
Az agyba tóduló friss vér intenzívebb agyműködést és friss gondolatokat eredményez, és ez a hatás a mostani módszer lényege.

Szóval egy jó nagy adag oxigéndózisra van szükség. De hogyan vedd magadhoz? Elcsórhatod a nagymutti oxigénmaszkját, vagy beülhetsz egy méregdrága oxigénbárba, de van egy ócsóbb és praktikusabb megoldás is, ez pedig a mozgás. De nem akármilyen! Olyan mozgás biztosítja az oxigénmámort, ami:

• Nem túl megerőltető (ún. aerob)
• Folyamatos, viszonylag lassú ritmusa van
• Nem igazán kell koncentrálni akadályokra

Lehet ez bicaj egy nyugis egyenes úton, futás (kocogás), úszás, stb. Bár nem vagyok túl nagy híve a termi mókuskerekeknek (szobabicó, taposógép), de elméletileg az is megfelel a kritériumoknak.

Annyi kakaóval érdemes tekerni/futni/úszni, aminél még nem kapkodod a levegőt, mert ha igen, akkor az pont azt jelenti , hogy oxigénhiányos állapotban vagy. Ezt nem akarjuk. Azt akarjuk, hogy oxigéngazdag állapotba kerülj. A titok a levegő „felszivatásában” rejlik, ha ugyanis hagyományosan (értsd: satnya városi légzéssel) lélegzel, akkor már azelőtt kifújod a levegőt, mielőtt a hörgőcskéid ki tudnák szedni a zoxigént a levegőbül. Egyszóval benn kell tartani egy kis ideig. Ezt az időt gyakorlással egészen ki lehet tolni, de nem árt először kicsiben kezdeni. A benntartott időt érdemes a lépés ütemhez/úszástempóhoz/pedálcsapáshoz mérni, és kezdeni mondjuk 1-2 ütemnyi levegő visszatartással.

Miért kell ehhez mozogni? A finom „bubis” vért szerinted a Jézus fogja az agyadba szállítani? Nem, egy kicsit fel kell pörgetni a rendszert! Plussz, fizikai terhelés alatt endorfin és adrenalin is termelődik, amik tulajdonképpen természetes “felspannoló” drogok.

A keletiek úgy tartják, hogy a levegő maga az energia (aka csí/kí/prána ), magyarán ezáltal nem csak jó ötleteket, hanem egy raklapnyi energiát is kapsz, ami meglepően sokáig kitart napközben.

Az “agyalás” mozgatója tehát adott: egy rendkívül jól pörgő agy – de hogy tudod kihasználni ezt a célod érdekében? Én gyakran szoktam csak úgy cél nélkül oxigénkúrázni, és mindig számtalan remek gondolat pattan ki a fejemből, de akár egy pontos célra is rá lehet állítani a szürke kocsonyát.
Mielőtt belekezdenél a mozgásba, találd ki, hogy mire szeretnél választ kapni. Nagyon pontosan határozd meg a célodat, majd kezdd el feltölteni a rendszert fincsi levegővel! Hagyd egy kicsit, hogy a gondolataid elkezdjenek maguktól cikázni, aztán kezdd a gondolataidat a megoldandó problémára irányítani. Innentől már csak addig kell futkároznod/úszkálnod stb., amíg ki nem pattan a megfelelő megoldás. És valószínűleg ki fog, legalábbis nálam nagyon jó aránnyal működött a dolog.

Érdemes amúgy egy diktafonos mp3 lejátszóval, vagy legalábbis egy cerka+zsebnotesz kombóval nekikezdeni a kúrának, mert amennyire sok ötlet jön majd, annyira illékonyak azok.

Oxigén, hmm, nyami!

Frissítés: épp most akadtam rá egy New York Times-os cikkre, ami a futással összefüggő “feel high” érzésről szól.

Ha te azon emberek közé tartozol, aki gyakran mondogatja, hogy “semmi időm sincs”, akkora most következő fekete pixelhalom neked szól.

Az embernek (Homo Sapiens) van egy olyan rigolyája, amit enyhe rendmániának lehetne nevezni. Ez annyit tesz, hogy rossz érzés keríti hatalmába, amikor valamit félbe kell hagynia, még rosszabb ha valami olyat kell félbehagynia, amit a saját önös érdekéből csinál. Ennek a bolondériának meg van az előnye (pl. egy fontos dolog befejezéséhez motivációt ad), de ugyanakkor az árnyoldala is, ami egy olyan mértékű idő és energiapazarlás, amit ha egy emberöltőnyi mértékben összeadnánk, akkor egész arcpirító adatot kapnánk. Bizony, akkor is ragaszkodunk a befejezéshez, ha pontosan tudjuk, hogy a dolognak már semmi értelme.

A szerencsénk az, hogy okos (sapiens) emberek vagyunk, akik képesek arra, hogy a tudatuk segítségével ezeket a természetes ösztönöket irányítsák. Igen, meg lehet tanulni félbehagyni valamit, még akkor is, ha nagyon nem fűlik hozzá a fogunk. És igen, ez az apró(ságnak tűnő) képesség órákat nyerhet, nemcsak a magát-nagyon-elfoglaltnak-nevező egyedeknek, hanem mindenkinek.

Egy szokást kell kialakítanod, ami néhány hét után megszilárdul és többé nem igényel tudatos odafigyelést.

• Ha már csak egyetlen csirkecomb maradt a tálon, de már jól laktál, nem muszáj megenni.
• Ha egy érdekesnek tűnő könyvet elkezdtél olvasni, de közel sem olyan érdekes, akkor nem muszáj végigolvasni.
• Ha elkezdesz beszélgetni valakivel, de az dögunalommá alakul át, akkor nem muszáj tovább folytatni udvariasságból.
• Ha belekezdesz egy agyatlan-lövöldözős játékba, nem kell „még ezt az utolsó” pályát végivinned.
• Ha beleharaptál tábla csokiba és az rossz, mint a bűn, akkor nem kell visszatenni a hűtőbe, hogy „jó lesz az még később”.
• Ha beültél a moziba és csapnivaló a film, akkor nem kötelező „lenézni” a jegy árát.
• Ha megveszed a síbérletet nem kell pályazárásig síelni, amikor már majdnem összeesel.
• Ha hülyeségeket írok az ekén, akkor nem kell végigolvasni az egész írást.

(najó, ez utóbbi rossz példa, mert az ekés bejegyzéseket mindig érdemes az első betűtől az utolsóig elolvasni (-hangos kacaj-), de biztos érted mire céloztam…)

Amennyiben ügyesen csinálod ezt a selejtezés dolgot, annyi szabadidőd lesz, hogy erősen gondolkodnod kell majd azon, hogyan töltsd el.

Tanulj meg szabadon kilépni.