Szóval ott tartottam, hogy Lance belemélyül a hegyi emelkedőbe. Mára ígértem a lényeget, és pont ez a lényeg: a nagy, hosszú távú teljesítményhez „bele kell oldódni” a cselekvésbe.

A tökéletes, egy pontra történő koncentráció csak rövid távon tartható – olyan, mint egy sprint. Sprinteléskor egy rövid idő után elkezd a szervezeted óbégatni, hogy „hé te félkegyelmű, meg kéne állni pihenni! Mondjuk most!”. Az atléták úgy képesek ezt áthidalni, hogy egyrészt nem hajtják magukat 100%-on, másrészt pedig „kikapcsolják” a jelzőberendezésüket méghozzá úgy, hogy a tudatalattira bízzák az irányítást. Egy maratont gyakran nem az nyer meg, aki fizikailag jobb edzettséggel bír, hanem aki képes a szervezetét úgy kihasználni maximálisan, hogy a fájdalmat háttérbe rakja.

Ez az effektus nem csak sportnál működik, hanem minden típusú hosszú távú teljesítménynél. Ha folyamatosan 100%-ig koncentrálnál és a fejedben lenne az egész adag kihívás, ami még rád vár a jövőben, akkor a védelmi mechanizmus gyorsan bekapcsol. Ha viszont csak az adott kis darabra koncentrálsz, akkor egy kicsit átverheted a vészjelzőt. Azt fogja hinni, hogy minden rendben van, mert az adott darab végén úgyis véget ér a küzdelem. De nem. Amikor a darab végére érsz, megállás nélkül nekikezdesz az újabb darabnak. Ha ügyesen csinálod (elhiteted magaddal), akkor a vészjelző nem fogja észre venni, hogy hülyére vették.

Egy vaskos könyv olvasásakor is választhatsz: ha görcsösen próbálsz koncentrálni az olvasottakra és állandóan nézegeted, hogy hány oldal van még hátra, akkor a több száz oldal nyomása még jobban lelassít. Ilyenkor szokott előfordulni (legalábbis velem), hogy egy könyvet 67 részletben tudok csak elolvasni – slusszpoénként a végén szinte semmire nem emlékszem.
Ha viszont elhatározod, hogy nem fogod nézni a számozást és hagyod magad belemerülni a szövegbe, akkor… Akkor császár vagy, és szinte egyhuzamban képes leszel magadba táplálni a könyv tartalmát.

Az elménknek tehát van egy „remek” (régen a túlélés szempontjából nyilván jól működött) önvédelmi mechanizmusa, ami amikor látja, hogy nagy a hegy előtte (bár meg tudná csinálni) visszafog. Ha viszont csak néhány méterre nézel magad elé, akkor a szervezeted igazából ezerszer képes felmenni a hegyre. Ez lehet amúgy a lustaság biológiai magyarázata is.

A végén megjegyzem, hogy a nagy képpel, (a „hegy magasságával”) jó tisztában lenni, mielőtt nekimész, mert könnyen megeshet, hogy csak mész, mint a birka és a végén kiderül, hogy nincs a csúcson semmi. Ez szokott történni, amikor egyszer csak rádöbbensz, hogy évek óta ugyanazon a langyos munkahelyen, életstílusban taposod a malmot. Időről időre kell egy őszinte reality check.

A hatékony hosszútávú teljesítménynek tehát két sarokpontja van:

• Ne nézd állandóan a gigászi feladatot – csupán tedd az egyik lábadat a másik után
• Lazán koncentrálj – ne erőlködj, mert kifáradsz

Amikor elindultál, a lábad elé nézz, ne a hegyre!

Számtalanszor előfordult velem régebben, hogy valami nagyon felpiszkálta a fantáziámat, gondoltam egy jóó nagyot és gondolkodás nélkül belevágtam, de a lelkesedés vigyora néhány nap – szélsőséges esetekben akár néhány óra alatt – lekopott az arcomról, és úgy éreztem magam, mint az űrsikló harmadik rakétafokozatának egy kiégett eleme, ami éppen az óceán felé zuhan, és arra vár, hogy agyoncsapjon néhány planktont – vagy rossz esetben egy igen ritka narvált.

A nyelvtanulás hibátlan példa a dolog illusztrálására. Valamiért belédcsap a ménykű és elhatározod, hogy megtanulsz mondjuk mandarinul. Megveszed a legjobb tankönyveket, eljársz egy hónapos nyelvtanfolyamra, megnézel egy eredeti nyelvű művészfilmet a Toldiban, elhatározod, hogy naponta megtanulsz x új szót. Ez megy egy darabig, amíg tart az újdonság szele, aztán szép lassan kezd hiányozni az a plusz, ami kinyittatja veled a szótárat, leíratja veled a példamondatot stb. Nemcsak, hogy elmúlik a kezdeti lelkesedés, de kezded látni, hogy még milyen bitang sok dolgot kell megtanulnod a nyelvvizsgáig. És ennyi. Kaput. Kihűlt a mandarin.

Elkezdtem törni a fejemet, hogy mi csapja ki a biztosítékot.

Egy panelban pácolodó, fülledt, nyári délután volt, a tévében Lö Tuö Dö Frónsz-t közvetítette a jurosport két hírhedten erőltetett humorú wanabí riportere és a doppinghuszárok szorgosan darálták a kilómétereket. Nem tudtam felfogni, hogy az ember hogyan képes ilyen teljseítményre (régen, amikor még tisztán mentek, akkor is hasonló távokat gurultak a srácok), aztán egyszer csak a kamera a félheréjű Lance Armstrongra közelített, és elkezdte premier-plánból venni az arcát. És akkor felgyúlt a mécses bennem. A tag arca nem mozgott, SEMMILYEN érzelem nem látszott rajta, nem szenvedett, a tekintete mégis éles és tiszta volt. Ha abban a pillanatban kapcsoltam volna be a televíziót, akkor simán azt hihettem volna, hogy éppen akkor veszi a kamera, amikor a hotelszobájában ücsörög és nézi a tv-t. Egy nagyon érdekes állapotot kapott el a kamera, és ez az állapot szerintem a kulcsa minden hosszú távú teljesítménynek. Hogy mi ez, arról majd legközelebb írok.

A varázslat csupán addig csoda, amíg meg nem ismered.

Egy tankönyvet írni valami új dologról időbe telik. Egy új jelenség törvényeit felfedezni, és az alapján megírni még több idő. Nem véletlenül tanultuk a történelmet csupán 1990-ig, 2000 környékén. Pedig a történelem ráadásul egy „népszerű” anyag. Számos kevésbé „mainstream” területről egyetlen tankönyvet sem írtak.

Az közoktatás lomha, mint egy jól megtermett multi. A legújabb dolgokról csak olyan kivételes esetekben tanulhattál az iskolában, ha volt egy megszállott tanárod, aki gyakorlatilag fű alatt, valami sufniszakkörben megosztotta veled a tankönyveken kívüli, „nem hivatalos” információkat. Az iskola ma gyakorlatilag nem alkalmas az újdonságok megtanítására.

A kérdés kézenfekvő: mit csinálsz, ha meg szeretnél valami olyan dolgot tanulni, ami annyira új, hogy a legtöbben még csak nem is hallottak róla?

a. vársz 10 évet, amíg valaki ír róla egy elfogadható tankönyvet

b. próba szerencse útján megtanulod

c. „írsz” magadnak egy tankönyvet

Igen, jól súgja a sámánokat megszégyenítő, zseniális megérzésed: a cé az üdvözítő megoldás. A bé valamivel hatékonyabb, mint az első változat, de még így is túlontúl körülményes.

A „tankönyvírás” közel sem olyan komplikált, amilyennek tűnik. Az idézőjel nem véletlen: nem könyvet írsz, hanem inkább egy térképet készítesz a témáról – a mintázatokat fedezed fel. Van egy olyan feltaláló mondás, hogy „if you don’t find it, design it” – nos itt ugyanerről van szó. (pepitában egy korábbi bejegyzésben)

Minden mintázatokból áll össze, ez köti össze a konkrét „szereplőket”, és e minták felfedezéséhez általában elég a józan paraszti ész. Nagy vonalakban úgy néz ki ez, hogy megnevezed a folyamat szereplőit, a rájuk ható törvényeket, majd szépen felállítod a képletet.

Amit most leírtam az is egy mintázat, a mintázatkeresés mintázatának egy része. Ugye érthető? Az elvont szöveg ne tévesszen meg, mindenben van mintázat. Ez a módszer ugyanúgy érvényes a korcsolyázásra, a kávékészítésre és az atomfizikára is.

Azért jó megtanulni ezt a képességet, mert akkor is nagy hasznát veszed, ha már van „tankönyv” az áhított témáról. Az ok, a változás. Semmi sem marad ugyanolyan, minden változik. Mindenre hat a változás, és akkor egy kicsit új szabályok lépnek érvénybe. Új=még nem feltérképezett.
Mihelyst egy apróságot megváltoztatunk valamin, minden megváltozik – még ha csak egy picit is. Minden hat a másikra és ezzel együtt számtalan új lehetőség kerül felszínre – a minta egy kicsit átalakul. Remek példa erre az újságírás elméletének átalakulása az Internet megjelenése hatására. Ami régen tökéletesen illett és működött az újságírásban, az ma nem feltétlenül érvényes. Megváltozott. Bejött egy új faktor.

És nem csak a változáskor érdemes megvizsgálni a meglévő mintát. Hiszed vagy sem, a minták még számos nagyon kidolgozott(nak hitt) területen sem teljesek. Ez a dogmatikus gondolkodásnak tudható be. Amikor egy-egy szaktekintély kidolgoz egy elméletet, akkor arra a “pórnép” hajlamos úgy tekinteni, mint ha az lenne a teljes igazság, és ezért az elmélet szép lassan megkövesedik. Aztán jön egy vakmerő ficsúr és mutat egy tökéletesebb elméletet, ami beletesz valami olyat, ami HIÁNYZIK a régiből. Sajnos a dogmák ezt a jobb elméletet sokszor lazán elnyomják, de a mostani mondanivaló szempontjából ez mellékes.
Éppen ezért okos dolog, ha nem fogadod el vakon valakinek a mintázatát. Mindig van valami faktor, amit nem vesznek figyelembe.

Egy költöi kérdés a végére, Neked: Te átlátod a szakmád/munkád mintázatait? Tudod, hogy mi mit mozgat, kik a szereplők?

Akkor tudsz valamit igazán kontrollálni, ha átlátod a mintázatot.

• mert túl nagy lesz az arcom, hisz azt fogom hinni, hogy hibátlan amit írtam (pedig nyilván nem az)
• mert senkit sem zavar, ha kisesszét írsz a megjegyzésbe (sőt…)
• mert az első komment áttör egy láthatatlan gátat, és vonzani fogja a többit
• mert kíváncsi vagyok a véleményedre!
• mert az írás gondolkodásra késztet
• mert elhiszem, hogy rajtam kívül más is olvassa az ekét
• mert a hozzászólás könnyen ihletet adhat a következő bejegyzéshez (és akkor neked is lesz mit olvasni kávészünetben)
• mert lehet, hogy JOBBAN tudod, mint én
• mert nemsokár a születésnapom lesz
• mert ez a 10. érv

Egy barátomtól megkérdeztem, hogy tud-e olyan dolgot mondani, amit nem lehet megtanulni. Azt mondta boldogság. Én persze – mint az apa, aki a saját gyermekét védi – csípőből rávágtam, hogy a boldogság az nem is képesség, hanem egy állapot.
Egy állapotba valaminek a hatására, valami eredményeként kerülünk. Ez lehet véletlen, vagy tudatos. A tudatosság itt azt jelenti, hogy a tudás segít hozzá. A „véletlen” boldogságot mindenki átéli néha-néha, a tudatost viszont csak az, aki tudja, hogy mitől lesz boldog. Ismétlem: tudja, mitől lesz boldog.

Szóval akkor meg lehet tanulni a boldogságot? Nem tudom. Azt tudom, hogy a tudás segíthet, hogy egyáltalán MEGNEVEZZÜK, mi lehet a boldogság. És ha egyszer tudjuk mit szeretnék elérni, akkor talán képesek is leszünk rá – tanulással, vagy a nélkül (de ez végül már nem is számít).

Egy valamit azonban biztosan meg lehet tanulni – azt, hogy mások (bölcs, tapasztalt emberek) szerint mi az, és talán ezek közt van az a válasz is, ami neked boldogságot jelenti.

Épp mostanában hallgattam egy ilyen megmondóembert, próbáld ki, hátha ez a tuti.

Ez kicsit meredek lesz, úgyhogy készíts be egy kis csipszet magad mellé.

A szitu a következő. A tudomány ma úgy tudja, hogy az életnek egyszer vége lesz, mint a botnak. A lélekvándorlást most hagyjuk, mert ha van is, csak kevesen tudnak hozzáférni az életük során felhalmozott tudásukhoz. És igen, most a tudásról lesz szó.

Ezer évesen is lenne még mit tanulni, de nekünk jó esetben is 100 év áll rendelkezésünkre, úgyhogy igencsak kompromisszumokat kell kötni. Viszont ahogy a gyűrűk ura gay mágusa (vagy keverem herripotterrel?) ultrabölcsen megmondta: All you can do, is to decide what to do with the time that was given to you. Talán azt is lehet mondani, hogy az idő börtönében ez a választás az igazi szabadság.

Az életedet bizonyos tudások keveréke irányítja. Nagyrészt saját magad állítod össze ezt a koktélt, az életbeli sikered pedig nagyban azon múlik, hogy milyen okosan sáfárkodsz a tudással, azaz milyen dolgokat pakolsz bele a fejedbe. Azért mondtam, hogy csak nagyrészt, mert kb. 20 éves korodig még igencsak más dönti el, hogy mi kerüljön csomagba. Nos, ez az első néhány év meglehetősen lutri (jó családba, környezetbe kell születni), de utána hatalmad van azt magadhoz venni, amit jónak látsz.

Egy okosan (neadj’ isten jövőbelátóan) összeállított pakkal gazdag, szép és okos lehetsz, de választhatod a birkák útját, azaz az éppen divatos tudásokat teszed magadévá – lásd manapság a mindenki-a-közgére-akar-menni őrületet. A probléma akkor jön elő, amikor sok ugyanolyan csomag lesz egyszerre, mert akkor elvesztik az értéküket.

A sztereotípiák is az ilyen azonos csomagoknak az eredménye. Ilyen tipikus csomagok pl. a partiarcok csomagja, a tudósoké, a sportolóké, a használtautó-kereskedőké és még sorolhatnám. Még ha nem is tudatosan, de mindenki ezzel a tudáscsomaggal, illetve ennek alapján próbál értelmet adni az életének. Néhányan nagyon keresik, néhányan pedig csak úgy vannak, követik a nyájat, hátha valaki közülük megtalálja (vagy hitük szerint már meg is találta).

Milyen tudásnak kell mindenféleképpen benne lennie mindenki kosarába? Kötelező dolgok nincsenek, maximum olyanok, amikkel könnyebb az élet mondjuk egy közösségben (viselkedés stb). Aztán van egy dzsolidzsóker, ami azért bitanghasznos mert kitágítja a csomagod űrtartalmát és ráadásul a többi dolog bepakolását is felgyorsítja, ami ugye az idő szűkössége miatt nem hátrány. Ez a képesség a hatékony tanulás. (mimás…)

Mikor elkötelezed magad egy szakterület mellett, akkor is egy külön kis csomagot állítasz össze, benne olyan dolgokkal, melyeket szükségesnek tartasz a feladat ellátásához.
Ha valamiben profi akarsz lenni és neadj’ isten újítani is kívánsz azon a területen, akkor okos dolog, ha a területedhez minden, akár halványan is kapcsolódó dolgot megismersz.Egy fényképésznek pl. nem csak a fényképészet technikáját kell megtanulnia, hanem ismernie kell az optikai törvényeket, ha természetfotós, akkor a biológiát, földrajzot, ha portréfotós, akkor a pszichológiát érdemes jobban megismerni és így tovább.

A csomagban lévő dolgok épp úgy hatnak egymásra, mint a rohadt krumpli a parízerre egy bevásárló szatyorban. Az elme tekintetében ez inkább jó dolog, mert minél több cucc van a csomagban, annál több új lehetőséget biztosít egy másik fejlesztésére – rengeteg más nézőpontból leszel képes megközelíteni egy adott kihívást.

Minden kapcsolható mindenhez, így bármely tudásunk kapcsolódhat egy másik területhez, melynek látszólag semmi köze. A tudások – elsőre össze nem illő – keverékéből jönnek ugyanis létre az újdonságok, a forradalmi dolgok. Ezt hívják kreativitásnak.

Minden tehát, amit az életben tanultál (legyen az gombvarrás, batikolás, fogpiszkálómakettezés) segítségedre lehet egy adott kihívás megoldására. Rajtad múlik, hogy kihasználod-e. Ezért nem fölösleges BÁRMILYEN szerzett tudás. Akkor válik fölösleggé, ha nem látod, mikor lehetne esetleg felhasználni.

És hogy az uomo universaléknak vagy a specialistáknak áll a világ, nos, ez talán majd egy másik bejegyzés témája lesz…

Köszönöm, pihenhet közlegény/leány.

Keverd be a saját koktélodat.

Miért vicces futni ónos eső után a Margit-szigeten? Mert jó. Pont.

Talán mert épp eszű ember nem csinálja. Vagy nem is épp eszű, hanem inkább hagyományosan gondolkodó a helyes jelző…
Nos, én ma bepróbáltam és bejött. Fura, de ezek a dolgok be szoktak jönni – akkor mégsem olyan agyalágyult ötletek ezek?

Igazából azért kerekedtem neki (szóvicc a bringa miatt) a nyúlszigetnek, hogy az előző napi kómából átváltsak egy hatékonyabb elmeállapotba, de persze már egy kis D-vitamin sem ártott a depi-szürke időjárás után.

Ugyan sikerült összehozni egy komoly 4 órás alvásmennyiséget, de az elméletem szerint a reggeli mozgással eltöltött idő kiváltja azt az időt, amit az alvásból elvesz. Magyarul az energiatöltöttség ugyanannyi lesz. Ezt többször is teszteltem már, és eddig mindig működött nálam. Most – 18:00 van – szintén semmi nyoma fáradtságnak.

Ami várt a szigeten:
Összesen 5 futóval találkoztam, pedig a szigeti futók közt tucatnyi olyan vér-futó van, akik lazán rakják neki havas-esőben is hajnal 2-kor is.
Szikrázó napsütés, és ezt most a szó legszorosabb értelmében kell venni, mert a fás kérgek helyett üvegbevonat volt a fákon és ugyebár fagyott faágak+napsütés=milliónyi miniszivárvány. Tényleg minden csillogott, és a pszichodéliát csak növelte, hogy a fákról olvadó jég egy kis napsütéses esőt is produkált.

Az oxigénhiányos állapotba meglehetősen sok vigyorgás vegyült, végre nem szürke volt minden, hanem színes.
Ha nem éppen a gumi futópálya szvarovszki kristályokkal borított szalagján futottam, hanem a Margitsziget belsejében – mondhatnók off-road –, akkor a fagyott tetejű hószőnyeg ropogott a vászon futócipőm alatt (kit érdekel, hogy hazáig elüszkösödik egy-két lábujjam? Úgyis egy csomó van belőle). Jó adag extra ellenállást adott a hóban gázolás, amire a praktikusan gondolkodó azt mondja, hogy felesleges, de ennyi erővel a futás is felesleges.
Amúgy, ha egy kicsit is vonz a futás akkor egyszer legalább fuss végig a sziget mértani közepén, a réteken és a virágoskerten keresztül, óriási hangulata van. Most például a kert felett lebegő pára úgy nézett ki, mintha egy méter vastag levitáló vattapamacs lett volna, de nem ritka – és bitang nagy élmény – az éppen nyakig érő köd ezen a részen.

A köröm után (megint szóvicc) kiálltam még egy kicsit a napra megszaggatni a beállt izmaimat, de látom, hogy valami füstölög. Nézek jobbra-balra, de kiderült, hogy én vagyok a forrás, úgyhogy egy pár percre kvázi-vámpírrá váltam – bumm, még egy szihodelika. Na szerencsére bőr azért maradt az arcomon. Haha.

Mibe került mindez?
Relatív koránkelés, hogy elcsípd a napsütést
2-3 réget ruha
Kisétálás a szigetre
Egy tökipomposnyi kalória (vajon mikor lesz belőle SI mértékegység?)
Egy kis dac a sétálók sanda pillantásának ignorálásához

Minden másra ott a vizakárd-mászter…

Ennek a bejegyzésnek ugyan nem sok köze van a tanuláshoz, de egy blogban azért illik ilyen „most megvakartam a fülem tövét”- típusú írásokat is leközölni. Vagy nem? Vagy igen?

(most nézem, mennyi kérdőjel van elszórva a szövegben. Vajon kivel beszélgetek? Hopp még egy)

A legfrissebb kutatások szerint a szem fizika mozgása meglepően nagyban befolyásolja az emlékezést. Elég, ha csak arra gondolsz, hogy amikor nem jut eszedbe valami, akkor ösztönösen felfele nézel, ha pedig valamit szégyelsz (kvázi el akarsz felejteni), akkor a földet stírölöd erősen.

Egy 300 emberen végzett kísérletsorozat arra az eredményre jutott, hogy ha egy ideig jobbra-balra tekintesz felváltva (mint a sunyi tolvajok a rajzfilmekben), akkor jobban működik az emlékezőképességed, és könnyebben meg tudod különböztetni az igazi és beképzelt emléket. Ez pl. akkor jön jól, ha nem emlékszel, hogy bezártad-e az autó ajtaját, vagy sem. Csupán fél percnyi “szemcikázás” elég a kívánt hatáshoz.

A dolog azért működhet, mert az együttes szemmozgás – balra/jobbra nézéstől függően- hol az egyik, hol a másik agyféltekét serkenti működésre, és a gyors mozgás a köztük lévő “társalgást” stimulálja. Mivel a jobb agyfélteke inkább a fantáziát (képzelt emlék) működteti, míg a baloldalra a tények (valós emlék) kezelése jellemző jobban, így könnyebben rálelsz az igazi emlékre, hála a kettő közti jobb kapcsolatnak.

Apró szépséghibája az ugráló szemeknek, hogy a kívülállók könnyen azt hihetik, hogy elkapott egy epilepsziás roham. Bocs, de ahogy az LGT örökzöld mondja: “valamit mindig valamiért.”

…de mégis jó érzéssel tölt el, ha tudsz róluk…

101 dolog a sportcsukáról.

p.s.: ajánlom figyelmedbe a 66-os és 90-es triviát