A játék mindent megkönnyít
Tegnap gyakorlatilag úgy teljesítettem egy klasszikus triatlonhoz hasonló távot, hogy észre sem vettem. Másfél km úszás, 15km bicaj, és bő 2 óra foci (ami az én „örökmozgó” stílusomból eredően kb. 10km futásnak felel meg). Nem csak, hogy nem vettem észre, hogy mennyit mozogtam, de a végén még nem is voltam igazán kimerülve, sőt az igazat megvallva tele voltam energiával.
Hogy történhetett ez?
Úgy, hogy nem triatlonnak fogtam fel. Magában a cselekvésben találtam meg a mókát: a hajnali fényekben a víz alatti úszás egyre hosszabb elnyújtását, a bicajozásban a városi közlekedés nem kis kihívását, a szabad gurulás örömét, a fociban pedig a szín tiszta örömjátékot. Minden más mellékes volt. Nem az volt a célom, hogy teljesítsem a kilométereket, nem akartam semmilyen célszalagot átszakítani, nem akartam egy statisztikai adat lenni valamelyik eredménylistán. Nem másokat akartam legyőzni, hanem leginkább magamat. Senkit nem akartam legyőzni. És iszonyatosan élveztem mindezt.
Ezernyi példa van arra, hogy milyen - látszólag – megmagyarázhatatlan teljesítményekre képes az ember, ha megtalálja a cselekvésben az örömöt – legyen az a kívülálló számára bármilyen borzasztóan nehéz. A lelkesedés egy olyan beépített modulátor az agyunkban, ami a nehezet könnyűvé és a fárasztót feltöltővé alakítja.
Móka = kemény munka azoknak, akik nem élvezik
